Mennyei Édesatyánk, olyan sok felszínesség vádol minket is. Olyan sokszor csak a szemünk jár a te igéd betűin, de gondolataink, a szívünk távol maradnak attól. Olyan sokszor csak úgy teszünk, mintha érdekelne minket mások sorsa, s nem merjük bevallani talán magunknak sem, hogy terhünkre vannak, és keserűek vagyunk amiatt, hogy a mi sorsunk nem érdekel igazán másokat. Olyan sokszor abbahagyjuk az imádkozást, mert nem látjuk értelmét folytatni. Nem bízunk abban, hogy neked minden lehetséges. Az is, ami az embereknél lehetetlen.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor önhitt büszkeséggel azt gondoljuk, hogy majd mi megoldjuk a rejtélyeket, kikutatjuk a titkokat, választ találunk a kérdésekre. Közben egész sor nyitott kérdést hordozunk magunkban.
Áldunk téged azért, Jézus Krisztus, mert csendesen mellénk lépsz ma is, mint ahogy tetted ezt akkor Péterrel, Jánossal, Tamással és a többiekkel, és hamar megláthatjuk, hogy nálad van érdemi válasz kérdéseinkre. Egyedül te tudsz adni bocsánatot a bűneinkre. Te tudsz adni szabadulást minden megkötözöttségünkből. Tudsz igazi vigasztalást adni a szívünkbe, és amíg hozzád ragaszkodunk, elmondhatjuk: telve vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.
Könyörülj meg rajtunk, és ajándékozz meg ezzel minket. Olyan sok a nyomorúságunk. De olyan nagy hatalommal támadtál fel a halálból, és győztél le mindent, ami megkeseríti és megszegényíti az életünket. Bátoríts minket, hogy bízzunk benned. Tartjuk a kezeinket, és szeretnénk hittel imádkozni.
Könyörgünk hozzád különösen a betegeinkért. A gyógyíthatatlan betegeinkért. Könyörgünk a vigasztalhatatlan és vigasztalan gyászolókért. Könyörgünk azokért, akiknek sokféle emberi egzisztenciális ok miatt értelmetlenné vált az életük, akik nem látnak jövőt maguk előtt.
Könyörgünk, hogy jusson el a feltámadásod örömhíre sokakhoz rajtunk keresztül is. Adj szót a szánkba, Szentlelked juttassa eszünkbe a megfelelő igét, hogy tudjunk vigasztalni másokat, bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel te, a feltámadott, megvigasztaltál minket.
Könyörgünk azokért a szeretteinkért, akik még nem ismernek téged. Neked van hatalmad elsegíteni őket is, minket is, mindnyájunkat erre az igazi látásra. Engedd, hogy mindnyájan azok közé tartozzunk, akikről el lehet mondani: látott és hitt.
Ámen.
Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, áldunk és magasztalunk téged, hogy feltámadásoddal legyőzted a halált, és istenségedet megmutattad ennek a világnak.
Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor mégis úgy gondolunk rád, úgy imádkozunk hozzád, vagy azért nem imádkozunk hozzád, mert ezt nem vettük komolyan. Bocsásd meg, hogy sokszor elakadnak gondolataink is a sírnál. Bocsásd meg, ha téged is besorolunk az emberiség nagyjai közé.
Kérünk, hogy úgy szólj hozzánk most az igéden keresztül, és úgy bátorítsd a félénk szívünket Szentlelkeddel, hogy annak higgyünk, aki vagy. Köszönjük, hogy itt vagy közöttünk. Megígérted, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek a te nevedben, te ott jelen van. A te áldott jelenlétedben hadd erősödjék most a hitünk. Hadd kapjunk tőled vigasztalást és erőt a terheinkhez, reménységet a csüggedésünk között. Adj nekünk bizonyosságot kétségeink helyére.
Kérünk téged, tedd az igédet most élővé és hatóvá, hadd tudjunk úgy imádni téged, ahogyan az megillet, mint aki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy.
Így ajándékozz meg most minket igazi belső csenddel, szenteld meg az ünnepünket, ajándékozz meg jelenléteddel.
Ámen.
János apostol számára felejthetetlen maradt az az élmény, amiben az első húsvét reggelén része volt. Ott állt Jézus üres sírja előtt Péterrel együtt, ahova három nappal azelőtt arimáthiai József elhelyezte Jézusnak a holttestét, és nem értették, hogy a sír bejáratát elzáró követ ki hengerítette félre. Nem tudták megfejteni a rejtélyt, hogy hova tűnhetett a sírkamrából a holttest. És miért vannak azok a lepedők, amiket Péter olyan alaposan vizsgálgatott, olyan rendben.
Ott álltak a talány előtt. Aztán nem sokkal utána találkozott a feltámadott Krisztussal. És leírja azt is, hogy mit beszéltek egymással.
Ebben a rövid tudósításban, amit olvastunk, többször is előfordul ez a szó: látta. De minden alkalommal ennek egy másik görög változatát találjuk az Újszövetség eredeti szövegében. Három különböző szót említ itt János, amiknek egészen különböző a jelentésük is. És ez azt szemlélteti nagyon jól, hogy ki mennyit látott az első húsvétkor a feltámadás titkából. Erre a kérdésre keressünk most választ: ki mennyit lát a húsvétból; és közben kérdezzük meg magunkat, hogy melyik szereplőjéhez hasonlítunk leginkább a felolvasott történetnek?
1) Az első szereplő a Magdalai Mária. Őróla ezt olvastuk: „A hét első napján korán reggel, amikor még sötét volt, a Magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírról. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.”
Az asszonyok szerették volna befejezni vasárnap hajnalban, a hét első napján a temetést. Nem fejeződhetett be a végtisztesség, hiszen gyorsan kellett arimáthiai Józsefnek Jézus holttestét levenni a keresztről és elhelyezni a maga sírboltjába, mert pénteken este 6 órától kezdődött a szombat, ráadásul a nagy páska-ünnep, és nem volt szabad semmit sem csinálni. Alig várták ezek a kegyes asszonyok, hogy a végtisztességet befejezzék, és a kor szokása szerint Jézus holttestét illatos kenőccsel megkenjék.
Márk evangélista még azt is leírja, hogy útközben, ahogy mentek ki a sírhoz, arról beszélgettek, hogy ki hengeríti el majd azt a hatalmas követ, amivel arimáthiai József emberei elzárták a sír bejáratát. S legnagyobb meglepetésére a követ elhengerítve találja. Annyira meglepődött ezen Mária, hogy azonnal megfordul, és fut vissza, hogy ezt elújságolja a tanítványoknak. Mindjárt hozzáteszi a saját gondolatát is: Elvitték az Urat a sírból. Honnan vette ezt? Ennek semmi alapja nem volt. Ez jutott eszébe. Mi is szoktunk olyanokat mondani, amik nem felelnek meg a valóságnak, csak azt gondoltuk, hogy nem történhetett, csak az, ami nekünk eszünkbe jut.
Nos, Mária is így volt, és ezt újságolja az apostoloknak. Az a szó, amit itt olvasunk, hogy „Látta, hogy a kő el van véve a sírról” azt jelenti, hogy valamire odapillantani. Egy villanásnyira észlelni, úgy, hogy nem foglalkozik vele tovább az ember. Valamit meglát, és máris a saját gondolatait fűzi tovább, amik pontatlanok, mint ahogy itt Máriáé is. Ugyanolyan felszínesek, mint az a látás felszínes volt. Valamit egy villanásnyira észrevett, és nem megy a mélyére, nem megy közelebb, hogy meggyőződjék: valóban úgy van-e. Nem kezdi kutatni, miért van úgy, meg mi következik ebből, hogy így van. Meglátta egy pillanatra, s ennyi neki elég.
Ez az egészen felszínes látás az, amiről itt az ige beszél. Amikor az ember megmarad az első benyomásánál. Amikor sok mindent néz, de tulajdonképpen abból nagyon keveset lát. Azt gondolja, hogy az a kevés - minden. Erről a felszínes látásról van szó. Hogy milyen felszínes volt itt Mária, mutatja, hogy észreveszi és azonnal hátat fordít a látványnak. Nem foglalkozik vele tovább. Megfordul és fut a tanítványokhoz. Maga mögött hagyja az egészet.
Ha most elgondolkoznánk, sok minden eszünkbe juthatna, ami erről a felszínes látásról tanúskodik a mi életgyakorlatunkban is. Milyen sok ember olvassa a Bibliát. Vannak, akik naponta. S mennyit veszünk észre belőle? Milyen mélyre hatolunk egy-egy rövid szakaszba, ami aznap következik számunkra? Mennyi az, amit igazán megértünk, ami bensővé válik, amiről aznap szívesen beszélnénk másoknak is? Mennyi az, ami annyira vérünkké válik, hogy átalakít egy ponton, hogy formálja az életünket? Nagyon sokszor egy óra múlva már azt sem tudjuk, mit olvastunk. Talán bibliaolvasás közben is másutt járt az eszünk. Ez a felszínes látás.
Ugyanez kísért az imádkozásainkban. Sok ember van, akik lényegében ugyanazt az imádságot mondják el minden nap. Ami azt jelenti: nincs mondanivalójuk Isten számára. A család szűk köréért könyörögnek, legfeljebb a hangsúly ide-oda helyeződik, mikor kinek van leginkább szüksége segítségre. Jó Istenem, segíts meg. Lényegében ennyiből áll az imádság. Valaki egyszer nagyon őszintén mondta: én magam is unom az imádságaimat, olyan egyhangúak. Mert a felszínen maradunk.
De az emberi kapcsolatainkat is sokszor ez mérgezi meg, ez a sekélyesség. Hogy igazában nem figyelünk oda egymásra. Néhányszor rajtakaptam magam, mikor még a gyerekeink kicsik voltak, hogy nagy lendülettel és hévvel meséltek valamit, és a beszámolójuk kérdésbe torkollott, és nem tudtam válaszolni a kérdésre, mert nem figyeltem oda. Csak hadd mondja a kicsi, nekem felnőttes gondjaim vannak, azok ugyebár mindig fontosabbak, és amikor meg kellene szólalni, nem tudom, mihez kell hozzászólni. Mert nem vettem komolyan a másikat.
Nagyon jó lenne, ha tetten érnénk magunkat az ilyen felszínességeinkben, és engednénk, hogy Isten kigyógyítson, mert életbevágóan fontos a kapcsolataink számára, hogy nagyon odafigyeljünk egymásra. Hogy még arra is legyen fülünk meghallani, amit nem mondott el. Esetleg azért beszélt másról, mert az nagyon megterheli a szívét és szeretné kiönteni, de nem akárkinek. Csak annak, aki valóban odafigyel, akinek érdemes. Hányszor tesztelnek a gyerekek bennünket, hogy most milyen állapotban vagyunk. Rá lehet bízni most a titkomat?
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy kilépjünk ebből a felszínességből, ebből a sekélyességből. Mert a húsvéti ünneplésünket is ez fenyegeti. Olyan árulkodó már ez az elnevezés is, ahogy mi ezt a csodálatos ünnepet nevezzük. Mi a lényege a húsvétnak? Az, hogy a régebben divatos hosszú böjt után ezen a napon végre húst vehet magához az ember. Ezért hús vét. Ennyi lenne? Tényleg ez a lényege? Egy kis színes tojással dekorálva, kölnikével meglocsolva?
A teremtés óta nem történt olyan horderejű esemény, mint Krisztus feltámadásakor! Amikor Ő feltámadt a halálból, Isten akkor hitelesítette mindazt, amit Ő mondott és tett. Akkor ismerte el a magáénak újra és az egész kozmosz előtt az Ő egyszülött Fiát. Elhangzott korábban is, hogy ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok. De most ütött hitelesítő pecsétet a mindenható Isten az Ő egyszülött Fiának a váltságmunkájára. És amikor Jézus feltámadott, akkor végleges és döntő vereséget szenvedett minden, ami rossz, ami értelmetlen, ami életellenes, ami pusztít, rombol, amivel küszködünk. És aki a feltámadott Krisztushoz tartozik, az egy győztes seregnek a katonája. Sok csatározásunk lesz még, amíg ebben a testben vagyunk, de tudhatjuk, hogy a háború eldőlt. És a háború a kereszten és az üres sírnál dőlt el.
De aki csak úgy felszínesen odapillant, s valamit észrevesz belőle, az ezt egyáltalán nem tudja komolyan venni. Nos, ez az első szó, ez a felszínes látás.
2) Amikor Péterről olvasunk, ott egy másik görög szóval találkozunk. „Megérkezett Simon Péter is és bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely Jézus fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve egy másik helyen.”
Ő is látta, amit látott, de hogyan? Ez a szó azt jelenti, hogy valamit nagyon alaposan szemügyre venni. Minden részletre felfigyelni, aztán a részleteket összerakni. Keresni az összefüggést a jelenségek között. Keresni az okát mindannak, ami most látványként a szeme elé tárul. Miért ez látható most itt? És következtetéseket levonni belőle. Ha ez látható, akkor arra következtethetünk, hogy...
Kicsit ismerős ez a görög szó a fülünknek: teoreo. Ez a teoretikus látás. A vizsgálódó, elemző, alapos. A nyomozóknak a látása ez. Minden pici nyom döntő lehet adott esetben. Mindent rögzíteni kell, mindent észre kell venni, mert meg akarjuk érteni, mi történt.
Péter érteni akarja, mi történt. Ezért tűnik fel neki az, hogy az a kendő, amivel az elhunytnak a fejét szokták becsavarni, szépen összehajtva, szabályosan le van téve a földre. És a halotti lepel, ami Jézus holttestét fedte, az meg úgy van ott, mintha kijött volna belőle Jézus. Mint amikor a lepke kiröpül a bábból. Ottmaradt a báb. De furcsa! Ez valóban elgondolkoztató. És ez az oknyomozó lá-tásmód keresi ennek az okát:
Mi lehet ennek az oka? De nem találja. Mária mindjárt visszafordult, mihelyt meglátta, hogy a kő nincs a sír száján. Péter nem fordul vissza, ő bemegy a sírba és alaposan megnézi, mi található, mi látható ott.
De jellemző, hogy csak ezekkel a lepedőkkel foglalkozik. Az biztos, hogy itt nem sírrablók jártak, mert kapkodásnak, rendetlenségnek semmi nyoma. Itt valami különös rend van. De csak azzal foglalkozik, ami a szeme elé tárul. A lepedőkkel, a keretekkel.
Olyan sokan vannak, akik mindig elakadnak a kereteknél. Az egyház szervezetét kellene átalakítani, és akkor jön a megújulás - mondják ők. Sose jött még annak következtében lelki megújulás az egyházba. - Az istentisztelet liturgiája nem jó, azon kell változtatni. A papok hibái az oka sok minden rossznak. Ez igaz önmagában, hibáik is vannak, meg az oka is sok rossznak, de aki itt elakad a kereteknél, a lepedőknél, az sose jut el az élő Krisztushoz. Az okoskodhat, keresheti az okát sok mindennek, de a rejtélyt nem tudja megoldani. Annak a gyászában nem jelent tényleges vigasztalást, hogy Krisztus feltámadott és él. És amikor ő maga kerül élet és halál mezsgyéjére, nem ad neki reménységet és belső tartást, hogy tudom, kihez megyek, mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és az én porom felett megáll.
Ebből az oknyomozó látásmódból, mivel nem jut el az élő Krisztusig, nem lesz erő. Legfeljebb az lesz, amit egyszer valaki a betegágyán, nem sokkal a halála előtt mondott nekem: nem az a feltámadás, amiről a tiszteletes úr beszél. Én tudom mi a feltámadás, én már feltámadtam - mondta -, mert élek tovább az utódaimban. De a tekintetében ott volt az a kétségbeesett sötétség, amivel gyakran találkozom, mikor Jézus Krisztus nélkül élő, nem hívő emberek a halál szélére kerülnek. Jaj, nem tudom, mi lesz velem. Valami talán van ott túl, jó lenne, ha nem lenne semmi, de félek tőle, hogy mégis van, és az nekem nem jó. És sokszor megkeményítik magukat ezek az emberek, és ott az utolsó órákban, vagy napokon sem azt teszik, hogy nyújtanák az üres kezüket a szerető Isten felé, aki adná nekik az életnek, a bocsánatnak, a békességnek az ajándékát, hanem okoskodnak. Teoriáik vannak. Ilyen elméleteik, mint amit említettem is. Péter ugyanúgy jött ki az üres sírból, mint ahogy bement.
3) János viszont nem. Először ő is olyan felszínesen nézett körül, mint Mária. Ugyanazt a szót használja a Biblia. Olyan szemléletesen írja le ezt a jelenetet. Szinte magunk előtt látjuk, hogy a két tanítvány: Péter és János, futnak a sírhoz. Péter jóval idősebb volt, lassabban fut, aztán már kifullad, nem tud futni. János megelőzi, és hamarabb ér oda. Látja, hogy nincs ott a kő, látja, hogy nincs ott Jézus holtteste. Látja, hogy csak a lepedők vannak, s nem tud mit kezdeni ezzel a látvánnyal. Megfordul és kijön. Számára ennyi.
Péter azonban az idősebbnek az alaposságával bemegy és mindent szemügyre vesz. Akkor János is visszamegy, és nézi, mit csinál az öreg. Esetleg miket mond; és eközben egyre erősebb bizonyosság lesz a szívében, hogy Jézus feltámadott. Honnan veszi ezt? Az igéből. Most jut eszébe: hiszen ez meg van írva! Addig nem értették az írást - ezt olvastuk itt. Na de hát az írás erről világosan beszél. Az Ószövetség is több helyen, például a 16. zsoltárban: Nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Jó előre megmondott Isten mindent, ami a Megváltóval kapcsolatos. De Jézus is többször mondta, János a két fülével hallotta. Három esetben is fel van jegyezve az evangéliumokban. Jézus előre beavatta őket ebbe a titokba, hogy Őt megkínozzák, összeverik, megölik, és a harmadik napon feltámad. Hát az ma van. Péntektől a harmadik nap (péntek volt az első - úgy számították) a vasárnap.
János ettől kezdve így néz mindent, amit lát. És ezért van itt egy egészen más szó a végén, amit olvastunk, hogy „látott és hitt.” Ez a fajta látás azt jelenti, amikor valaki a lényeget látja. Amikor valaki a jelenségek mögé is lát. Amikor nemcsak a színfalakat nézi, hanem tudja, hogy mi van azok mögött, sőt ki van azok mögött. Ki mozgatja, ki festette ... mindent tud. Amikor az egész valóság valóság neki. Ez a fajta látás azt jelenti, amikor valaki belsőleg mintegy megvilágosodik. Az intuíció is benne van, de annál sokkal többről van itt szó. Amikor megért az ember valamit: Kerestem, kutattam az okát, próbáltam összerakni a részleteket így is, úgy is, de nem jött ki az, amire vágytam. Még mindig nincs válaszom arra, hogy mi történhetett itt, hol van Jézus holtteste. Hát hol lenne - mondja János. Feltámadott! Megmondta. Minden stimmel. Ma van a harmadik nap. Benne volt a próféciákban. Ő maga figyelmeztetett minket. Hogy lehetett ezt elfelejteni?!
A mi hitetlenségünk, a mi felszínességünk, hogy csak úgy odanézünk, s mondunk valamit. Meg a nagy önbizalmunk: majd én megfejtem az eszemmel. S úgy jövök ki a sírból, ahogy bementem. De az ige, amikor Isten igéjét komolyan veszi valaki, amikor az igének a fénye bevilágít az életébe, akkor egyszerre értelmet nyer minden, egyszerre a helyükre zökkennek a dolgok. Akkor egyszerre világosan lát az ember.
Miközben János nézte, hogy mit csinál Péter, meg hallgatta, miket mond, a Szentlélek munkálkodott benne. És a Szentlélek eszébe juttatta az odaillő igét. János meg elhitte azt az igét. Ezt kell most komolyan venni. „Látott és hitt.” Ennek meg van a pontos útja. És amikor elérkezik valaki a Szentíráshoz, és az neki Szentírás lesz és komolyan veszi, akkor elérkezik Jézus személyéhez is, mégpedig az élő Krisztus személyéhez. És János innen már azzal a bizonyossággal megy haza: Jézus él. Nem tudja még bebizonyítani, és neki sem bizonyította be senki. Bizonyítéka még nincs, de bizonyossága már van.
Hívő emberek sokszor tapasztaljuk ezt. Még nem tudom neked meggyőzően elmagyarázni, de én egészen bizonyos vagyok abban, hogy Istennél már kész a megoldás erre a nyomorúságra - mondja. Mert az igét komolyan vette.
Nos, ehhez a látáshoz akar elsegíteni mindannyiunkat a mi Urunk. Nem Mária Magdaléna felett ítélkezünk most itt, mindannyian ki vagyunk téve a felszínesség veszélyének. Nem Péter alaposságát ítélgetjük itt, mindannyiunkat kísért ez, hogy: majd én megoldom. De olyan szépen mutatja ez a húsvéti történet: aki elakad a felszínen, nem jut el a lényegig. Aki azt gondolja, hogy ő megoldja a rejtélyt, annak örök rejtély marad az, ami pedig kijelentett és egyértelmű igazság azok számára, akik hisznek. De aki keresi, kutatja - olyan kedves ez is, hogy János még egyszer visszament. Először nem mondott semmit a látvány, de menjünk vissza még egyszer. S közben a Szentlélek dolgozni kezd, az ige eszébe jut, és rááll az igére. Isten igéje igaz. És itt most ezt kell komolyan venni. Akkor, ha nem látok is, hiszek.
Nem ezt mondta Jézus Tamásnak? „Most, hogy láttál, hiszel? Azok a boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”
Néhány példát hadd említsek még arra, hogyan akar előbbre vinni minket a mi Urunk ezen a három lépcsőn.
Adva van egy istentisztelet. A háromféle látás olyan szépen követhető az életünkben. Van, aki úgy megy haza innen: már megint nagyon meleg volt a templom és bakizott a lelkész. Ennyi neki egy istentisztelet. Ez a felszínes látás. Ennél valamivel több, amikor azt mondja: volt egy jó gondolat a prédikációban, a többiről szívesen elvitatkoztam volna vele, csak nincs idő. Itt egy kicsit mélyebbre megy az ember. Itt már teoretikusabban vizsgálja, amit hallott. És van olyan, hogy valaki így számol be egy istentiszteletről: még sem csinálom meg azt, amit elterveztem, mert Isten világossá tette a számomra, az nem helyes. S lehet, hogy el is felejti, ki prédikált, elfelejti, mit énekeltünk, mit olvasott fel a Bibliából, de azt nem felejti el: Isten még idejében beleszólt az életembe, s de jó, hogy engedelmeskedtem neki. Ez a lényeglátás. S hol van ez attól, hogy már megint levegőtlenség volt, vagy akármi külsőség.
Valaki elmondta egyszer, hogy az igazgatójától kapott egy nagyon goromba levelet. Ő maga is magas beosztásban volt ott a vállalatnál. Az első reflexiója az volt: ez övön aluli ütés, visszaütök. Aztán kicsit később elolvasta megint a levelet s rájött arra, amit mond, az igaz. Nem erre az esetre, amire ő most állítja, de miközben olvasta, eszébe jutott egy régi bűne. Egy rendezetlen csúnya dolog, amire nézve tökéletesen igaz volt mindaz, ami a levélben állt. És ő elment, s kissé késve bár, de elrendezte azt, és azt mondja: neki volt a legnagyobb élmény, hogy valami különös szeretet született a szívében ez iránt az igazgató iránt.
A felszínes látás: megütöttek, visszaütök. Az oknyomozó: tulajdonképpen igaza van. Rosszul esett, de igaza van. Nem illik erre, amire ő alkalmazza, de azért ebben igazság van. És innen már csak egy lépés lehet az: ennek megfelelően cselekszem. Istentől fogadom el még ezt a levelet is. Nem az ellenségem írta, ő csak postára adta. Isten megtisztította az életemnek egy területét általa.
Jó lenne, ha a húsvét lényegéhez is így juthatnánk közelebb. Kicsoda nekünk Jézus? Egy ember, egy jobb sorsra érdemes fiatalember, akinek pompás gondolatai voltak, de sajnos idejekorán kivégezték; vagy egy nagy próféta, ahogy némely pogány vallás is vallja Jézusról; vagy pedig az Isten Fia, aki nem maradhatott a halálban, mert Ő Isten öröktől fogva mindörökké. És ha még emlékszünk a tavaly húsvéti igénkre és igehirdetésre: nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. Számíthatok rá. Ő az, aki megígérte: helyet készít nekem is a mennyben. Egy ilyen nyomorultnak, mindazok ellenére, amiket cselekedtem, amivel megbántottam. És ígéri: velem van minden napon a világ végezetéig. Honnan tart számon engem az öt és fél milliárd között? De fontosak vagyunk neki mindnyájan. Ő az Isten Fia, akihez érdemes imádkozni, mert él és hallja. Sőt Ő maga mondta: szüntelenül esedezik érettünk. Ha senki nem lenne ezen a világon, aki a mindenható Isten előtt hordozza a sorsunkat, Jézus Krisztus hordozza azt. Ennyire él, és néki adatott minden hatalom mennyen és földön.
Tulajdonképpen azt kellene mondanunk: szégyellje magát, aki ezek után fél, aggodalmaskodik, kétségbeesik, elcsügged... És mégis fogunk félni, és aggodalmaskodunk, és megtámad a csüggedés, és el-elveszítjük a reményünket, de a húsvét fénye újra és újra erre a diadalmas Krisztusra irányítja a figyelmünket, és a félelmeinkből, az aggódásainkból, a csüggedésünkből is újra és újra hozzá kiálthatunk, és áldhatjuk őt. Eközben eljutunk oda, hogy nemcsak énekeljük, hanem valóság lesz: örvendezünk, vígadunk, mert Krisztus lett a vigaszunk.