Köszönjük, Jézusunk, hogy mindezt nem mi találtuk ki vigasztalásunkra, hanem mindezt Te végezted el egészen valóságosan. Dicsőítünk szenvedésedért, azért a lelki kínért is, amit elképzelni sem tudunk, és köszönjük, hogy sebeiddel meggyógyultunk.
Köszönjük, hogy minden házasságtörésünkért, gondolati és tettleges bűnünkért, sok farizeusi ítélkezésünkért és irgalmatlan vádaskodásunkért is meghaltál a kereszten. És köszönjük, hogy mindezekre teljes bocsánat van Nálad.
Szeretnénk jelentkezni a nekünk szükséges bocsánatért. Könyörülj rajtunk és adj bátorságot ahhoz, hogy higgyünk Neked. Hogy tudjuk valóban tartani a kezünket, és arra a temérdek törvényszegésre, istentelen és embertelen gondolatra, indulatra, tettre elfogadni a felmentő ítéletedet, bűnbocsátó kegyelmedet.
Köszönjük, hogy valóban igaz az, hogy „a bűnért, melyet szolgák elkövettek, az Úr fizet meg.” És köszönjük, hogy valóban nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága véren, mintegy hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Tiéden váltattunk ki a mi hiábavaló életünkből.
Add nekünk a Te lelkületedet, a Te Szentlelkedet, ezt az irgalmas, másokért felelősséget érző, másokért áldozatot is hozó, szeretettel teli lelket. Taníts meg minket már ma így elkezdeni élni. Nem a magunk erejéből próbálkozva, hanem bűneinket a keresztednél hagyva, Veled továbbmenni.
Kérünk Téged, hadd legyen igaz mindannyiunk életében, hogy Te, aki meghaltál értünk, élsz a hit által bennünk. Adj nekünk győzelmes életet már itt, és örök életet odaát.
Ámen.
Urunk Jézus Krisztus, semmiképpen nem akarjuk megszokni vagy megunni ezt a szomorú igazságot, hogy „a vétkes ember sértetlen, s bilincsben ott áll az Isten.” Hogy Te, aki soha semmi bűnt nem követtél el, odaálltál a mi helyünkre, akik naponta megszomorítunk Téged és egymást. Csodának tartjuk ezt és csodáljuk ezt a nagy szeretetet.
Valljuk, Urunk, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért; és dicsőítünk azért, hogy Te ezt tetted. Könyörülj rajtunk, hogy hadd legyen ez az örömhír naponta új nekünk; és ezen a mai napon különösen is áldunk és magasztalunk Téged ezért.
Segíts minket, hogy ne csak emlékezzünk arra, hogy annak idején mi történt ott a Golgotán, hanem hadd jöjjön ez egészen közel hozzánk. Hadd éljük át ennek a csodálatos eseménynek, a Te magad megalázásának, önmagad odaáldozásának az erejét. Te magad győzz meg minket Szentlelkeddel arról, hogy számunkra is a Te halálod jelenti az igazi gazdag életet, az örök életet. Könyörülj rajtunk, hogy ne csak tudjunk erről, és ne csak beszéljek itt ma este erről, hanem mindannyian nyújtsuk a kezünket és elfogadjuk mindazt a gazdagságot, amit ezért, és egyedül csak ezért kaphatunk Tőled.
Könyörülj rajtunk, hogy lelkiképpen gazdagokként mehessünk el. Tedd világossá számunkra a Te kereszthalálod okát és célját. Hadd lehessünk mi a Te váltságművednek az örvendező részesei.
Így ajándékozz meg bennünket most csenddel is, drága igéddel, Szentlelkeddel és ezzel a gazdag élettel.
Ámen.
Ez a történet nem Jézus Krisztus nagypénteki szenvedéséről szól, de nagyon világossá teszi Jézus Krisztus nagypénteki szenvedésének és kereszthalálának az okát és a célját. Isten Szentlelkét segítségül híva ezt próbáljuk ma este jobban megérteni.
Nézzük meg először, milyen nagy különbség van az írástudók és farizeusok, illetve Jézus lelkülete között ennek a történetnek a fényében, és utána meg fogunk érkezni nagypénteknek a jelentőségéhez.
1) Mi jellemezte ezeket az írástudókat? Ami itt történik, az a jeruzsálemi templomban történt, amelynek több épülete volt, sok udvarral összekötve. Az egyik udvaron tanított Jézus. Nagy sokaság hallgatta, és egyszer csak mozgolódás és kiabálás hallatszott a tömeg közepén, és az említett írástudók és farizeusok odalökdöstek Jézus elé egy asszonyt. Ezt az asszonyt tetten érték házasságtörés közben. Mindjárt idézik is Mózes törvényéből a megfelelő paragrafust: Mózes megírta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Mielőtt azonban végrehajtják az ítéletet, még megkérdezik Jézus véleményét: Te mit szólsz hozzá?
Miért kérdezik meg, ha ők ilyen pontosan tudják, hogy ilyen esetben mit kell csinálni? Itt van az indokolás is: „Ezt pedig azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniok Őt.” Ez a szenvedélyük az írástudóknak és a farizeusoknak: vádolnak másokat. Előbb vádolták ezt az asszonyt, s szinte megörültek, hogy van valaki, akit most vádolni lehet, és tiszta, egyértelmű jogi helyzet, nem kell különösebben gondolkozni sem, és alig várják, hogy Jézust is vádolhassák valamivel. Állítsunk csapdát neki, tegyük fel ezt a kérdést, hátha másként vélekedik, mint Mózes, ez önmagában elég ahhoz, hogy vádolhassák őt.
Ez a szenvedélyük, ez a lelkület munkál bennük, hogy vádoljanak másokat. Hibát keresni, embereket tetten érni, rajtakapni, pellengérre állítani, oda ki a középre, s a nagy nyilvánosság előtt kihirdetni a bűnüket, utána kihirdetni az ítéletet, s azt lehetőleg végrehajtani is. Ők a törvény őrei, a törvényesség őrei, akik ezt nagy örömmel végzik.
Jézus nem válaszolt nekik, hanem valamit írt a földre. Nem tudjuk, mit. Aztán mikor erőszakosan újra és újra sürgették a feleletét, csak ennyit mondott: „Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ.”
Ez meglepő volt. Erre nem gondoltak. Aki bűntelen. Van olyan? Ők magukról alapjában véve azt gondolták, legalábbis egy ilyenhez képest, mint ez az asszony, akire a halálos ítéletet kimondták. De ha csak arra kell most gondolni, hogy ebben a bűnben, amiben ő bűnösnek találtatott, van-e olyan, aki bűntelen, Jézus röntgen szemei előtt egyikük sem merte ezt állítani magáról. Érezték, hogy keresztüllát rajtuk, ismeri a múltjukat, látja minden gondolatukat, pontosan érzékeli a szívük rezdülését. Jobbnak látták elvonulni onnan.
Egymás után elvonultak, a vénektől kezdve, és egyedül Jézus maradt ott, meg az asszony. Aki bűntelen, kezdheti a kivégzést. Senki sem találta magát bűntelennek. A bírákból egyszeriben vádlottak lettek.
2) És mi jellemzi Jézusnak a lelkületét? Már maga az árulkodó, hogy Ő nem azért tartózkodott a templomban, hogy bárkit bármin rajtakapjon, hanem tanította a sokaságot. Ez azt jelentette, hogy mutatta az embereknek az Isten országába vezető utat. Azt az utat, amit Ő taposott ki, mikor idefelé jött hozzánk. Azt az utat, aminek a végén van egy nyitott ajtó. Ő nyitotta ki az Isten országának az ajtaját előttünk, hogy visszatalálhassunk oda.
Mi azt annak idején, amikor nagy büszkén elszakadtunk Istentől, s azt gondoltuk, hogy nélküle is tudunk emberek lenni és boldogulni, becsaptuk magunk mögött. Most Jézus kinyitotta, és a bozóton ösvényt vágott, hogy visszatalálhassunk az Atyához és újra a mienk lehessen mindaz, ami után áhítozunk, ami nélkül szűkölködünk, és amit nem tudunk megvenni sem pénzért, sem semmi másért. Ő ezt ajándékként kínálja. Erről beszél ott az embereknek, mindenkinek, akit érdekelt, és mindenkinek kínálta és adta is, aki azt Tőle elfogadta. Nem érzékenykedett, nem sértődött meg, amikor zavart támasztottak a farizeusok és megzavarták Őt ebben a tanításban, hanem akkor azzal a feladattal foglalkozott.
„Aki közületek nem bűnös, az vessen rá először követ.” Azt jelenti ez, hogy Jézus elkeni a bűnt, hogy a házasságtörés nem házasságtörés? Nem jelenti azt. Azt jelenti, hogy Jézus szerint érvénytelenek a Mózes törvényei, az akkor volt, de ma már más időket élünk? Nem jelenti azt. Azt mondja: ez bűn, és ezért ez a büntetés jár. De akkor mindenkinek az életében! A törvényt érvényesíteni kell, de nem csak ennek az asszonynak a bűnére, mindenkire. Aki házasságtörőnek érzi magát, az vegye tudomásul, hogy őt is meg kell kövezni.
Ez érintette olyan érzékenyen ezeket a farizeusokat. És amikor ketten maradnak, Jézus ajkán elhangzik a felmentő ítélet: Én nem ítéllek el: menj el és többé ne vétkezz! A farizeusok vádoló lelkületével szemben Jézust ez a mentő, mentegető, felmentő szeretet jellemzi. Nem mondja a bűnre, hogy az nem az. Nem mondja azt sem, hogy a bűnt nem kell büntetésnek követnie. De Ő isteni teljhatalommal felmentheti a bűnöst a büntetés alól.
Az egyik tehát az a kicsinyes számontartó, mindent észrevevő, mindent szóvá tevő lelkület, amelyik néha még örül is annak, hogy a másik bűnéről beszélhet, addig sincs szó a sajátjáról,- ez a vádoló lelkület. Jézusé pedig ez a mentő, mentegető, felmentő lelkület, amivel újabb lehetőséget ad a bűnösnek arra, hogy másként folytassa. Nemcsak az asszonynak, a farizeusoknak is. Engedte őket elvonulni. Jézus ítélete szerint ők is rászolgáltak a halálra. Rajtuk is végre kellene hajtani a halálos ítéletet, és ezt ők is elismerték azzal, hogy szépen elvonulnak. Nincs senki, aki elkezdi a kivégzést, mert akkor előbb-utóbb velük szemben is ezt érvényesíteni kellene. Ők is kapnak lehetőséget, hogy másként folytassák. Ez Jézus: őt is, meg az ellenségét is ugyanúgy szereti. Ennek is, meg a másiknak is ugyanazt a lehetőséget kínálja, hogy megváltozzék és másként folytassa azt, amit eddig elrontott. Akár fizikálisan, tettenérhetően követte el éppen akkor, mint ez a szegény asszony, akár csak gondolatban, de ugyanolyan súlyosan házasságot tört, vagy a fantáziálásával, vagy ugyanúgy tettleg, mint ő, csak eddig még nem derült ki, sikerült titokban tartania.
Nem itt van a különbség. Egyáltalán nincs különbség. Jézus ítéletében mindannyian halálra méltó bűnösök. És kiderül, hogy az egész társaságban, amely ott van, egyes egyedül Jézust illeti meg a bírói szék. Akik bírókká tették magukat, hamar vádlottakká válnak, és ezt maguk is beismerik. Kénytelenek beismerni. Ott egy valaki van, akin nincs mit számon kérni, aki nem vétett a Mózes törvénye ellen, nem vétett Isten egyetlen törvénye ellen sem, és ez az Isten szent Fia, akinek egyedül van joga bíráskodni.
3) A nagypénteki evangélium arról szól, hogy az, akit ezen a földön egyedül illet meg az, hogy mások felett bíráskodjék, egyszer önként átült a vádlottak padjára. Miért? Erről szól a Biblia. Azért, mert, ha valaki tudta azt, Ő tudta, hogy az Isten igazsága igazság és szent. És Ő tudta és tudja, hogy a bűnt büntetésnek, ítéletnek kell követnie. És hogy Isten nem olyan értelemben irgalmas, hogy elnézi a bűnt és elengedi a büntetést. Isten igazságos és szent, de mi mindnyájan ennyire bűnösök vagyunk, még a legigazabbak is, még azok is, akik mások felett elkezdtek ítélkezni, és ha Ő így átlát mindannyiunkon, akkor ki kellene irtani az emberiséget. Ha itt mindenki halálra méltó bűnöket cselekszik, úgy, hogy kiderül vagy nem, ma derül ki vagy majd később, de ezt cselekszi és így él, akkor mindannyiunkat kiirtana Isten igazságos ítélete.
Ekkor állt elő az Isten szent Fia és azt mondta: Atyám, ezeknek a büntetését végre kell hajtani, hogy a Te igazságod érvényesüljön, de ne rajtuk hajtsd végre, hanem rajtam. És az evangélium az, hogy a mindenható Isten elfogadta az Ő egyszülött Fiának az ajánlatát, és mindannyiunk minden bűnét Jézus Krisztusra terhelte, aki soha bűnt nem cselekedett és nem ismert. Ő pedig mindannyiunk minden bűnének az isteni ítéletét testében, lelkében elszenvedte. Ez történt meg nagypénteken a Golgotán.
Ő ott nem a maga bűnei miatt halt meg, és nem csupán az irigyeinek a rosszakarata juttatta Őt oda, nem Pilátusnak a gyávasága volt az oka, ott örök isteni terv valósult meg. Ott a mi megmentésünk végeztetett el. És amikor Jézus nagypénteken a kereszten megkínozva, összeverve, leköpdösve, kigúnyolva végül kilehelte lelkét, és elhangzott ez a szó: elvégeztetett, mégpedig olyan befejezett kijelentésben, amin nem lehet változtatni semmi módon, akkor ott, testvérek, a ti meg az én halálos ítéletem végeztetett el, és a ti meg az én jogérvényes felmentésünk végeztetett el.
Végrehajtatott az ítélet, amire mi szolgáltunk rá, és végrehajtatott, elvégeztetett a bűnös felmentése. Aki ezt komolyan veszi, azt nevezi a Biblia hívőnek. Hinni azt jelenti, hogy ezt, amit Jézus nagypénteken végzett, személy szerint önmagunkra is érvényesnek tekintjük. Ezt megköszönjük, de úgy, hogy ki is mondjuk, és ennek az örömével és erejével kezdünk el élni. És ez átformálja az ilyen ember belső világát teljesen, az ilyen ember már nem csak tud arról, hogy mi történt nagypénteken a Golgotán, hanem él abból, ami ott történt, sőt együtt él azzal a Krisztussal, aki ott meghalt helyette és élni akar benne. Valaki egyszer azt mondta: az a Krisztus, aki meghalt érted, élni akar benned.
Ez a különbség Jézus Krisztus kereszthalála és a között a sok más keresztre feszítés között, amit sajnos ezrével végrehajtottak abban az időben. Jézus ártatlanul halt meg a kereszten, és mások helyett, és az Ő halála engesztelő áldozat - ahogy a Szentírás mondja.
Ezért van tele a Zsidókhoz írt levél ezzel az ujjongással, hogy Ő egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Jézus helyettes áldozata olyan tökéletes, hogy azt megismételni nem kell, de nem is lehet, mert a bűneinkért csak Ő, a bűntelen tehetett eleget Isten előtt. (Zsid 10,10.14.).
Mi sem lehetünk bírái másoknak. Jézus előtt pillanatok alatt kiderül, hogy aki azt gondolta, hogy igaz vagy igazabb mint a másik, - mint ebben a jelenetben ezek az írástudók, az ugyanolyan bűnös, mint az, akire mutogatott, és nem meri rávetni az első követ, mert akkor a következő ő lesz, és rajta is végre kell hajtani a halálos ítéletet. Nem lehetünk bírákká, mert nagyon könnyű minket is tetten érni.
Ezt az asszonyt tetten érték a bűn elkövetése közben. Elgondolkoztam, hogy ha valaki belelátna a fejünkbe, meg a szívünkbe, hányszor ránk mutathatna: most főzöl ki egy gonosz tervet az ellenséged ellen. Most fantáziálsz nagy élvezettel parázna dolgokról. Most nyomtál el magadban egy trágár káromkodást. A drága hittestvéreid el sem hinnék, hogy te ilyeneket szoktál magadban gondolni, mert hangosan még sosem mondtad ki. Az Isten nevét gyaláztad most. Senki nem hallott semmit, de aki a szívünkbe és a gondolatainkba lát, az tudja. És ha nekünk mondja: Aki közületek még sose káromkodott, sose szidta a szüleit, sose szegte meg a vasárnap megszentelésére vonatkozó örök isteni parancsot, sose gondolt rosszat a másikról, az vesse rá az első követ, akkor mi is szépen elsomfordálnánk egytől-egyig.
Hányszor van, hogy valaki egy ilyen szent alkalommal jön ki az úrasztalához, és azon kapja magát, hogy irigy szemmel néz egy másikat. Hányszor van az, hogy valaki imádkozik, és egyszer csak kénytelen megállapítani: nem is hiszi azt, hogy ez eljut Istenhez vagy Isten erre válaszolhat. Ó, de sokféleképpen lehetne minket is tetten érni. És Jézus tetten ér minket, pontosan tudja, mikor mit gondolunk, mikor mit terveztünk, mit szeretnénk, mit kívánunk, mijét kívánjuk a másiknak, meg kijét, és ezek közül a bűnök közül egy is elég ahhoz, hogy a halálos ítéletet érdemeljük. Ezt a mi halálos ítéletünket szenvedte el Ő nagypénteken.
Ennyire közvetlen összefüggés van a golgotai események és az életünk között. Ennyire személyesen érint minket az evangéliumok evangéliuma, amit olyan gyakran idézünk, de nem tudom, kinek a szívét forrósítja ez fel: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aki nem hisz Őbenne, az elvész.
Nagypéntek azért történt, hogy mindannyiunknak értelmes, tartalmas, örök életünk legyen. Az örök nemcsak időjelző itt ebben az összefüggésben, meg az Újszövetségben, hanem minőségi jelző. Azt jelenti: olyan magasrendű élet, amelyikbe nem keverednek halálerők. Ebbe a mostaniba keverednek. Az az élet, amit elveszítettünk, amikor Istent otthagytuk. Azt adja vissza. Ennek az árát valakinek meg kellett fizetnie. Ennek az árát csak Jézus fizethette meg. Ennek az árát fizette meg Jézus, amikor meghalt a kereszten. Ezért van az, hogy aki megérti a kereszt titkát, Jézus kereszthalálának a valódi okát és célját, az nemcsak elkeseredik, hogy: Jaj, vétkeimmel én vertelek keresztre, hanem annak a szíve megtelik örömmel. Minden szomorúsága mellett, hogy ide vezetett az engedetlenségem és hitetlenségem, mégis az öröm dominál, hogy ezek után másként lehet élni. Nem kell olyan kicsinyesen, számon tartóan, a hibát keresve, mindent szóvá téve, egymást gyötörve élni, vádolni mindenkit, hanem lehet irgalmas, mentő, mentegető, felmentő, ajándékozó lelkülettel is, ahogyan Jézus. Az ilyen emberben már ez a Jézus él a hit által, és Ő formálja át ilyenné.
E nélkül mi csak vádolni tudunk mindent és mindenkit. Éppen a napokban beszélgettem valakivel, akiből áradt ez a tömény vádaskodás. Mindenki hibás volt: a körülmények, az, hogy miért ilyen időben született, a szülei, akik ha azt csinálták volna vele, amit ő most szeretne, akkor ő most nem itt tartana, s odáig ment, hogy a gyerekei akadályozták meg, hogy a karrierjének az általa elképzelt csúcsaira felmászhatott volna. Mindenkit vádol az ember. Ilyen lelkülettel születünk. És alapjában véve Istent vádolja az ilyen ember. Az első ember is ezt tette: az asszony, akit te adtál mellém, az vitt engem a bűnbe - mondja Ádám.
De nemcsak mi vádolunk, hanem minket is vádol sok minden. Világos pillanatainkban vádol a lelkiismeretünk, aztán azt el lehet altatni, meg félre lehet vezetni, de néha vádol, és megfordul a dolog és minket vádolnak olykor a gyerekeink, és beolvasnak. Nagyrészt igazuk van. Vádol a társunk, aztán ha ez a lelkület van bennünk, mi elkezdjük őt vádolni, s tudják sokan, hogy ez hova vezet. Vádolnak a bűneink következményei. Egyszer egy szabadult és Jézus Krisztusban új életet nyert alkoholista mondta el: amíg nem tudott annyi pénzt összetakarékoskodni, hogy a bútort kicserélték, akármikor hazament és körülnézett a konyhában, ott látta bűneinek a következményeit: a kisbaltának meg a késnek a nyomait, ahogy tört, zúzott iszákos korában. Vádolta a múlt, de naponta megköszönte Jézusnak, hogy ezekre a bűnökre kapott bocsánatot Tőle. Ha azonban valaki ebben nem bizonyos, akkor csak a vádzuhatag zúdul rá. Ebből akar kimenteni bennünket a mi Urunk. Arra bátorít, hogy lássuk ezt meg, merjük megvallani Őneki a magunk farizeusi vádaskodását, ezt a gőgös önhittséget, amivel ezek az emberek odataszigálták Jézus elé ezt az asszonyt. Ezt a másra mutogatást, ami nagyon sokszor a magunk mentegetését takarja. Ezt a hibakeresést, ezt a kipellengérezést. Valljuk ezt meg végre bűnnek és hagyjuk el. Engedjük, hogy Jézus irgalmas lelke uralkodjék bennünk. Az a lelkület, ami még nagypénteken, fizikai és lelki szenvedései közepette is meghatározta minden mozdulatát és szavát.
Összeverve, leköpdösve viszik át péntek hajnalban a vallató-teremből a házi börtönbe Kajafás udvarán, de van szeretete ahhoz, hogy megkeresse Péter tekintetét ott az udvaron, mert ez a tanítvány éppen most tagadta le harmadszor, hogy ismeri Őt, és ha ezen a lejtőn tovább csúszik lefelé, az alján összetöri magát. Kell neki egy mentő tekintet, amibe belekapaszkodhat.
És ugyanezen a napon a pogány helytartónak, Pilátusnak is mutatja az Isten országába vezető utat, hátha lesz füle a hallásra. És haldokolva a kereszten is az üdvösséget ajándékozza oda egy rablógyilkosnak, aki azonban egyedül Tőle vár most már segítséget. És még utolsó leheletével is azokat mentegeti, akik a keresztre juttatták: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ez a jézusi lelkület.
Ezzel akar Ő megajándékozni mindannyiunkat, akár fizikálisan, akár lelkileg, szellemileg követjük el ezeket a bűnöket. Ez volt az Ő kereszthalálának az oka, hogy nélküle mi ilyen vádaskodók vagyunk, és csak erre vagyunk képesek. És ez volt az Ő kereszthalálának a célja, hogy az Ő lelkülete a miénk lehessen és egészen más emberekként folytassuk az életünket.
Hadd olvassak fel egy részletet egy versből, amit többen ismernek ugyan, de rendkívül szemléletesen fejezi ki a szerző azt, hogy milyen munkát végez el az valakiben, ha rádöbben arra egészen személyesen, hogy helyette halt meg Krisztus a kereszten. Hogyan változik meg egy ember élete egészen ennek a nyomán, és hogy egyedül ezek után van remény arra, hogy mi, vádaskodók, bejuthatunk a mennyek országába.
Arról a Barabbásról szól ez a vers, akit a tömeg nagypénteken követelt Pilátustól, hogy engedje szabadon. Pilátus szerette volna Jézust szabadon engedni, de kiabálták: feszítsd meg, feszítsd meg, és követelték, hogy Barabbást, aki nacionalista lázadó volt, de ugyanakkor rablógyilkos is, engedjék szabadon. A vers tovább folytatja képzeletben a bibliai történetet: Barabbás kiszabadul, és ahogy a börtönét elhagyja, találkozik a Jézus megfeszítését követelő sokasággal és Jézussal. Végignézi Jézus keresztre feszítését, és ez bizonyos dolgokat elvégez benne. Az elejét nem olvasom, ott hosszan azt írja le, hogy mit csinál Barabbás a börtönben.
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett”.
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász helyéről én is.
- S ölbe vettem... egy síró gyermeket.
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
„Ki az? Ki zörget?” - kérdik majd. „Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett”.
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.
(Túrmezei Erzsébet: Aki helyett a Krisztus vérezett)