LEGYEN A NEVE JÁNOS

Ez a mai istentisztelet két ok miatt is ünnepélyesebb, mint ahogy szokott lenni csütörtök esténként. Egyrészt, ahogy közeledünk karácsonyhoz, egyre erőteljesebben jön hozzánk közel az ádventnek az örömhíre, másrészt, mint ahogy azt a múlt héten már jeleztük is, ezen a mai istentiszteleten négy felnőtt testvérünk kérte a keresztségnek a sákramentumát. Hadd köszöntsem mindannyiunk nevében szeretettel őket, és az ő kedves hozzátartozóikat, rokonaikat, barátaikat.
Ádventben élünk, az adventus Domini latin kifejezés azt jelenti, hogy az Úr érkezése. Jézus Krisztus érkezésére vártak az emberek az első ádventben az Ő testté létele előtt, és Jézus Krisztus második eljövetelére várunk mi most, a benne hívők, amit megígért, és amihez sok nagyon fontos ígéret beteljesedését is kapcsolta.
Az a történet, amit a Bibliából olvastam, az első ádvent idejéből való. Amikor várta az Ő népe a próféták jövendölései alapján, hogy eljön az Istentől küldött szabadító, Aki majd segít rajtunk. Jézus követe, előhírnöke Keresztelő János volt, az ő születéséről szólt ez a néhány mondat, amit most felolvastam. Hadd mondjam el ennek a történetnek az előzményeit, és utána néhány egyszerű összefüggést vegyünk észre belőle.
Idős szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Keresztelő János. Annyira idősek voltak a szülei, hogy már le is mondtak arról, hogy gyermekük szülessék. Hosszú éveken át imádkoztak azért, hogy Isten ajándékozza meg őket gyermekáldással. Ez elmaradt, mindent nem kaphat meg az ember. Bármilyen szomorúságot is jelentett ez nekik, beletörődtek, tudomásul vették.
Akkor történt egyszer, hogy az édesapja, Zakariás, végezte a szokásos papi munkáját a templomban, és váratlanul egy angyal jelent meg neki, aki közölte vele: „Ne félj Zakariás, mert meghallgatta Isten a te könyörgésedet, és a te feleséged Erzsébet fiút szül, Jánosnak nevezd majd őt. Ő örömötökre lesz és vigasságotokra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén. És az Izráel fiai közül sokakat megtérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz.”
Ne kezdjük el találgatni, hogy mennyire lepődhetett meg Zakariás ott, ahogy a templom csöndjében végezte a maga megszokott napi munkáját. Minden esetre ez az egész bejelentés hihetetlennek tűnt. Nem is hitte el. Kérdéseket tett fel az angyalnak, ami leleplezte a hitetlenségét, és ezért büntetésül, figyelmeztetésül a vaskos kételkedésért azt mondta neki az angyal, hogy mivel ennyire nem hittél az Isten ígéretének, és nem hiszed, hogy ami az embereknél lehetetlen, Neki az is lehetséges, addig, amíg a karodra veszed a kisbabát, néma leszel. És ez így is lett.
János születéséig, pontosabban eddig a jelenetig, amiről itt olvastunk, megnémult Zakariás. Úgy értekezett a feleségével, hogy táblára felírta azt, amit mondani akart. Nyilván így számolt be arról is, hogy mi történt a templom csendjében, és bizony nagy volt a csodálkozása, amikor nem sokkal ez után a felesége teherbe esett, és alig várta annak a kilenc hónapnak a végét, hogy a megígért gyermeket, akiről ráadásul még azt is tudhatta, hogy fiú lesz, még a nevét is megmondta Isten, hogy ezt a gyermeket megláthassák és a karjára vehesse.
Amikor megszületett a kis János, egy pillanatig sem volt kétséges számukra, hogy így kell hívni, ez volt Isten akarata. Akkori szokás szerint a nyolcnapos kisgyermeket körülmetélték, ez volt Ábrahám óta a szövetségbe tartozásnak a jele. Egy kicsit megfelelt ez a mai keresztelőnek, azért is olvastam fel ezt az igét. Akkor a rokonság elkezdte adni az ötleteket, hogy milyen nevet kellene neki adni. Nem tudni Zakariás, hogy lesz-e még gyermeked, hát a te nevedet vigye tovább. Legyen ő a kis Zakariás. Zakariás intett: nem. Hát akkor valamelyik rokonodról kell elnevezni, ezt mindig így szokták. Az apa nevét, vagy a nagyapa nevét, legrosszabb esetben egy közeli más rokonnak a nevét. Erzsébet asszony, a nők akkori viselkedésére szokatlan módon a leghatározottabban ezt mondja: nem, János a neve. Miért? Mert ezt mondta Isten. És nekik az elég? Igen. És Zakariásnak is elég most már, ha Isten egyszer mond valamit. Megtanulta, hogy ha kételkedik Isten szavában, annak következményei lesznek. Így hát a táblára ő is azt írta: János a neve. S ebben a pillanatban megszólalt. Először is áldotta Istent, a jelenlévők pedig csodálkoztak. Ennyire létezik Isten? Ennyire valóra váltja az ígéreteit? Ennyire valóságos az, hogy ami elképzelhetetlen az embernek, az Őneki egyszerű? Hogy ami az embereknél lehetetlen, nemcsak szokatlan, az az Istennek lehetséges? És elterjed a híre ennek, hogy milyen nagy az Isten és miket cselekszik még ma is.
Erről szól a történet, és néhány helyre hadd tegyem oda a hangsúlyjeleket, aztán gondoljuk tovább otthon a magunk csendjében, mert üzenetekben nagyon gazdag ez a leírás.
Az első, amire szeretném felhívni a testvérek figyelmét az, hogy hogyan értékelték a kis Jánosnak a születését? Ezt a megállapítást olvastuk itt: „Meghallották az ő szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy kegyelmességet cselekedett ővele.” Hosszú ideig nem született gyermekük, most vénségükre születik egy kisfiú, és ezt úgy minősítik, hogy Isten nagyon kegyelmesen cselekedett velük. Nem azt mondják: micsoda szerencséd van neked, hogy vénségedre mégis csak született gyermeked. Nagy szégyen volt abban az időben, ha egy asszonynak nem volt gyermeke. Nem azon csodálkoznak, hogy milyen kuriózumok történnek, párját ritkítja ez a jelenség. Nem ilyen ízléstelen fogalmazással fogadják a kis Jánost, hogy: na ezt a szép fiút ügyesen összehoztátok, és nem is humorizálnak, hogy miért vártatok ilyen sokáig, hogy egyenest unokátok szülessék és nem is gyermeketek. Efféle idétlenségek távol vannak ettől a megállapítástól. Azt mondják: milyen kegyelmesen cselekedett az Isten veletek.
Isten cselekedett. Ez az Isten munkája. Előre meg is mondta, hogy mit fog cselekedni, és pontosan úgy történt minden. Isten cselekszik. Ő nem valahol fenn a felhők felett lakik, és nézi tétlenül azt, hogy mi hogy fürdünk keserű levünkben, hanem Ő nagyon szeret mindnyájunkat, Ő ajándékokat készít nekünk. Lehet, hogy megvárakoztat - mint ahogy őket is, hiszen hosszú ideig imádkoztak -, és úgy tűnik, nem hallgatja meg Isten. De hogy is kezdte az angyal mondanivalóját Zakariásnak? „A te imádságaidat meghallgatta az Úr.” Nem teljesítette azonnal, de meghallgatta. Nem hiába imádkoztak. Valami miatt ekkorra időzítette Isten. Mert Keresztelő Jánosnak ebben az időben lehetett a legszebb, a legnagyobb, a legrangosabb feladatot elvégeznie, hogy a megváltó Jézus Krisztus hírnöke, követe lehessen.
Isten világában rend van, Őneki nagyon átgondolt tervei vannak és ebben a tervben meg van a magunk helye. Aki hajlandó elfoglalni a maga helyét, az boldog ember lesz. Az a helyén érzi magát. Akit nem érdekel, hogy Isten mit akar vele, nem kérdezi Őt, vagy ha érti is félig-meddig, nem akarja azt, az az ember sohase találja a helyét. Mindig valahol másutt akar boldog lenni, és alig, hogy megérkezik, látja, hogy ott sem boldog, ott sem teljesülnek az álmai. Végigmeneküli az életét, és a végén megállapítja: nem ér az egész semmit, értelmetlen, az emberek meg gonoszok.
Aki viszont figyel Istenre, és azt kérdezi: Uram, mit akarsz cselekedni velem? Mi az én Tőled kapott küldetésem? - az az ember lépten-nyomon felismeri az események mögött az azokat mozgató Istent. S csak így tudja értékelni az eseményeket, hogy milyen kegyelmesen cselekedett az Isten.
Ennyire szeret az Isten kis embereket is, mint Zakariás meg Erzsébet voltak. Ennyire időzíti az életünk eseményeit. Ő ajándékot akar nekünk adni. Nekik egy gyermeket adott.
Így karácsony küszöbén, nem tudom megállni, testvérek, hogy ezt a nagy örömhírt ne hirdessem, hogy nekünk is egy Gyermeket adott. Azt a gyermeket, Aki ott a betlehemi istállóban is a világmindenség szuverén Ura és Királya volt, Aki aztán úgy, hogy nem volt a fejét hova lehajtania, úgy is mindennek az Ura volt, és a keresztre szögezve, tehetetlenül haldokolva is, akár tizenkét sereg angyalnak is parancsolhatott volna, csak nem tette, hogy segítsen rajtunk. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki csak hisz Őbenne el ne vesszen nyomorultul, hanem örök élete legyen. Teljes, értelmes élete már itt, és kiteljesedő élete a halál után is.
Isten nekünk ezt akarja adni, ezért küldte el Jézust. Ezért teljesedett be az első ádventi váradalom, ezért lett az Isten emberré - ahogy János apostol írja: az ige testté, hogy a Gyermek mindannyiunk számára magát az életet közvetítse.
Kell-e nekünk ez a gyermek, a dicsőséges Jézus Krisztus? Kell-e nekünk az az élet, amit Ő kínál és amit csak Tőle kaphatunk meg? E nélkül tulajdonképpen nem érdemes élni. E nélkül tudniillik nem élet az élet. E nélkül potenciálisan mindenki halott. Amikor Jézus Krisztust befogadja valaki az életébe, akkor tudja meg, hogy mennyire igaz, amit Ő mondott: én vagyok az élet. És annak az embernek teljesedik ki az élete és lesz azzá, akivé őt Isten akarta formálni.
Milyen világosan láttak ezek a kedves szomszédok és rokonok: Milyen nagy kegyelmet cselekedett vele az Isten. Itt Isten cselekedett. Ez a gyermek az Isten ajándéka. Ajándék, amit ez az idős házaspár csak elfogadott, és aztán majd örülhetnek neki.
Arra gondoltam, milyen tanulságos lenne az, ha itt most öt perc szünetet tartanék, és mindnyájan végig gondolnánk, hogy velünk eddig milyen kegyelmesen cselekedett az Isten. Valahol egész máshol is lehetnénk, mint itt, ebben a csendes templomban ezen a hétköznap estén. Lehetnénk valahol egy üzletben, ahol vásárolunk, mert az fontosabb, mint az istentisztelet, lehetnénk kórházban, börtönben. Soksok helyet lehetne még sorolni, hogy a mostaninál sokkal elesettebb állapotban lehetnénk úgy, hogy még soha nem is hallottunk arról, hogy így szereti Isten a világot, és hogy nekünk is az Ő egyszülött Fiát kínálja.
Azt hiszem erre, hogy ma este itt vagyunk, nyugodtan mondhatjuk: milyen nagy kegyelmet cselekedett velünk az Isten. Hallhatjuk az örömhírt, hallhatunk arról, hogy Ő nekünk is mindnyájunknak az életet, a boldog, az értelmes, az örök életet kínálja, és azt, amit semmiért nem lehet megvásárolni és Rajta kívül senkitől nem lehet megkapni, azt mi ingyen, az Ő szeretetéből kaphatunk. Mert Ő ma is ugyanaz, mint Keresztelő János születése idején volt: gazdag és ajándékozó Isten, Aki mindent nekünk akar adni. Akiről azt írja Pál apostol: az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna akkor Vele együtt mindent minekünk! (Róm 8,32).
A második az, hogy amikor felismerik, hogy itt az Isten cselekedett, és kegyelmesen cselekedett velük, önkéntelenül elkezdenek örülni. Pedig ezek nagyon szegény emberek voltak, és mégis betölti az öröm a szívüket. A szomszédok, rokonok, ismerősök pedig együtt örülnek velük, mert ezen csak örülni lehet, hogy az Isten minket számon tart, hogy Őneki fontosak vagyunk, hogy nem feledkezik el rólunk, hogy válaszol az imádságra, hogy többet ad, mint amennyit kértünk, hogy benne vagyunk valahol az Ő örök kozmikus tervében, és mindnyájunkra szüksége van, használni akar. Örvendezzünk, vigadjunk. Mást nem lehet tenni. Akkor is, ha sok gond, teher, szükség, betegség és bármi más megterheli az embert. Mindezek között és mindezek ellenére is oka van az örömre.
Itt most különösen szeretném ezt a kifejezést hangsúlyozni: együtt örültek vele. „Amikor meghallották szomszédai, és rokonai, hogy az Úr ilyen kegyelmesen cselekedett velük, együtt örültek velük.” Tudunk-e mi együtt örülni másokkal? Örülni a mások örömének, sőt örömöt szerezni másoknak, és örülni annak, hogy sikerült örömet szerezni. Nemcsak karácsonykor valamilyen ajándékkal, hanem naponta. Tudunk-e együtt örülni? Nem együtt mulatni, azt még csak-csak tudnak némelyek, de együtt örülni. Amikor látszólag semmi különös oka nincs az embernek az örömre.
Elég ok-e nekünk, hogy látjuk, hogy Isten cselekszik? Hogy várjuk, hogy Isten cselekedjék, s úgy imádkozunk Hozzá, hogy szent kíváncsisággal várjuk az Ő megoldásait? Uram, itt vagyok megint egy zsákutcában. A magam butasága miatt kerültem bele, de Te biztosan mutatsz nekem szabadulást ebből. Vagy: megint megaláztak, kigúnyoltak, ki tudja hol, most hangosan nevetnek rajtam, és ez fáj. Te hogyan tudsz engem megvigasztalni? - Megint megoldhatatlan feladatok tornyosulnak előttem, kérem Tőled a segítséget és várom. Előre hálát adok érte. Örülök annak, hogy vagy és én Hozzád tartozhatom, hogy a Te szövetségedben lehetek. Ismerős-e ez nekünk? Az együtt örülés, és a hívő embernek a belső biztonságérzete.
Éppen ez a harmadik, amiről szól alapigénk: Zakariáséknak nagyon fontos volt, hogy a kis Jánost minél előbb az Isten szövetségébe beiktassák. Ennek a szertartása volt a körülmetélkedés akkor, és ennek a szertartása a keresztelkedés ma.
Amikor Isten előlegezi a bizalmat ilyen magunkfajta embernek, vagy akár egy kisgyermeknek, és kész befogadni az Ő szövetségébe. Ábrahám óta a körülmetélés volt a szövetség jele. Egy pici jel a testen, ami félreérthetetlenül mutatja, hogy ez az ember az Isten szövetséges társa. Ugyanilyen jel a keresztvíz, ami félreérthetetlenül utal arra, hogy rászorulunk, hogy megtisztuljunk, mert így nem kerülhetünk Isten közelébe sem, nem hogy a szövetségébe, de nem tudjuk magunkat megtisztítani, Isten viszont kegyelmesen megbocsátja a bűneinket, és megtisztít minket.
Idézem János első levele 1. részéből ezt a mondatot: „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Ezért adta nekünk karácsonykor a gyermeket, hogy aztán felnövekedvén a világ megváltójaként megtisztítson minket minden bűntől.
Aki tudja azt, hogy rászorul arra, hogy Isten őt megtisztítsa, aki tisztában van azzal, hogy nem tudja magát megtisztítani akármennyi jót cselekszik akkor sem, és aki hittel elfogadja: Istenem, köszönöm, hogy Te Jézus haláláért nekem is megbocsátasz, az az Isten előtt tiszta. Nem önmagában, hanem Jézusért, Jézussal együtt. Mert attól kezdve ők összetartoznak, szövetségben élnek. Ennek a jele a keresztvíz. Mint ahogy a jegygyűrű jelzi, hogy két ember úgy döntött, hogy egy életen át össze akarnak tartozni, és egymást segíteni, a keresztvíz arra utal, hogy valaki úgy döntött, hogy egy örök életen át Istenhez akar tartozni, és az Ő kedvébe akar járni. Ez a szövetség védi, és ez a szövetség kötelezi sok mindenre.
Óriási dolog, ha valaki tudja, hogy mit jelent az, hogy meg van keresztelve. Nagyon sokakat megkereszteltek gyermekkorukban úgy, hogy a mai napig sem érzékelik ennek a jelentőségét. Azt hiszik, egy darab papír van a zsebükben, pedig egy szabályosan kiállított csekk van ott, amit ha bemutatnak, nagy összeget vehetnek fel érte. Ehhez hasonlóak azok, akik nem tudják, mit jelent a keresztség. Hogy Isten elfogadott engem, csak még én nem fogadtam el Őt. Akkor én is tegyem ezt. Ő az én Uram, legyen az én mennyei Atyám, én meg az Ő engedelmes gyermeke. Ettől kezdve érvényes a szövetség. Élvezhetem ennek a védettségét, és kereshetem annak a kedvét, Aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.
Nagy dolog a keresztség, és nagyon jó, hogy ennek az igének ettől a részletétől most minden erőltetés nélkül megérkezhetünk ezekhez a gondolatokhoz.
Itt történik azonban a baj. Eljön a nyolcadik nap, akkor történt a körülmetélés, összejön a rokonság. Ez kedves, szép családi ünnep volt mindig, és akkor jönnek az ötletek. Mi is legyen a végleges neve ennek a fiúnak? Van már neve! Nem akkor adtak neki nevet, akkor véglegesítették vagy már azon a néven szólították meg. Nem ma fognak nevet adni ezeknek a testvéreinknek, a nevükön fogom szólítani őket. Ez nem névadás. Ez szövetségkötés.
De vannak, akik mást javasolnak. Mert a hagyományból az következik, hogy ő is Zakariás legyen. Nagyon kedves dolog ez és vannak hagyományok, amiket sokkal jobban kellene ápolnunk, de ha Isten mást mondott, akkor Erzsébet asszony szerint azt kell csinálni, amit Isten mondott. Mindenki néz Zakariásra, hátha ő mégis hagyománytisztelőbb, de ő is azt mondja: János a neve. Miért? Ezt mondta Isten. S ti most már mindig azt akarjátok csinálni, amit Isten mondott? Azt bizony! Mert mindig kiderült, hogy Ő igazat mond, hogy Ő jobban tudja, mi jó nekünk, mint mi magunk, és Ő a mi szövetségesünk. Hogy akarnánk mást csinálni, mint amit legfőbb jóakarónk és szövetségesünk javasol és kínál?
Nem könnyű dolog ez, és a mi most keresztelendő testvéreinknek is különösen végig kell gondolniok, hogy jön a környezet, jönnek a tanácsadók, támadnak az ötletek. Mindenki így csinálja! Ez először is sose igaz. Nincs olyan, amit mindenki ugyanúgy csinál. Másodszor: mi van, ha sok mindenki vagy a legtöbben úgy csinálják? Jó-e az nekem - nem ez a fontos kérdés? Ha nem jó, akkor nem csinálom úgy, ahogy a többség. Nem beszélve arról, hogy ha Isten valamit világosan megmondott, akkor eleve azt mondom az én szövetségesemnek, hogy azt fogom csinálni Uram, amit megértek, úgy, hogy ez a Te akaratod.
Néha ez nem könnyű. Sok mindenkivel szembe kell esetleg helyezkednünk, mint ahogy itt Erzsébetnek és Zakariásnak is szembe kellett helyezkedni. És ezt mindig nagy szeretettel kell csinálni. Megértve azoknak a jóindulatát, akik a tanácsokat adják. Csak ők azt nem tudják, hogy valaki, aki az egész világ felett uralkodik, Ő fogadta be a szövetségébe az embert. És aki Őt érti, az érti mindig jól, hogy most mit kell tennie. És a többieknek is az lesz a legjobb, hogy ő mer engedelmeskedni Isten megértett akaratának.
Ezt sokan próbálgatjuk, és ebben úgy gondolom valamennyien egyetértünk. S ha ez így történik, hogy valaki a többieket szeretve mindig feltétlenül Istennek engedelmeskedik, akkor abból sok jó dolog származik. Hármat is említ a Biblia, most ezeket már nem részletezem.
Az első, hogy megoldódik Zakariás nyelve. Elgondoltam: de jó lenne, ha az ünnepeket erre is használnánk, hogy végre megoldódik a nyelvünk, hogy feloldódunk egymással, hogy hajlandóak vagyunk beszélgetni. Megkérdezni a másikat a gondjairól, hogy végig is hallgatjuk. És úgy hallgatjuk végig, hogy érdemes elmondania. Megoldódik a nyelve.
A másik nagy áldás, hogy elgondolkoznak az emberek: ki is ez az Isten? Mégis csak van Isten! Ha cselekszik, akkor csak van! Ha ezt Ő cselekedte, Ő mondta és csupa ilyen nagy dolgokat cselekszik, és ilyen igaz dolgokat mond, akkor jobban kellene Őt keresnünk. Elgondolkoznak az emberek.
A harmadik: terjed az evangélium. Elhirdettetett az egész tartományban, hogy miket cselekedett Isten. Ez az örömhír elhirdettetik - ez a szó van itt.
Valakinek feloldódik a nyelve, valami gát felszakad, emberek közelebb kerülnek egymáshoz. Megtanuljuk közölni önmagunkat. Azután elgondolkoznak sokan azon, hogy keresniük kellene Istent, és keresik is. Terjed az örömhír, hogy egyre többen legyenek olyanok, akik mernek Istenhez imádkozni, akik várják, hogy Ő azt meghallgatja, akiket Ő megajándékozhat, felismerik az események mögött Istent, tudnak örülni annak. Az Ő szövetségében vannak, ragaszkodnak az Ő igéjéhez, és azt csinálják, amiket Ő mond. Utána őket is felhasználja Isten másoknak a javára. S el lehet mondani róluk, amit a kis Jánosról így mondott a jövendölés: az Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, és sokan fognak örvendezni az ő születésén.
Gondoljuk tovább ezeket a dolgokat. Isten áldja meg a szívünkben mindezt, s jellemezzen mindannyiunkat már az ünnep előtt, meg az ünnep után is ez az öröm, amiről itt szó van.