KIJÖTT A HALOTT

Nem tudom, éreztük-e az előbb, amikor felolvastam ezt a történetet, hogy milyen hatalmas erők csaptak össze Lázár sírjánál ott a bethániai temetőben. Az élet és a halál erői. Iszonyatos küzdelem folyt ott úgy, hogy a jelenlevők láthatóan alig vettek észre belőle valamit. A tét egy ember élete volt. És a tét nagyon sokszor emberek örök élete.
A halál tíz körömmel ragaszkodott zsákmányához, Jézus pedig isteni teljhatalommal parancsolt neki, és a végén kénytelen volt elengedni áldozatát. S nem tudom, feltűnt-e, hogy Jézus milyen csendben győzött. Nem erőlködött, nem hangoskodott, szinte észre sem lehet venni, hogyan történik az, ami végbemegy. Semmi nem tudta Őt megakadályozni szabadító munkájában.
Az emberek, akik ott álltak, azt gondolták, hogy a halál végérvényes győzelmet aratott. Jézus mégis teljes biztonsággal hozta ki a halál markából Lázárt.
A Biblia-kritika azt mondja, hogy ezt a történetet jelképesen kell értenünk, mivel az első három evangéliumban nincs benne. Nem tudom, ez milyen érv amellett, hogy jelképesen kellene értenünk. Én hiszem azt, hogy amit itt olvastunk, az pontosan így történt. Nem jelképesen, hanem szó szerint, ahogy le van írva. És hiszem azt, hogy Jézus Krisztusnak ma is pontosan ilyen hatalma van. És ma - itt a megterített úrasztalánál - semmi mást nem szeretnék nektek hirdetni, csak azt, hogy Ő ma is él és uralkodik, ilyen hatalommal parancsol a halálnak, és az Ő szavából, az Ő lényéből ma is az élet erői áradnak. És mindannyiunknak erre az életre van szükségünk, amit Jézus kínál nekünk.
Miről is van szó ebben a történetben? Jeruzsálem egyik elővárosában, Betháni-ában élt ez a három testvér: Mária, Márta és Lázár, akik mindig nagy szeretettel fogadták Jézust, ha a fővárosba, a templomba ment, és így évek alatt meleg baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Egyszer Lázár hirtelen súlyos beteg lett, azonnal üzentek Jézusért, Jézus azonban későn érkezett, Lázár meghalt. Megtörtént a temetés is, és csak utána jött Jézus. Márta azonnal szemrehányóan vádolja: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jézus csak azt kérdezi: hová tettétek őt? Kikísérik a temetőbe, megmutatják neki Lázár sírját.
Kicsi falu volt Bethánia, pillanatok alatt mindenki megtudta, ki van ott. Az egész falu kiment a temetőbe. Az emberek sírdogálnak, van, aki csak kíváncsian nézelődik. Mária és Márta alig lát a könnyeitől, s Jézus is sír. Egy egész falu körüláll egy sírt, és átélik, milyen tehetetlen az ember a halállal szemben. Olyan csend van, hogy a halk szipogásokat is lehet hallani.
Akkor megszólal az Isten Fia: Vegyétek el a követ! Ez valami hallatlan parancs volt. Márta, aki mindig praktikus asszony volt, azonnal beavatkozik és mondja: Uram, nem javasolom ezt, már szaga van, hiszen negyednapos. S akkor hangzik el Jézus ajkán az a különös kérdés: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?
Mit jelent ez a mondat: meglátni Isten dicsőségét? Azt jelenti: felismerni az események mögött azok mozgatóját, a mindenható Istent. Azt jelenti: kétségbevonhatatlanul észlelni, hogy Isten Isten, és a mindenható Isten mindenható. Tehát neki minden lehetséges, az is, ami a számunkra képtelenségnek tűnik. Nem a képzelőerőnk szabja meg, hogy Isten mit tud és mit nem. Ő mindent tud. Neki bármi megvalósítható. Hol tartanánk, ha a mi szűkös fantáziánktól függne az, hogy Ő mit cselekszik? Ő azon messze túl sok mindent cselekedni tud. És az Ő cselekedeteiben felragyog az Ő dicsősége. Az az egyedülálló dicsőség, amiről mind az Ó- mind az Újszövetség csodálatos kijelentéseket mond.
Ha hiszel, meglátod, hogy Isten cselekszik. Ha hiszel, találkozni fogsz a cselekvő Istennel. Ha hiszel, az Isten tettei beszélni fognak neked arról: kicsoda Ő, és szégyellni fogod magad, hogy mennyivel kisebb az az Isten, akit te elképzeltél magadnak. Az élő, igaz Isten mérhetetlenül nagyobb annál.
És akkor beszól a sírba: Lázár, jöjj ki! Ez ugyanolyan hatalmas isteni ige volt, mint ami a teremtés hajnalán elhangzott: legyen világosság! - és így folytatódott: lett világosság. Isten azt mondta: legyenek égitestek, és előálltak az égitestek. Mert Ő Isten, és amit Ő akar, azt kimondja, és amit kimondott, az megtörténik. Ilyen Isten Ő. Ebben is egészen más, mint az ember. És itt ez az Isten, a teremtő Isten szólal meg az ember Jézus Krisztus szavaiban: Lázár, jöjj ki!
Hogyan olvastuk a folytatást? „Kijött a halott.” Annyira furcsán hangzik ez a rövid mondat, hogy az ember önkéntelenül egy kicsit elmosolyodja magát, hogy a hideg végigszalad a hátán: kijött a halott! Hát a halott már nem jön ki sehova, azért halott, mert nem tud kijönni, bemenni, semmit sem tud csinálni. Aki halott volt, az most kijött. Az most él? Él! Aki nem hiszi, menjen oda. Jézus mondja: Oldjátok le róla a halotti lepleket, mert nem tud járni ezek miatt a kötelékek miatt.
El tudom gondolni - bár ez nincs benne a Bibliában és semmit ne gondoljunk el, ami ott nincs -, hogy talán óvatosan, vagy félve közeledtek oda néhányan, hogy ilyet még nem csináltunk ... Itt voltunk a temetésén, s éreztük, hogy szaga van. Márta igazat mondott. És most le kell oldozni a lepedőket, hogy tudjon szabadon járni? Ki cselekedett itt? Hát ki tud ilyet cselekedni? Nem megmondtam, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Hogy Isten cselekszik, és bármit meg tud cselekedni? Jelgyanánt, hogy higgyenek, még ilyen jelet is mutat Jézus.
Ezt jelentené hinni, hogy komolyan vesszük, amit Ő mond, és várjuk, hogy az beteljesedik? Egyebek között ezt jelenti. Ezt is jelenti hinni, hogy amit mondott, azt úgy, ahogy mondta, betű szerint komolyan veszem és várom, hogy beteljesedjék. Hogy építek az Ő ígéreteire. Hogy számolok Istennel és számítok rá. Nem a magam álmainak a valóra válását várom, hanem Isten ígéreteinek a beteljesedését. De azokat várom.
Az ilyen hívő életből árad a nyugalom és a derű sokféle baj, gond és bizonytalanság közepette is. Várja azt, hogy újra megláthassa Isten dicsőségét. Hogy Isten megint megmutassa majd valahogyan, hogy ő Isten. Hogy az Ő teremtő hatalmából egy újabb morzsát kapjon az ember. Hinni egyebek között azt is jelenti: mindig kész az ember, hogy várja Isten beavatkozását. Hogy tudja, hogy az események nem maguktól sorakoznak egymás után, hogy bizonyos abban, hogy vele semmi véletlenül nem történhet. A világot kormányzó Isten hatalma és szeretete őrködik felette, s pici léte a hatalmas Istennek nagyon fontos. És néha fellebbenti a fátylat Isten, s megengedi, hogy bepillantsunk az Ő dicsőségébe. A hívőnek megengedi, hogy néha ennyire valóságosan tapasztalja az Ő mindenható hatalmát.
Testvérek, úgy látom, egyre nyilvánvalóbb lesz a számunkra, hogy valóban a halál világában élünk. Azóta, hogy az ember fellázadt Istene ellen és nélküle próbál meg létezni, valóban a halált zúdította magára. Egy-két jelenetet szeretnék felvillantani, amelyik talán illusztrálja, hogy akárhova nézünk, mindenütt ezzel találkozunk.
Először akkor gondolkoztam el ezen, amikor valamikor egy olyan családnál laktam, ahol a zsákszoba volt az enyém, és ha ki kellett jönni valami miatt, akkor mindig a tv-szobájukon kellett keresztülmenni. Volt a családban valaki, aki, ha tehette, ott ült a láda előtt és nézte a tv-t. És akárhányszor átmentem, ott mindig lövés dördült, sikoly hallatszott; ha egy pillanatra a képernyőre néztem, eltorzult, kétségbeesett arcokat láttam. Az egyik menekült, a másik üldözte, fojtogatták... Valahogy kifogtam ezt, hogy mindig ilyen hallatszott és látszott. Egyszer úgy rámszakadt: ennyire a halál uralja az életünket? Akármikor jövök, mindig valami a halállal kapcsolatban történik? Biztos, hogy más is volt a műsorban, meg az az illető valószínűleg mást is nézett, én ezt kifogtam, hogy sorozatban mindig ilyet láttam. De túl gyakori volt. Ennyire eluralkodott a halál?
A hittanórákon hallottam a gyerekektől, hogy ők másnap eljátszották azt, amit előző napon ilyesmit láttak a tv-ben. Mérget csepegtettek a szülők a gyerekek szívébe. S játékká vált a halál. Nem tűnt szörnyűnek az, hogy az egyik mindig menekül, a másik mindig üldözi. Hát nem erre teremtett minket Isten! Normális dolog az, hogy így kell élni? Vagy csakugyan ez határozná meg az életet, hogy áthat a félelem?
De a múlt héten is olyan szenvtelen hangon közölték a rádiók, hogy mivel jobb idő van, újra megkezdődnek a harcok itt is, ott is, amott is, és a tél alatt felhalmozott fegyvereket használatba veszik. Lehet ezt így mondani? Újra gyilkolunk, mert jobb idő van. S kinek fáj az? És kinek fáj az, hogy naponta többezer ember éhen hal, köztük gyerekek is. És kinek fáj az, hogy most már ott tartunk, hogy minden évben körülbelül ezer állatfaj végérvényesen kipusztul. Naponta három állatfaj kivesz. És újak nem keletkeznek, aminek az evolúció hamis tanítása szerint be kellene következnie. Meddig mehet ez így, hogy csak pusztítunk és semmi új nem jön létre?
Hány olyan barátság, házasság és család van, ahol a bomlás már megindult, és hullaszaga van. És hány halott terv, elvetélt álom, meghiúsult remény miatt könnyeznek emberek, és hányan vannak, akiknek már könnyeik sincsenek, sírni sem tudnak ezek miatt? És vannak, akik az életüket arra szánják, hogy nagy terveket kovácsolnak egész népek, nemzetiségek, nyelvek, kultúrák végleges kipusztítására.
A halál uralkodik. Nem beszélve arról, amiről a Biblia a leghangsúlyosabban ír: kivétel nélkül mindannyiunkra ásít a halál, mégpedig nemcsak a szó biológiai értelmében, hanem a totális halál: a kárhozat, mert a bűn zsoldja: halál, és a bűn - a Biblia tanítása szerint -, hogy Isten nélkül akarunk élni. És a halál azt jelenti, hogy Isten nélkül kell léteznünk. A kárhozatban már soha nem kóstolhatja meg az ember, hogy mi is az élet.
Nos, ez a történet jel volt arról, hogy Jézus Krisztus ebbe a hullaszagú világba jött utánunk. És felvette a harcot a legyőzhetetlennek hitt halállal. Az Ő fegyvere ma is az Ő Igéje, az Ő teremtő szava, az Ő beszéde, amely leleplez és feloldoz, amely megsebez és meggyógyít, amely összetör, de fel is emel. És ez a harc folyik ma is, ami ott Lázár sírjánál folyt. A halál polipkarokkal fogva tartja áldozatait, és Jézus, az élet fejedelme, beszól a halál birodalmába és kihív onnan bennünket. Mondja a nevünket - úgy mint Bethániában Lázárét -, és utána isteni teljhatalommal ezt: jöjj ki! Ez azt jelenti: Ő kinyitotta a halál börtönének az ajtaját, s lehetővé tette, hogy kijöjjünk.
Ki lehet jönni. Ez a harc folyik minden igehirdetésben. Ez a hívás hangzik minden lelkigondozói beszélgetés során, és minden, Isten Lelkétől ihletett bizonyságtételben. Jézus megnyitotta az utat az életre, és a halál rabjainak ki lehet jönniük. Halljuk-e mi ezt a hívást? Látjuk-e ezt a küzdelmet, ami értünk is folyik?
Néha beleborzong az ember ebbe a lelki harcba, amikor valakinek a számára éppen Jézus szava nyomán világossá lesz, hogy ő valóban a halál, a kárhozat börtönében ül, és hogy Jézus valóban kinyitotta az ajtót, és hogy most csakugyan Jézus hívja őt. S már-már megindulok, hogy rád bízzam magam - ahogy ez a szép énekünk mondja -, de aztán közbejön ez, közbejön az. Már innen kifelé menet sürgős feladatok jutnak eszébe. Mire hazaért, otthon történt valami. Sikerült a polipkaroknak megtartaniok a rabot. Elhangzott a személyes hívás: Lázár, jöjj ki, látod, ez, amit csinálsz, bűn, most kellene abbahagyni. Van rá bocsánat, lehet tisztán folytatni. Jaj, de jó lenne ... s ezzel vége. Elvágták. Ha valaki nem veszi komolyan a hívást. Iszonyatos ez a harc.
Amikor úgy búcsúzom el valakitől, hogy már-már megindult, s remélem, hogy egy következő beszélgetésnél már el is indul, vagy azzal jön vissza: elindult és egészen más az élete Jézussal, és akkor egy hónap múlva találkozunk és kiderül: rosszabb, mint volt. Mert engedett a polipkarok szorításának, és annyi minden jött össze, hogy most ez nem időszerű. És mikor lesz az? Holnap utolsót dobban a szíved, és akkor nincs többé idő, s akkor már semmi nem időszerű.
Iszonyatos ez a lelki-szellemi harc, amit - mivel vakok vagyunk - nem látunk, de akinek Jézus lelki látást ad, az érzékeli, és sokszor a saját életünkben is látnunk kell ezt. Valóban minden ember a halál rabságában van, és ennek megvan a maga hullaszaga. Az a sokfajta gyűlölködés, félelem, a felsorolhatatlanul sok ínség, szükség, az önpusztításnak az a sokféle kényszere, ami körülvesz bennünket s talán minket is pusztít, mind-mind hullaszag. Tünetek, amik árulkodnak arról, hogy a mélyen valami nagyon nagy baj van. Mert Isten nélkül minden ember sírba van zárva, és sokféle kötelék kötözi meg.
Nos, ide jött el Jézus, és felvette a harcot a halállal. Ebben a harcban Ő maga is halálos sebet kapott. De éppen az Ő halála jelentette a halál végérvényes vereségét. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthalála volt az a halálos ütés, aminek nyomán elveszítette a bűn, a halál, a kárhozat a maga pozícióját.
A Zsidókhoz írt levél 2. részében így olvashatjuk ezt: „Miután tehát a gyermekek test és vér részesei, Jézus is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt. És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (14-15.v.)
Jézus az Ő halála által lefegyverezte a halál urát, az ördögöt, és kiszabadította azokat, akik a halál rabjai voltak. Ezért mondhatjuk el mi Pál apostollal együtt, hogy „halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Zümmögni még tud, mint egy fullánkja vesztett méhecske egy ideig, de a hívő már tudja, hogy fullánkja nincs. Ártani már nem tud. Beledöfte Jézusba a kereszten, és elveszítette a fullánkját. És akik Jézusban hisznek, azoknak már ártani nem tud. Ezért énekli a hívő nép: Te, ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy. Ezért ujjong minden Krisztusban hívő ember szíve: az ősi kígyót, bűnt, halált, kínt, poklot, szenvedés jaját legyőzte Jézus, Mesterünk, aki feltámadott nekünk! És ezek nem szép szólamok, hanem ezek a Krisztus győzelmét felismert ember személyes bizonyságtételei.
Aki ezt hiszi, az maga is új életre támadt. Ahogy Lázár ott testileg is, úgy ma mindannyian, akik Jézusban hiszünk, lelkiképpen. És ennek az új életnek egyik félreismerhetetlen jele és bizonysága az, hogy hullaszag helyett az élet illata árad egy emberről. És ezt észreveszik mások is.
Olyan szép a folytatása ennek a történetnek. Miután Jézus feltámasztotta Lázárt, a testvérei örömükben vacsorát készítettek másnap, ahova meghívtak mindenkit, akit lehetett, és Lázár ott ült Jézus mellett. S mit olvasunk erről a vacsoráról? „Nagyon sokan megtudták a zsidók közül, hogy Ő ott van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem azért is, hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. A főpapok pedig elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan őmiatta mentek oda, és miatta hittek Jézusban.”
Hadd kérdezzem meg, kik azok, akik miattad hisznek Jézusban? Árad-e az élet illata úgy belőlünk, hogy azt megkívánják emberek, és odajönnek Jézushoz - miattunk? Mert ismertek azelőtt, hogy milyen hullaszagú volt az életünk, és csodálkoznak rajtunk most, hogy az élet illata árad rólunk. Mi a változás oka, - ezt már csak megnézik, s közben találkoznak Jézussal és hisznek benne. Erre hívott el minket Isten. Nemcsak azért jött Jézus, hogy kiszabadítson a hitetlenségből, a bűnből, az Isten nélküli létből, a halálból, hanem azért is, hogy így új életre támasztva miattunk találják meg sokan a szabadulás útját. Az életünk is prédikálja róla: látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Életnek beszédét tudjuk a kívül való elé odatartani. Ha meg se szólalunk - mint itt Lázár -, az is Jézusról beszéljen. És bekövetkezzék az, hogy sokan őmiatta hittek Jézusban. Erre hívott el minket.
Azt is akarja, hogy mi ne pusztuljunk el a hitetlenség halálában, és azt is, hogy már itt az örök élet jó illata terjedjen rajtunk keresztül is.
Ezt a győztes Jézust szeretném ma elétek állítani, és jó lenne, ha ma még szánnánk időt arra, hogy szemléljük Őt. Hogy elgondolkozzunk ezen. Olvassuk el otthon a János evangéliuma 11. és 12. részét! Lá-zár, aki éli világát, Lázár, akit egy hirtelen betegség ledönt, Lázár, aki meghalt és bomlásnak indul és már szaga van, Lázár, aki Jézus szavára újra él, s Lázár, aki ott ül Jézus mellett és miatta találják meg sokan a Megváltót, a Szabadítót és hisznek Jézusban.
Mivel sokan az úrasztalához is készülünk, hadd fejezzem be úgy, hogy néhány kérdést felteszek. Hadd legyenek ezek most nagyon egyszerű, talán egy kicsit nyers kérdések is.
Engedtél-e már Jézus hívásának, hogy gyere ki a halálból? Jézus most is, ma is így hív minket - nyugodtan behelyettesíthetjük a nevünket: Lázár, jöjj ki! Jöjj ki abból a gubancból, amiben most vagy, abból az engedetlenségből, a megalkuvásból, az erőtlenségből, a hitetlenségből, a kételyekből, a kétségbeesésből, a bűnből, a halálból. Engedtünk-e már ennek a hívásnak? Ha nem, ma engedhetünk neki.
Milyen szagot áraszt az életed? Hullaszaga van-e, s nincs mit csodálkozni, ha nem vonzó és nem nagyon keresnek az emberek, vagy az élet illata árad róla, a krisztusi élet illata? A mennyeknek a békessége, derűje, csendje, valami felülről való - mint újjászületett emberből. Milyen szag vagy illat árad az életünkből?
Hogyan nézünk Jézusra? Komolyan vesszük-e, hogy neki ma is van hatalma minden nyomorúságon, megoldatlanságon, kétségbeesésen, betegségen, a halálon? Ezzel a reménységgel, ezzel a hittel tudunk-é hozzá imádkozni? Így várjuk-e újra és újra, hogy meglátjuk az Isten dicsőségét? Hogy Ő ma is cselekszik? Ki nekünk Jézus?
Hogyan nézünk a lelki halottainkra, akik körülöttünk vannak? Nem lesz-e sokszor úrrá rajtunk a lemondás, a csüggedés? Őrajta már az Isten sem segíthet? Nem érezzük: ez istenkáromlás? Pontosan azért Isten, mert Ő mindenkin segíthet, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És nem késik el, még akkor sem, ha későn jön - mint itt Jézus. És nem derülhet ki, hogy minden más esetben tudott volna segíteni, de itt most már nem. Ezzel a reménységgel tudunk-e imádkozni a nem hívő ismerőseinkért, és kérni, hogy Jézus teremtő szava érje utol őket és támadjanak fel új életre.
Jézus most nekünk mondja: nem megmondtam, hogy ha hiszel, meglátod majd az Isten dicsőségét? Isten dicsősége leghatalmasabban Jézus Krisztus keresztjén ragyogott fel, és az Ő feltámadásában. És ugyanez a dicsőség felragyoghat a mi nyomorult életünkön is, hogy ha fedetlen arccal szemléljük Őt és elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Legyen most így egészen személyes bizonyságtételünk a 295. ének 2. verse:
Jézus, benned bízva-bízom, elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes vagy.
Gyönge hitben bíztass engem, készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram, mindörökké boldogan.