AZ ÖTEZER EMBER

Ez a csoda akkor történt, amikor Jézus egyszer a galileai tenger partján, egy domboldalon tanított. A tanítványokkal vonult félre, de észrevették az emberek, hogy ott van, és egyre többen mentek oda. A végén már hatalmas sokaság vette körül Őt. Akkor kérdezte meg az egyik tanítványát: Honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy jóllakassuk őket? A tanítvány tehetetlenül és tanácstalanul állt ez előtt a kérdés előtt.
Egy másiknak eszébe jutott, hogy van itt egy gyermek, annál van öt árpalepény, ez volt a szegények kenyere, meg két szárított hal. (Ez azt jelenti, hogy volt nála két szendvics, ezzel bocsátotta el a mamája reggel.) Ennyi itt a tartalék, de mi az ennyinek? Aztán Jézus elkérte a gyermektől, hálát adott, elkezdte osztani, és mint láttuk, mindenki jóllakott, sőt tizenkét kosár maradékot is összeszedtek.
Néhány egyszerű megfigyelést tegyünk, és aztán majd az utolsónál egy kicsit időzzünk el.
Az első, amire felfigyeltem most, amikor ezt a napokban olvastuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint, hogy Jézus magától gondolt arra, hogy jól tartsa az embereket. Nem kérték tőle, senki sem figyelmeztette, sőt senki sem várta ezt tőle. Ő azért volt ott, hogy tanítson, s azért jöttek, hogy hallgassák Őt. Esetleg hozták a betegeiket, hogy gyógyítsa meg őket. De hogy több, mint ötezer embert jóllakasson, ezt igazán nem lehetett elvárni Tőle. Ő önként vállalta ennek a terhét magára.
Neki fontos másoknak a szüksége, Neki fontosak a mi testi szükségeink is. Ma is ilyen a mi Urunk. Ezzel a bizalommal számíthatunk Rá. Ez nem azt jelenti, hogy mindig, mindannyiunknak minden testi szükségünket azonnal kielégíti, de azt jelenti, hogy mindegyikkel nyugodtan mehetünk Hozzá, és bízhatunk abban, hogy segíteni fog.
Ebből az is következik, hogy akik valóban az Ő tanítványai, azokat ez a lelkület jellemzi. Hogy eléje mennek sokszor a kérésnek. Van szemük észrevenni mások szükségét. Tudnak a másik fejével is gondolkozni. Érző, irgalmas szívük van. És mivel van szívük, ilyen Jézustól újjáteremtett, Szentlélekkel beteljesített szív, ezért ismerik a szívességnek a lelki ajándékát. A szívesség azt jelenti: többet teszek, mint ami a kötelességem. Az magától értetődik, hogy a kötelességemet maradék nélkül és becsületesen elvégzem. Ezért még nem jár dicséret. De én ennél többet is kész vagyok tenni, ha azzal bárkinek segíthetek, vagy örömöt szerzek vele. Ez a jézusi szemlélet és magatartás. Persze ehhez nagyon gazdagnak kell lenni. Erre csak az képes, akinek telik. Jézus ilyen gazdagokká akar minket tenni.
A másik észrevételünk ebből következik: miközben Jézus magára vállalja ezt a rendkívüli terhet, ilyen nagy sokaságnak a jól tartását, aközben van figyelme és energiája arra, hogy a Hozzá legközelebb állókat, tanítványait, minden módon nevelje. Ezért vonja be őket ebbe a gondba.
Azt olvastuk, hogy Ő már tudta, mit fog cselekedni. Isteni hatalmával, utolérhetetlen bölcsességével, mérhetetlen gazdagságával ezt már elrendezte, csak a kivitelezés volt hátra. Nem volt probléma, hogyan oldja meg a sokaság jól tartását. Mégis megkérdezi a tanítványokat: Honnan vegyünk kenyeret nekik?
Tanítgatja őket, hogy úgy gondolkozzanak, ahogy Ő. Hogy egyáltalán így tegyék fel a kérdést, hogy Vele együtt vállalják ezt a feladatot. És egyúttal vizsgáztatja is őket: vajon hol tartanak e tekintetben, és derüljön csak ki, mi van a szívükben, és mire képesek?
Így olvastuk ezt itt: „Ezt mondta Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog cselekedni.”
Fülöp józan ember és számolni kezd: kétszáz dénár áru kenyér sem elég, hogy mindenki kapjon valami keveset. Vagyis azt mondja: olyan sok kellene, hogy emiatt lehetetlen ez a vállalkozás. András hallja a párbeszédet, ő is józan ember, ő is a láthatókra néz: van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér, meg két hal; de mi az ennyinek? Ő meg azt mondja: olyan kevés van, hogy ezért lehetetlen. Fülöp szerint olyan sok kellene, hogy képtelen vállalkozás, András szerint olyan kevés van itt rendelkezésükre, hogy ezért kár hozzákezdeni.
Egyiküknek sem jut eszébe az, hogy valami más is lehetséges, pedig ők láttak már egyet-mást Jézustól. Ott voltak vele egyebek közt Kánában is, azon a bizonyos lakodalmon, ahol megmutatta az Ő hatalmát. De hadd derüljön ki, hogy ennyire tehetetlenek a tanítványok. Valóban képtelenség ebben a helyzetben ennyi emberről gondoskodni.
Jó lenne, ha észrevennénk Jézus pedagógiájának ezeket a finom vonásait: hogyan eszméltet embereket, hogyan vezet rá minket is a magunk tehetetlenségére. Hogyan visz bele néha képtelen helyzetekbe, hogy annál jobban ragyogjon az Ő dicsősége. És a következő nehéz helyzetben annál bátrabban merjük Reá bízni magunkat, hiszen ki van kövezve már az az út csodákkal, amelyiken vezet. Nem először fordulunk Hozzá bizalommal.
Hinni éppen ezt jelenti: miközben komolyan veszem azokat a tényeket, amik a szemem előtt vannak, a láthatókat, gyorsan kiszámítom mennyi pénz kellene, hogy egy keveset legalább egyenek, meg számba veszem, mi az, ami van, s megállapítom: semmi, ezzel el sem lehet kezdeni, aközben legalább ilyen komolyan számolok a láthatatlanokkal is, Jézusnak a hatalmával.
Jó lenne, ha ezt is megtanulnánk az Úr Jézustól, ahogy a tanítványait vezetgeti. Nekünk sokszor csak a következő feladatra van erőnk figyelni, aztán megyünk megint a következőre, és közben nem nézünk se jobbra, se balra, nem vesszük észre egymást.
A harmadik, ahogyan megtörténik a csoda. Olyan egyszerűen és feltarthatatlanul, ahogy csak Jézus tud cselekedni. Elkéri a gyerektől, amije van, hálát ad, ott nyilvánosan mindenki előtt imádkozik, és elkezdi osztani. A tanítványok felsorakoznak, mindegyiket megpakolja, és viszik az embereknek, akiket csoportonként leültettek a fűbe.
Milyen csodálatos ingajárat ez! Megyek üresen Jézushoz, megpakol és viszem a Tőle kapott kincseket azoknak, akiknek éppen erre van szükségük. Az emberek pedig esznek, esznek - amennyit csak akartak.
Fülöp azt mondta: Kétszáz dénár áru kenyér sem elég, hogy valami keveset kapjanak. Jézus meg azt mondja: Egyetek, amennyit akartok. Ilyen bőségesen szokott Ő adni mindig nekünk. És még marad is.
Elgondolkoztam azon, hogy ha a tizenkét kosárból egyet adtak volna ennek a kisgyereknek: vidd haza anyádnak, s azt mondja: mama hoztam ezt. Hát ez mi? Ez a maradék abból, amit nekem adtál reggel. Nagy szemeket meresztett volna az édesanyja. Ezekre a fordulatokra nem gondolunk mi. Olyan szánalmasan „józanok” lettünk (bár józanok lennénk a szó igazi értelmében), annyira materialisztikusan gondolkozunk, annyira földhöz tapadt a számítgató gondolkozásunk, hogy mi is legfeljebb idáig jutunk el, mint Fülöp és András. Körülbelül ennyi kellene, de ennyi pénzünk úgy sincs, tehát ne csináljuk. Ennél a gyereknél ennyi van, ez meg semmit nem ér, tehát ne csináljuk.
És Jézus? Ki ismeri őt? Ki mer Ővele komolyan számolni? Ki szokott egyszerű gyermeki bizalommal odamenni Hozzá és azt mondani: Uram, a számításaim szerint túl sok kellene és azt nem tudom beszerezni, a felméréseim alapján nagyon kevés van, és ezzel nem lehet hozzákezdeni, de mit mondasz Te? Mi a Te gondolatod?
Valóban igaz az, amit egyszer valaki így mondott: hinni azt jelenti: számolni Istennel és számítani Rá. De ennyire valóságosan, ahogyan itt a tanítványok nem tudtak. És Jézus megmutatta: lehet Ővele számolni és lehet Őrá számítani.
Kik laktak jól ezen a csodálatos vendégségen? Mindenki, aki hajlandó volt leülni és elfogadni azt, amit kapott. Ha voltak ott büszke emberek: ő már csak nem ül le, neki ne adjanak. Csak egy tanítvány hozza oda, még ha maga az Úr hozná, rendben van, de így? Van őneki miből vásárolnia, majd ő elmegy és vesz magának. Ezek nem kapnak ebből a vendégségből. Jézustól az kap, aki tudja: rászorul, aki nem szégyelli, hogy éhes, aki bízik abban, hogy neki is jut, és elfogadja azt, amit Jézus küld. Akárkitől küldi, akármelyik tanítványtól. Nem válogat, hogy Júdás kezéből nem fogadom el. Mindegy, hogy ki hozza, az a fontos mit hoz.
Isten szabadítson meg minket mindenféle büszkeségünktől, mert sokszor amiatt nem lehet segíteni rajtunk. Nem kell az a segítség, amit Jézus kínál, mert ... — és akkor mondunk valami kifogást és maradunk éhesek és szegények. Ha Ő azt mondja: üljek le a fűbe, leülök és megvárom a soromat, és akitől éppen kapom, attól fogadom el, és Őt dicsőítem azért, hogy megajándékozott.
A negyedik a tanítványok szerepe. Nekik nem volt semmijük, de a nincstelen ember is gazdag lesz Jézus mellett, ha elfogadja azt, amit rábízott, és ha továbbadja azoknak, akiknek küldi. Egyszerre hihetetlen gazdagokká váltak, és egész biztos ők is jóllaktak. Nem tudom, a végén vagy közben, úgy illendő hogy a végén, miután mindenkinek kiosztották, de egészen bizonyos, ők sem maradtak éhesen. Ugyanabból ők is ehettek, amennyit akartak. Jutott bőven nekik is.
Ó, áldott ingajárat: a gazdag Jézus és az éhes emberek között, ez a tanítványok nagy kiváltsága. Végezzük-e ezt? Újra és újra elfogy, de van kihez mennem, és Ő újra és újra megtölt, s marad nekem is, jut másoknak is.
Ezt az ingajáratot végzi az az asszonytestvérünk, aki évek óta tűri, érthetetlen szeretettel a férje alkoholizálását és annak minden szörnyű következményét, és várja, hogy Isten meg fogja őt szabadítani. És elmondta őszintén: sokszor elfogy a türelme is, a reménysége is, a szeretete is. De olyankor megy Jézushoz utánpótlásért, és kap. - És ebben az ingajáratban él az a férfi, aki a nehéz munkája mellett évek óta hűségesen ápolja a súlyos beteg feleségét. Ő is bevallotta: néha elfogy a türelme is, a szeretete is, a fantáziája is, hogyan lehetne mégis színesebbé tenni az ágyhoz kötött szegény betegnek az életét, de akkor megy Jézushoz és kap utánpótlást. És tényleg kap és viszi annak és azoknak, akik erre nagyon rászorulnak. És erről számolt be az a fiatalember, akit módszeresen gúnyolnak a munkahelyén a hite miatt, és ő valahányszor gúnyolják, vagy különböző kellemetlenségek érik, még buzgóbban imádkozik azokért, akik ott ellenséges indulattal viseltetnek vele szemben. Hiszen ezt tanulta az ő Mesterétől, erre adott példát Jézus, és ehhez kap újra és újra erőt. - És ez az egyetlen lehetősége minden igehirdetőnek is, akinek van néhány szárított halacskája, néhány gondolata, de mi az ennyinek? Megy Jézushoz és Tőle kér olyan eledelt, ami a sokaságot is megelégítheti.
Ismerjük-e mi ezt az ingajáratot? Komolyan vesszük-e a sokaság éhségét, Jézus gazdagságát és ezt a lehetőséget, hogy valakinek közvetíteni kell, és erre hívott el minket a mi Urunk? Akik már ismerik Őt és akik szeretik az éhes embereket, azok tudnak így közvetíteni, és eközben gazdagodik az ő életük is.
Itt érkezünk meg az ötödikhez, aminél egy kicsit tovább kell majd időznünk. Mindenki jóllakott, összeszedték a maradékot, az emberek álmélkodnak, a sokaság csodálkozik, és Jézus valami mélységes szomorúsággal otthagyja őket. Elmegy. Miért? Hiszen királlyá akarják tenni! Éppen ezért. Mert a sokaságnak ez a gesztusa árulja el, hogy nekik nem kell Jézus. Kellett a kenyér, de nem kell a kenyéradó.
Csak a kenyere kell, de amit Jézus még szeretne adni nekik, az nem kell. Pedig hozta azt, amire nagyobb szüksége van minden embernek, mint egy falat kenyérre. Ezért mozdult meg ég és föld, ezért hagyta ott az isteni dicsőséget, ezért vállalta a kereszthalált, ezért szolgált itt közöttünk évtizedeken keresztül, hogy adhassa mindenkinek azt, ami nélkül kivétel nélkül mindnyájan szűkölködünk, ami minden egyéb keserűségünknek és hiányunknak az oka is, és ez nem kell. Csak kenyér kell. Ezért legyen király, ilyen király kell nekünk, aki ad ingyen kenyeret. De amit még szeretne adni, az nem kell.
Már pedig mindannyiunk életében eljön egy nap, amikor nem kenyérre és halra lesz többé szükségünk, hanem egyedül arra, hogy Jézussal legyen igazi közösségünk. Amikor semmi nem számít, és az ember egész jövendő sorsa ettől függ: hisz-e Jézus Krisztusban? Hogy összetartozik-e Ővele, hogy igazán bensőséges közössége jött-e létre Vele? Van-e igazán élete, olyan örök élete, amivel túléli a halálát is. Jézus ezt az életet akarta adni ennek a sokaságnak. Ez nem kellett. Csak kenyér kell. Ennek a sokaságnak már csak hasa van, lelke nincs. Legalábbis nem érzi, hogy van. Annyira legyengült, annyira enervá-lódott, annyira elszokott a táplálkozástól, és a tevékenységtől, hogy olyan, mintha nem lenne. Annak a táplálása már nem szükséglet. Csak a test követeli a magáét, és ha Jézus azt kielégíti: jöhet, de ha ennél többet akar adni, akkor nem kell. Elmegy onnan szomorúan közülük.
Ő többet akar adni nekünk ma is. A folytatásban ezt olvassuk: „Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez a kenyér, amely a mennyből szállt le, nem olyan mint amilyet atyáitok ettek a pusztában és mégis meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. Én vagyok az életnek kenyere.”
Könnyen félreérthető Jézusnak ez a kijelentése. Talán értjük, miről van itt szó. Nyilván nem arról, hogy Őt fel kell falni, hanem arról, hogy Vele annyira bensőséges és szerves közösségre juthat az ember, ahogyan azzal a táplálékkal eggyé válik, amit megeszik. És ahogyan az a táplálék életben tart minket fizikálisan és ad erőt a különböző testi erőkifejtésekhez, úgy a Jézussal való hitbeli közösség életben tart a halál után is, az örökkévalóságban, és ad erőt, hogy gazdag lelki életet éljünk már itt. Jézus ezt hozta nekünk. Önmagát kínálja. S miközben kenyérgondjainkat is nagyon komolyan veszi, és azokkal is mehetünk Hozzá, aközben ennél sokkal többet, még többet, mást is adni akar, hogy életünk legyen. Azt akarja: ha meghaltunk is, éljünk. S már a halálunk előtt is igazán élet legyen ez a lét. Ő itt és odaát is együtt akar tudni minket magával. Mert van odaát.
A Galileai tó partján levő sokaság azonban erről nem akart hallani. Nekik ez a szabadítás, ez az ajándék, ez az élet nem kellett. Nekik nem kellett Jézus, csak a kenyér, amit adott. Segítsen meg a következő vizsgámon. Adjon a mostaninál jobb munkahelyet, nagyobb lakást, jobb egészséget és így tovább ... És Őneki mindez fontos, és ezt bizalommal kérhetjük Tőle. De ne felejtsük el: Ő többet akar adni. Önmagát adta oda értünk a kereszten, és az Ő kereszthalálának minden kincsét szét akarja osztani közöttünk, hogy igazán gazdagok legyünk.
Testvérek, olyan sokszor és sokféleképpen kell ma is tapasztalnunk azt a tehetetlenséget, ami itt a tanítványokat jellemezte. Azt az éhséget, ami ezt a sokaságot jellemezte, és azt, hogy olyan sokszor kell azt mondanunk: nincs. Mint ahogy itt Fülöp, meg András, meg lehet hogy a többi tíz is, ha végig kérdezi őket Jézus, azt mondták volna: nincs. Annyi nincs, hogy most tudjunk segíteni. Nem vagyunk abban a helyzetben, nem készültünk rá. Nincs.
Szinte nem múlik el nap, hogy valamilyen változatban ezt ne kellene hallanom valakitől. Értse meg, hogy nincs békességem. Hiába adnak nyugtatókat, ha az a bűnöm eszembe jut, fölébredek álmomból, megáll a munka a kezemben, egy pillanatra becsukom a szememet, megborzongok és úgy kell erőltetnem, hogy éljek tovább, meg vágjak emberi arcot, s próbáljak néha mosolyogni. Nincs békességem. Az engem szakadatlanul vádol.
Valaki egy szenvedélynek a rabja. Mindent megpróbáltak már vele. Egyszer egy jó barátja ráförmedt: te is tönkremész, a környezeted is. Akarj már végre szabadulni! Mire nagyon őszintén azt mondja: én már nem tudok akarni. Nincs akarat. - És nincs reménység. Hiába mond bármilyen vigasztaló szöveget a másik, értse meg: az ő számára nincs értelme tovább az életnek. Akiben reménykedett, nincs többé, s nincs kire támaszkodni. Mindent őreá épített fel. Nincs reménység.
És nincs bizalom. Annyit csalódott az illető, hogy ő már nem tud bízni senkiben. Értse meg mindenki. - És nincs kegyelem. Egy tizenéves elmondta egyszer a tervét, hogyan készül bosszút állni a pajtásain, akik nagyon durván és csúnyán megalázták őt. Amikor hallottam a szörnyű tervet, megkérdeztem: muszáj ezt végrehajtanod? Ez borzasztó! Neked is bajod lehet, amazoknak is bajuk lesz, egyáltalán muszáj bosszút állni? Nagy szemeket meresztve azt mondta: ők kiszúrtak velem, én visszaadom nekik, nincs kegyelem, érti!
Én nem akarom megérteni, hogy nincs kegyelem, mert kegyelemből élek. De hogy ennyire szegénnyé lehet a sokaság, azt értem. És hogy Isten nélkül csak ezt tudjuk mondani: nincs békességem, nincs erőm, nincs kegyelem, nincs irgalom, nincs értelme tovább, az magától értetődik. Jézus nélkül a sokaság éhen hal. Jézus nélkül a tanítványok is tehetetlenkednek, és csak azt kell tapasztalnunk mindig újra: milyen kevés az emberi jószándéknak az öt kenyere, és két halacskája.
Ide valóban Jézus kell, itt Őreá van szükség. Amit Ő ad, az ma is elég, és amikor az előbb említett testvérünk őszintén nevén nevezve elmondta azt a szörnyű dolgot, és elhitte, hogy ha megvalljuk bűneinket van rá bocsánat, néhány nap múlva azzal jött: sose képzeltem, hogy ilyen békesség is van. Persze, hogy nem. Minden értelmet felülhalad az Isten békessége — benne van a Bibliában, csak komolyan kellene venni. Ezt csak Tőle lehet kapni.
Addig nincs békesség és felébredsz éjszaka és nem tudsz nyugton maradni nappal, akkor meg csodálkozik az ember: nem tudtam, hogy ilyen békesség is létezik. Mert bocsánatot, feloldozást, új kezdést csak Ő tud adni, de Ő tud adni. Nem úgy, hogy jusson egy kevés, hanem amennyire szükség van, és még marad is. Elég az Ő kegyelme, és abból lehet élni. És akkor tud az ember kegyelmezni a másiknak. Átfolyik rajta az Isten szeretete. Nem ő préseli ki magából, kapja ő is, és adja tovább, és elkezdődik egy áldott ingajárat: a gazdag Isten és a sokféle ínségben szenvedő emberek között. És ennek mi tevékeny, aktív részesei lehetünk. Meggyógyul az élet, és áradnak a gyógyító energiák másokhoz. Nem olyanok, amiket ki tudja, milyen forrásból merítenek némelyek, hanem olyanok, amik tiszta forrásból erednek: az élő Krisztussal való hitbeli közösségből. Azt adjuk tovább, amit mi is kaptunk.
A sokaság éhes, a tanítványok ma is tehetetlenek, de Jézus ma is ilyen hatalmas. Akarjuk-e azt a gazdagságot, amit Ő kínál nekünk? „Az én Atyámnak az az akarata, hogy aki látja a Fiút és hisz benne, annak örök élete legyen. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” A kenyérkérdést is Elé vihetjük, de Ő örök életet akar nekünk adni.