VILÁGOSSÁG FIAI

A múltkori szakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.”
Az előző szakaszban Pál apostol az elhunytakról szólt, és arról a reménységről, amit a velük kapcsolatos jövőre nézve táplálhat magában Isten gyermeke.
A mai szakasz az élőkről, és mindenképpen az élőkhöz szól. Egyszerű tényként állapítja meg, hogy Jézus másodszor is eljön, dicsőségesen visszajön ítélni élőket és holtakat. És ebben a néhány mondatban, amit most hallottunk, arról szól, hogy mit tesznek addig a hitetlenek, és mit tegyenek a hívők.
Az előbbire nézve ezt olvastuk: „Az időről és időpontokról nem szükséges írnom nektek, mert magatok is tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra; és nem fognak megmenekülni.”
Mit jelent ez: időkről és időpontokról? A görög két különböző szót és fogalmat használ következetesen ennek a megkülönböztetésére. Az előbbire használt szó: kronosz, s általában jelenti az időt mint folyamatot. Ezen belül vannak kairoszok, azok az időpontok, amiknek Isten különös súlyt és fontosságot ad. Az időkről és az időpontokról beszél itt. Ez ugyanaz, ahogyan viszonylik egymáshoz a tér és a hely fogalma. A tér - általában, és azon belül pontosan, konkrétan meghatározható helyek vannak. Az idő - a nagy időfolyam, és azon belül Isten elkészít olyan időpontokat, - néha úgy fordítja a Szentírás: alkalmakat, amikor néhány perc alatt több történik egy ember sorsát illetően, mint egyébként hónapok vagy évek alatt.
Mind a kettő fontos, és mind a kettő Isten kezében van. Isten az időnek az ura, Ő teremtette, s majd Ő szab véget neki. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy akkor idő többé nem lészen. Nem véletlenül mondta Jézus: „Én vagyok a kezdet és a vég, az alfa és az ómega.” Az idő ura Isten, és az időn belül az alkalmakat is Ő készíti el. Ő adott nekünk időt, néhány évet, évtizedet, amit ebben a testben töltünk. Dávid király tudatosította magában: „Életem ideje kezedben van.” De ezen belül Ő készít el olyan pillanatokat, perceket, órákat, találkozásokat, alkalmakat, amit így is nevezhetnénk: minősített idő. Az időpont, amikor egészen rövid idő alatt egészen lényeges dolgok történhetnek Isten munkájaként az életünkben.
A Biblia arra figyelmeztet, hogy Isten gyermeke ügyeljen arra is, hogy az idő ura Isten, Neki kell elszámolnunk, hogy mit csináltunk a kapott időnkkel, de arra is ügyeljünk, hogy mikor vannak kairoszok: megszentelt, Istentől elkészített időpontok, amikben különösen fontos ajándékokat akar Isten átadni, vagy igazságokat akar velünk megértetni.
A hitetleneket az jellemzi, hogy egyikre sem ügyelnek. Sem az nem tudatos bennük, hogy az időnket Istentől kaptuk, sem az időpontokra - az Istentől elkészített fontos alkalmakra nem figyelnek oda. Ezért alakulhattak ki ilyen kifejezések: agyonütni az időt. Valamivel üssük agyon. Ez a teljes felelőtlenség.
Aki tudatában van annak, hogy az idő drága kincs, amit Isten adott nekünk és el kell számolnunk vele, annak eszébe sem jut ilyen, hogy valahogy üssük agyon az időt. Most mindegy, hogy ki mit gondol, amikor ezt mondja, de maga a kifejezés nagyon árulkodik és enged belelátni abba, hogy hogyan élhet vagy nem élhet, vagy él vissza a nem hívő ember az idővel, amiről sokszor nem tudja, mire való. Ezért tékozolják el sokan a drága időt. Ezért töltjük mással az időnket, mint amire azt Isten adta. Ezért halogatunk sok mindent, aminek pedig most lenne itt az ideje. Aztán jön a kapkodás, amikor időzavarba kerül az ember, és amiatt ront el dolgokat, amiket nem kellett volna elrontania, hogyha az arra kapott időt arra fordítja.
Szomorúan láthattam ezt a vizsgaidőkben mindig, hogy milyen össze-visszaság uralkodott a vizsgaidejében annak, akinek az életében egyébként is össze-visszaság volt, és nem volt ez tudatos benne: minden napomat Istentől kaptam, és minden nap 24 teljes órát adott, amit nagyon jól ki lehet használni és amivel el kell számolnom. És néhány hétre akarta összezsúfolni azt, amit csak hónapok alatt lehetett volna rendesen elvégezni.
Vagy az építkezésnél, ahol határidők vannak. Már az induláskor szakaszolva van minden, és rossz nézni azt, amikor a kapkodás beindul. Lett volna rá idő, de halogattuk, mert nem olyan nagy feladat az, az idő meg elég sok, de egyszer csak kiderül: nem. A feladat nagy, az idő rohamosan fogy, és a végén már kevesebb marad, mint amennyi a feladat jó megoldásához szükséges.
Jézus Krisztus második eljövetelével kapcsolatosan többször is figyelmeztet a Szentírás minket arra: el ne felejtsük, az idő Istené. Abból ránk bízott egy szakaszt, megajándékozott minket ennyi-annyi esztendővel, évtizeddel, de el kell számolnunk, hogyan töltöttük, mire fordítottuk.
Mindennek rendelt ideje van, és Isten rendeli el, hogy mikor minek van ideje. Aki szeretné, hogy egy kicsit jobban beinduljanak a gondolatai e körül a bibliai állítás körül, olvassa el ma esti csendjében a Prédikátor könyve 3. részét. Van ott egy hosszú felsorolás, de most ne tekintsük azt unalmasnak, inkább álljunk meg minden mondatnál, akár minden szónál, hogy mi mindent említ ott, aminek Istentől rendelt ideje van. És ha a rendelt időben végzünk el valamit, áldás van rajta, örömünk lesz benne, ha nem, akkor sok mindent végérvényesen elmulasztottunk.
Aki kicsi korában nem adta meg a gyermekeinek azt, amit csak akkor lehetett volna, az egy életen át bánhatja, és nem lehet már pótolni, mert gyerekeink gyorsan felnőnek, és húszévesen már hiába szeretné valaki azt belécsöpögtetni, amit hároméves korában kellett volna. Aki a szüleinek nem adta meg azt, amit kellett volna, egyszer csak a temetésükön zokoghatja ki magát. Amit nem fogadtunk el Istentől - amit pedig Ő kínált,- mert nem értünk rá, valami más, megítélésünk szerint fontosabb dolgunk volt, nem biztos, hogy még egyszer kínálja. És amiatt maradt szegényebb az életünk, mert a rendelt időt nem arra használtuk, amire kellett volna.
Vagy, ha nem végzett el valaki egy szolgálatot, amikor annak a rendelt ideje volt, Isten tud küldeni mást, és majd ő elvégzi, és neki lesz öröme abban, hogy engedelmeskedhetett, és ő kapja azt az áldást, amit csak annak a szolgálatnak az elvégzése közben lehetett kapni. Magunkat fosztjuk meg mindig valamitől, hogyha elfeledkezünk az időről és az időpontokról.
Krisztus visszajövetelével kapcsolatosan pedig különösen is fontos ez, mert aki mindezeket nem veszi komolyan, az úgy éli majd át a Krisztus visszajövetelét, hogy Ő úgy jön el, mint a tolvaj, éjjel. Az ilyen ember biztonságban érzi magát, „s akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás, és nem fognak megmenekülni.” Ijesztő mondat. Nem sok ilyen van a Bibliában, de ha az igazság ez, akkor Isten igéje ilyen élesen és keményen mondja. Aki nem tudatosítja idejében önmagában, hogy az időm is Isten kezében van, és az elkészített időpontokra, alkalmakra nagyon kell ügyelnem, és ilyen Istentől elkészített időpont a Krisztus második eljövetele is, ami sem korábban, sem későbben nem fog történni, mint ahogy azt Ő jónak látja, és nem tudom, mikor fog történni, aki nem figyel erre, azt meglepi, mint az éjszakai tolvaj, és akkor már nem lehet változtatni semmin. Akkor már nem lehet kapkodni. „Nem menekülnek meg” - ezt a kemény megállapítást olvassuk itt.
A világ valami hamis biztonságban érzi magát. Nem különös, hogy 400 évvel ezelőtt is ezt írták már. Ez egy reformációkorabeli ének, amit most énekeltünk, és azt mondja: „minden rendek vagynak bátorságban. (Alsóbb és felsőbb rendek - és ezt ragozhatjuk - mindenféle életkorúak stb.) Gyönyörködnek csak az álnokságban.” És a következő versben is említi: „esznek, isznak, nagy bátran lakoznak, mennyországról de nem gondolkoznak! Elmúlandó dolgokban forgódnak, azt sem tudják, mely órában azoktól megválnak.” (362. ének).
A Biblia nagyon hangsúlyozza - Jézus Krisztus is hangsúlyozza, hogy komolyan kell vennünk az elmúlandó dolgokat, és úgy kell azokban forgódnunk, hogy azokról is számot tudjunk adni. De a hívő ember tudja: nem ennyi a valóság. Ez erre a néhány évtizedre való,- és utána, az örökkévalóság? Arra is most kell felkészülnöm. Ezért figyelmeztet itt az ige. A világot, a nem hívő embereket azonban az jellemzi, hogy ezzel nem gondolnak.
Mit tegyenek a hívők? A 4. vers így kezdődik: „Ti azonban, testvéreim”. egészen másként kell, hogy gondolkozzék Isten hívő népe, és ebből következően egészen másképp tölti el a testben ezt a néhány évtizedet, és az örökkévalóságot is. „Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lephetne meg titeket. Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor viszont ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.”
Isten gyermekei nem a sötétség fiai, hanem a világosság fiai. A nappal fiai. Mit jelent ez? Néhány fontos megállapítást olvashatunk erről az igében. Először is azt: nem tesznek olyan dolgokat, amiket sötétben akarnak tenni és amiket sötétben akarnak megőrizni. Világosságban járnak. 1Jn 1,7: „Ha a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk vagy egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Istenre jellemző az, hogy világosságban van. Az Isten gyermekeit jellemzi az, hogy világosságban járnak. Ez egyrészt jelenti azt, hogy nem csinálnak sötét dolgokat, másrészt jelenti: engedik, hogy Isten Lelke világosságra hozza bennük a sötétség dolgait, és jelentse meg a szívnek tanácsait, s mindaz, ami még elrejtett sötét dolog: bűn, engedetlenség, jöjjön napvilágra, vagyis készek mindig bűnnek vallani azt, ami Isten megítélése szerint bűn. Közben igyekeznek, hogy világosságban járjanak.
A János evangéliumában éppen a Nikodémussal folytatott beszélgetés végén Jézus gyakorlati módon szól erről. „Az ítélet azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak a cselekedeteik. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki azonban az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (Jn 3,20-21).
Ez jellemzi az engedelmes hívőt: Isten szerint akar cselekedni mindent. Nincs titkolnivalója, nem akar leplezni semmit, sőt, ha Isten őt leleplezi, vagy Isten igéje akár egy hívő testvéren keresztül, akkor nem bújik, nem menekül, nem magyarázgat, nem mentegetőzik, hanem megvallja bűnnek a bűnt. Ennyivel is világosabb az élete, és utána igyekszik továbbra is világosságban járni.
Ez az egyik, ami jellemzi azokat, akik Jézus Krisztust tudatosan, örömmel, hittel várják, és készülnek a Vele való találkozásra. A másik - amit említ az ige -: nem alszik az ilyen ember. Mert akik alszanak éjjel alszanak, mi azonban a nappal fiai vagyunk. Nem engedi el magát, nem szolgáltatja ki magát minden hatásnak, hanem nagyon is éber - ez a szó itt többször is előfordul. Vigyáz, őrködik. Ez a világ sötétben él. Isten gyermeke a sötét világban is világosságban jár és őrködik. Hogy ébren van, és nem alszik, jelenti azt is, hogy teszi a dolgát: végzi azt, amit az ő Ura reábízott.
Emlékezzünk Jézus Krisztus példázatára a bölcs és a bolond sáfárról. A bölcs sáfár idejében kiadta azoknak az ételt, akiknek az eledelét reábízta a Gazda, hogy adja ki, a bolond sáfár azt mondta: halogatja még az én Uram a hazajövetelt, elkezdett enni, inni, a részegesekkel töltötte az időt, sőt verte azokat, akik ki voltak szolgáltatva neki,- és úgy lepte meg őt a Gazda hazajövetele, mint éjjel a tolvaj. Egyszercsak megjelent, és el kellett volna számolni, és súlyos ítélete lett. Nem menekülnek meg - ahogy itt olvastuk.
A gonosz igyekszik elterelni a hívőknek a figyelmét a lényeges dolgokról, az Istentől kapott feladatokról, a szórakoztatóipar szétszórja az emberek figyelmét, hogy ne koncentráljanak, megtanít önmagunkkal foglalkozni, vagy belehajszol valamibe, amiben szétszóródunk. Isten gyermekeit az éber, koncentrált, célratörő, céltudatos, összeszedett magatartás jellemzi. Nem azt jelenti, hogy görcsben van és bármelyik pillanatban attól retteg, hogy jaj, nem most jön-e vissza az Úr Jézus, jaj, megfeleljek neki. Nem ez a megfelelni akarás jellemzi a hívő embert. Pontosan ennek az ellenkezője: a teljes belső felszabadultság, hogy a helyemen vagyok, mert Ő tett a helyemre. Hiszen az időm, életem ideje is az Ő kezében van. Hiszen ma is, és életem minden napján arra figyelek, hogy most minek van a Tőle rendelt ideje. Tudom, hogy mit bízott rám, és végezhetem a munkámat. Sokféle gáncsoskodás, rengeteg akadály közben nem könnyű azt végezni, de azt végezhetem. És ha nem tudom, nem értem, megkérdezhetem Őt. Az Isten fiainak ez a boldog szabadsága jellemzi Isten gyermekeit, és ezen belül van ez a céltudatos, összeszedett, koncentrált magatartás.
Jézusra néznek, nem a nehézségekre, nem a gáncsokra, nem önmagukra, nem az ellenségre. Ismerik az ellenség szándékait - ezt is leírta Pál apostol,- de arra a Jézusra néznek, aki előttünk jár, és félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással futhatjuk meg így az előttünk levő küzdőteret, nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére Jézusra. Mint ahogyan az őr sem engedheti el magát, nem feledkezik bele hangos rádióba, mert amiatt nem fogja hallani, amit neki kell elsőnek meghallania. Nem kezd el szunyókálni, hanem ha megtámadja az álmosság, ébren tartja magát erőszakkal is, és figyel abba az irányba, ahonnan valami baj várható. Ez az éberség jellemzi Isten gyermekeit.
Jellemzi még a józanság. Nem engednek semmiféle mámornak. Sok minden megmámorosíthatja az embert. Olyan sokan megmámorosodnak egészen kicsi sikerektől is. Ez is azt árulja el, hogy nem tudják, hogy Istentől kapták ajándékba, és nem megmámorosodni kell, hanem dicsőíteni Istent és menni tovább a következő feladat megoldására.
Sokszor azonban nem így van, hanem az ember, amikor valami áldást kapott Istentől, amikor sikerült valami, könnyen megmámorosodik. Vannak, akik a munka mámorába menekülnek. Vannak, akiket megmámorosít a pénz vagy a pénzszerzés. Vannak vallási irányzatok, ahol a rajongás lelkülete ad egyfajta ködös mámort. Isten gyermeke azonban józan. Nem is iszik semmiből, amitől megmámorosodhatna. Isten Igéjének a tiszta vizéből iszik, attól józan marad mindig, és egy mámoros, kótyagos, széllel bélelt, reális ítélet alkotására képtelen világban is az ige mércéjét használja, ahhoz szabja magát, annak a világosságához igazodik, és Isten igéjének a tiszta vize józanul tartja.
Persze nem könnyű így élni. Ezt az apostol is tapasztalta, és az első keresztyének is tapasztalták. Sokféle támadás éri emiatt az embert. Miért nem iszik együtt a többiekkel - most ezt értsük sokféle módon. Miért különcködik, hogy józan akar maradni, meg minden helyzetben éber?
A támadásokat kivédeni fegyverekre van szükség. Ezért említi negyedszer az apostol: azoknak, akik várják vissza Krisztust, fel kell fegyverkezniük ezek ellen a támadások ellen. „Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, és vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és sisakként az üdvösség reménységét.”
Szó szerint ismétlődik az, amit az első fejezet elején olvastunk, ahol arról volt szó, hogy a thesszalonikaiak hitének és szeretetének híre van, mert a hitük azt mutatja, hogy rendezett kapcsolatuk van Istennel, a szeretetük arról árulkodik, hogy rendezett kapcsolataik vannak az emberekkel. Mindenkivel, még az ellenségükkel is, mert bennük van rend, ha az ellenségeikre gondolnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem támadják őket, néha annál jobban támadják, mert nem értik, hogy miért nem viselkedik ellenségesen a hívő. De van egy olyan áthatolhatatlan páncél, ami védi őket, ez a hit és a szeretet páncélja. Rendben vagyok Istennel és naponta erősítem a vele való közösségemet, s engedem, hogy Ő naponta mélyítse a vele való közösségemet. Rendben akarok lenni az emberekkel, jó baráttal, közömbössel és ellenséggel, és ez olyan páncél, ami védelmet ad.
A hithez és szeretethez hozzájön még a reménység, mégpedig az üdvösség reménysége. Amikor az Efézusi levélben Pál apostol ugyanezekről a fegyverekről beszél, akkor azt mondja, hogy az üdvösség sisakja a hívőnek a fejét védi, mint az egyik legféltettebb és értékesebb testrészét, ami ki van szolgáltatva sok mindennek, mert kiáll. Nehéz védeni, de nagyon fontos védeni, az üdvösség sisakja védheti meg.
Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy ezek között a harcok között is bizonyos a hívő abban, hogy üdvössége van. Elvehetetlenül üdvössége van. Ha bármit tesznek vele, ezen emberek nem tudnak változtatni. Nem azért, mert ő különb lenne bárki másnál, hanem azért - így folytatódik: „mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.”
Visszakanyarodik a kiinduláshoz. A levél elején volt szó arról, hogy mit jelent nekünk Jézus Krisztus halála és feltámadása. Hogy mit adott nekünk Isten Jézusért. Ő az egyetlen hivatkozási alap, és Ő őrizhet meg bennünket az utolsó időkben is mindenféle kísértés és támadás közepette. Egyedül Jézus keresztje az, ami nekünk biztos reménységet ad. És az utolsó mondatban még egy kedves feladatot ad a hívőknek: „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” A múltkor is említettem, hogy a vigasztalás nemcsak azt jelenti, hogy a bánatos embert próbálom valami módon megvigasztalni, hogy kevésbé bánkódjék, hanem jelent bátorítást, biztatást, buzdítást. Nehéz helyzetben tartani a lelket másokban, mégpedig nem valami olcsó vigasszal, aminek van is alapja, meg nincs is, hanem olyan biztos isteni ígéretekkel, amikre ha rááll, akkor megint lesz bátorsága és kitartása, ha minden oldalról támadják, akkor is. Azt mondja: ez a feladatuk a hívőknek, hogy így erősítsék, vigasztalják egymást.
Eszembe jutott egy ószövetségi történet, amelyben szép illusztráció van arra, hogy mit jelent a szó bibliai értelmében egymást vigasztalni. Dávid és Jonatán története ez, amikor Saul király üldözi Dávidot - sokszor üldözte, de most már bezárult a harapófogó Dávid körül, aki egy erdőben bújik meg, és egyre kisebb annak a körnek a sugara, amelyikben az ellenséges katonák közelednek a rejtekhelye felé. Akkor Jonatán Saul seregéből átszökik Dávidhoz rövid időre, hogy megvigasztalja őt. Megerősítse az ő kezét az Úrban - így olvassuk a régi fordításban. És ezt hogy csinálja? Úgy, hogy mond neki egy igét, és azt mondja: az Úr megmondta: király leszel,- akkor most mit remegsz? Ha az apám most megölhet téged, akkor nem leszel király, márpedig az Úr igazat mond! Légy szíves Isten ígéretében bízni. Most nincs időnk tovább tárgyalni - és ment vissza a táborba. Dávid pedig ott maradt és megvigasztalódott. Azt mondta: mégiscsak állhatatosan várni kell tovább. S utána egész különös módon megszabadította őt Isten az ellenségtől, abbahagyták az üldözését, elmentek másfelé.
Ezt jelenti vigasztalni egymást. Ez nagyon fontos feladatunk. Egy-egy összejövetelen, ahol hívők vannak együtt, végezzük-e mi tudatosan ezt? Néha olyan sok felesleges és üres beszéd hangzik, testvérek, a hívők együttléte alkalmával is. Isten Igéje nekünk ezt parancsolja: vigasztaljátok egymást és építse egyik a másikat. A thesszalonikaiaknak utána írhatta: ahogyan ezt teszitek is. Vajon mi tesszük-e? Tesszük sokszor - engem is többen megvigasztaltak már adott esetben a testvérek közül, de sokkal tudatosabban, mélyebben, jobb hatásfokkal kellene ezt végeznünk. Isten igéjére, ígéreteire emlékeztetni a másikat. Azokra az igékre, amiket a Szentlélek eszünkbe juttat, amikre akkor éppen szüksége van a másiknak. Nem könnyű kitartóan várni a mi Urunkat sokféle kísértés és támadás között.
A hitetlenek tehát nem veszik komolyan sem az időt, sem az időpontokat. Isten minket arra figyelmeztet, hogy vegyük ezeket komolyan. És még azt is mondja: úgy készüljünk a mi Urunk Jézus Krisztussal való találkozásra - az Ő visszajövetelére, hogy világosságban járunk, nem alszunk, józanok maradunk, hogy ezeket a fegyvereket felöltjük: a szeretet, a hit, az üdvösség reménységének a fegyverét, és közben nagy gyengédséggel és állhatatosan vigasztaljuk egymást, s engedjük, hogy mások vigasztaljanak minket.