MENJÜNK EL, NÉZZÜK MEG!

A mozgalmas karácsonyi történetből ma a pásztorok alakját emeljük ki. Isten először nekik jelentette ki Jézus Krisztus földre jöttét, és először ők hirdették azt másoknak. Ők hallhatták elsőként a karácsonyi evangéliumot, és ők hirdették azt ezen a földön először azoknak, akik még nem hallották.
Nézzük meg először röviden, milyen volt az a kor, amiben ők éltek, s aztán azt vizsgáljuk meg, miért éppen őket részesítette Isten ebben a kiváltságban.
Azt szoktuk énekelni karácsony éjszakájáról: csendes éj, mindenek nyugta mély. Azokat a heteket azonban egyáltalán nem ez jellemezte. Tudjuk a Bibliából, hogy Augustus császár cenzust rendelt el, ami azt jelentette, hogy mindenkinek a származási helyén kellett jelentkeznie azért, hogy ott, miután kifaggatták, vallatták, olykor fizikálisan is bántalmazták, közöljék vele a felemelt adójának az új összegét. Ez egyáltalán nem valami nagy csenddel járt. Nem volt csend sem az utakon, sem a szívekben. Ellenkezőleg: mindenki küzdött, harcolt valamiért. A hatóság harcolt a magasabb adóért, az ember védte magát és küzdött a maga igazáért. Akkor is voltak konjunktúralovagok, akik ebben a zavaros időben szerettek volna rövid idő alatt meggazdagodni. József pedig küzdött egy csendes sarokért, ahol a felesége megszülné első gyermekét. Általános felfordulás, nagy hangzavar, az emberek túl kiabálták, és túl licitálták egymást, ahogy azóta is a karácsony előtti hetekben.
Istennek tetszett ebben a nagy hangzavarban ezt a csendes, de erőteljes üzenetet meghirdetnie, amit itt így olvastunk: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Három nyelven, a három nagy kultúrának hangzik el a karácsonyi örömhír. Üdvözítő — ez a rómaiaknak volt egyértelmű, hogy a világ királya érkezett meg. Úr — Küriosz, a görögök nevezték így isteneiket, de ismerős volt ez a zsidó füleknek is, hiszen Jahve szent neve helyett mindig ezt olvasták a Szentírásban: Úr. És Krisztus — héberül Messiás —, az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája, akiben maga a Mindenható végzi el a munkáját itt közöttünk.
Ezen az egyébként egyáltalán nem csendes éjen mégis valahol, ahol csend volt, ott kinn a mezőn, elhangzott az angyali üzenet. „Az angyal pedig ezt mondta a pásztoroknak: Ne féljetek, hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.”
Miért éppen a pásztorokat részesítette Isten ebben a kiváltságban, hogy közvetlenül Isten angyalától hallhatták ezt a világra szóló nagy hírt? Korábban a juhpásztor nagyon megbecsült foglalkozás volt. Ebben az időben azonban már az egyik legmegvetettebbé vált. A farizeusok a pásztorokat együtt emlegették a vámszedőkkel és a bűnösökkel. Hatóság előtt pásztor ember nem tanúskodhatott, annyira nem volt hitelük. Annál különösebb, hogy Isten ezeknek a megvetett pásztoroknak jelentette ki önmagát először. Mert Isten előtt nincsen különbség kicsi és önmagát nagyra tartó emberek között. Isten előtt nincs megbecsült és megvetett, csak ember. Sőt Jézus Krisztus mindig a megvetettekhez, a kisemmizettekhez, az elesettekhez, a senkikhez hajolt a legközelebb. Ilyen szabadító érkezett Őbenne karácsony éjszakáján. Minél jobban érzi valaki, hogy rászorul az Ő segítségére, annál hatalmasabban mutatja meg neki az Ő szeretetét.
Úgy tűnik azonban, hogy ezek a pásztorok különösen alkalmasak voltak arra, hogy a karácsonyi evangéliumot ők fogadják először. Három észrevételt szeretnék említeni. Először is abban az általános felfordulásban és hangzavarban, ezek az emberek nagy csendben végezték a munkájukat, és ott érkezett el hozzájuk Isten kijelentése. Aki egy zajos korban is tud csendben maradni, az előbb hallja meg az evangéliumot. Mert Isten mindig a csendben beszél az emberrel. A csendben jelenti ki önmagát. Sokszor azért nem halljuk Őt, mert olyan nagy a zakatolás bennünk, vagy olyan harsányak vagyunk, hogy önmagunktól nem halljuk Isten kijelentését. Azért van az, hogy ritkán érti sok ember Isten szavát, mert nem keressük tudatosan a csendet, félretéve sok minden mást, az előtte való elcsendesedést. Sokan még a Bibliát is zaklatottan és nyugtalan körülmények között veszik a kezükbe, aztán úgy teszik le, hogy igazában nem is értették meg Istent.
Ezek a karácsonyi pásztorok bátorítsanak most minket arra, hogy tudatosan keressük a csendet. Azt a csendet, amelyikben megcsendülhet Isten halk és szelíd szava, és amelyik szükséges ahhoz, hogy igazán kijelentéseket kapjunk. A fokozódó lármában és hajszában csak tudatosan, programszerűen lehet a csendet megtalálnunk. Akár kora reggel, amikor csend van a szívünkben, meg a kis konyhában, és oda el lehet húzódni Istent keresni, akár napközben is, ahogy az ismerősöm vezette be a gyakorlatában, hogy reggeli igéjét egy cédulára felírja, és amikor bemegy a munkahelyre, beteszi a köpenyzsebbe. Azt mondja: nincs az a zűrös nap, hogy ne lenne néhány olyan perc, amikor ki lehet menni a folyosóra, és újra elolvassa az Igét, amit reggel már befogadott és néhány mondattal beszélhet az ő Urával. Ez más, több, összehasonlíthatatlanul más, mint akármiféle lazítási, relaxációs gyakorlat. A relaxációban az ember önmagával marad összezárva, itt pedig az élő Isten elé kerül, és Vele kerül kapcsolatba.
És sokkal jobban kellene a továbbiakban keresnünk a csendet az Úr napján. Lenne minden vasárnap valóban az Övé. Egész más lenne az egész hetünk. Hányan mondják el: életre szóló áldásokat kaptak, amikor félretéve sok mindent, elmentek egy-egy csendes hétre, s ott az egész életük Isten világosságába került.
Ezek a pásztorok foglalkozásukból következően is a csendben voltak, és ezen az éjszakán, ebben a nagy csendben hangzott el a karácsonyi evangélium.
A másik, amit megfigyelhetünk: „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett.” Amikor más aludt, ők akkor is ébren voltak. Amikor más végignyújtózott kényelmesen a nyoszolyáján, ők akkor is a szabad ég alatt, áldozatok árán is, őrizték a rájuk bízott értékeket. Isten itt nem alvókat ébresztett, hanem azokat hívja, akik ébren voltak.
A sötétben való virrasztás, a vigília, Isten gyermekeinek áldott tulajdonsága. A ránk bízott értékek őrzése egy tékozló világban a hívő ember jellemző sajátja. Az éberség, vigyázás, józanság, akkor, amikor ki ettől, ki attól mámorosodott meg, fontos feltétele annak, hogy Isten beszélhessen velünk és használhasson bennünket. Amikor azt harsogják sokan, hogy „eladó az egész világ”, és sokan önmagukat, a becsületüket is áruba bocsátják, vannak-e olyan pásztorok, akik a szellem sötét éjszakájában is őrködnek és vigyáznak a rájuk bízott értékekre? Önmagukra, a lelkükre, a gyerekeikre, mindarra, amit Istentől kaptak.
És megtudunk itt egy harmadikat is a pásztorokról, és erről kicsit részletesebben szeretnék szólni: Készek voltak áldozatok árán is meggyőződni arról, hogy amit Isten Igéjeként hallottak, az igaz, „Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el, egészen Betlehemig, és nézzük meg, hogy is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr. Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisgyermeket.”
Az egész, amit hallottak olyan meglepő. Annak előtte nekik sem volt még találkozásuk angyalokkal. Minden olyan furcsa, olyan különös. Az üzenet is, amit mondtak. Nem beszélve a jelről: egy pólyás egy állatetető jászolban. Hogy kerül oda? És hogy lehet egy pólyás az eljövendő Messiás? Ők is várták a Messiást, tudták, hogy a világ uralkodója lesz. Egy tehetetlen kisbaba képében jön el? Ehhez hasonlót még életükben nem hallottak. Mivel azonban az Isten küldöttjétől hallották, érezték: ennek igaznak kell lennie. De bizonyos-e, hogy igaz? Meg kell róla győződni! És szinte pillanatok alatt nagyon aktívakká váltak: „Menjünk el, nézzük meg!”
„Elmentek ezért sietve” — és ebben semmi nem tartja vissza őket. Sem az, hogy most éjszaka van és alkalmatlan az idő, sem az a megfontolás: mit fognak ott szólni. Kinevetnek bennünket. Jövünk keresni egy jászolban fekvő kisbabát, aki állítólag a Messiás. Honnan vettétek, agyrémnek fogják tekinteni a többiek. Az sem tartja őket vissza, hogy fáradtak. Az sem, hogy megviselte őket ez a nagy élmény. Nincs akadály ez előtt a vágy előtt, hogy meg akarok győződni arról, hogy amit Isten Igéjeként hallottam, hogyan igaz?
Lássuk meg, amit az Úr mondott nekünk! Az Úr mondta — ebben nem kételkednek. De olyan furcsa, amit mondott. Isten Igéje nagyon sokszor messze eltér a mi gondolatainktól. De meg akarnak győződni róla, mert tudják, hogy ez nagyon fontos. Ismerős-e nekünk ez a fajta aktivitás? Ami Isten Igéjéből indul ki, amire az sarkall minket, hogy meg akarok győződni arról: mit cselekedett az Isten? Egyelőre nem értem, amit hallottam, de feltételezem: igaz. Nem akarok kimaradni ebből a nagy eseményből. Nem véletlenül vagyok én a címzettje. Nekem üzent valamit az Úr! Nem hagyhat hidegen az, amit hallottam! Menjünk el, nézzük meg, győződjünk meg!
S miután elmentek, csakugyan meggyőződtek és rendíthetetlen bizonyossággá vált bennünk, hogy minden pontosan úgy igaz, ahogyan megüzente nekik az Úr! És akkor már nem fér meg bennük az öröm és a bizonyosság, hanem elhirdetik másoknak is és dicsőítik az Istent.
Ezeknek az egyszerű, megvetett, lenézett embereknek az élete egy más dimenzióba került át. Először ők hallották az angyaloktól a karácsonyi örömhírt, most pedig ők válnak angyalokká — ez a szó azt jelenti: küldött —, és Isten küldöttjeiként hirdetik tovább ugyanazt, hogy ez valóban így igaz! Mi meggyőződtünk róla.
Ehhez azonban az kellett: menjünk el egészen Betlehemig! Menjünk el egészen Jézusig. Csodálatos élmény lehetett az angyallal való találkozás, de érezték, ez csak félút. Hallottunk valamit, amit értünk is, nem is, hisszük is, nem is. Ki az, akiről ez az angyal beszél? Ha valóban meg lehet találni, menjünk el, nézzük meg! Ez hiányzik sok vallásos ember életéből. Azért nem jelent sokaknak semmit a vallásosságuk. Éppen az élet kritikus helyzeteiben, a próbák alatt ugyanúgy átkozzák az Istent, mint a hitetlen. Ugyan olyan erőtlenül roskadnak össze a hirtelen rájuk szakadó terhek alatt, mint akik egyedül kell, hogy hordozzák azt, mert ők is egyedül vannak. Mert még nem volt igazán személyes, egzisztenciális találkozásuk az élő Krisztussal. Mert elakadtak valahol félúton. Meghallották az üzenetet, és azzal véget ért minden. A menjünk el, nézzük meg, győződjünk meg — hiányzik nagyon sokakból.
Ne haragudjatok, ha azt mondom: eljöttünk ma ebben az esőben is ide a templomba, de ez csak félút! A templomtól el kell találni még Jézusig! Itt is lehet Vele találkozni. Csak nehogy azt higgye valaki, hogy ezzel mindent megtett, hogy ma reggel ide eljött. Akkor tesz meg mindent, ha azt mondja: menjünk el, győződjünk meg! Hiszem is, meg nem is. Sok furcsa, nehezen érthető van az evangéliumban, megvizsgálom. És lássuk meg: mit cselekedett az Isten? Akkor lehet eljutni Jézus Krisztusig. A jó szándékig sokan eljutnak, de nem lesz belőle cselekedet. Elvileg sokan egyetértenek azzal, amit a Biblia mond, csak éppen nem teszik, nem ahhoz igazítják az életüket. És éppen a kritikus pontokat, ahol eltér az életgyakorlatuk attól, azokat nem hajlandók becsületesen felülvizsgálni és ott változtatni radikálisan.
Mintha a pásztorok — miután hallották a csodálatos angyali kijelentést — elkezdtek volna tanakodni arról: igaz, nem igaz, ébren vagyunk, vagy csak hallucinálunk? Hát aztán, ha igaz is, kit érdekel az? És tovább is ott maradtak volna. Az életük nagy fordulata maradt volna el. Soha nem váltak volna „angyalokká”, Isten küldöttjeivé, akikben továbbáradt a karácsonyi evangélium és a karácsonyi öröm.
Menjünk el egészen Betlehemig — azt mondják —, egészen Jézusig!
Hol lehet Ővele találkozni? A hívők közösségében. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Áldozatok árán is keresni azokat az alkalmakat, ahol Jézus ott van. Ahol lehet Vele találkozni. Ez mindnyájunknak áldozatba kerül. Az Igében lehet Vele találkozni. Ott szólal Ő meg. Amikor megelevenednek a Szentírás betűi. Amikor egészen személyessé válik néhány mondat egy igehirdetésből. És az ember azt mondja: köszönöm, Uram, most már értem. — A bűnbánatban lehet Vele találkozni, az Ő keresztjénél. Amikor valaki világosan látja már, hogy nem a körülményeim a hibásak, én vagyok: hazug, parázna, tolvaj, hiú, dicsőségvágyó. Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Ebben a pillanatban találkozik Krisztussal, aki azt mondja: megbocsáttattak a te vétkeid. Eredj el békességgel. — És az Ő kicsinyeinek való szolgálatban lehet találkozni Vele. Amikor az ember valami olyat tesz, amit meg sem köszönnek. Amit soha senki nem fog viszonozni, amiről senki nem is tud, nem is fogják megdicsérni — nem is pályázik rá. Mert itt már együtt él azzal a Krisztussal, akivel találkozott. Ezt már Neki teszi, hálából. Menjünk el, egészen Betlehemig! — mondják ezek a pásztorok, és ott következik be a nagy fordulat számukra.
Túl egyszerű ez? Az is elég furcsa volt — gondoljuk meg —, hogy az angyal azt mondja: találtok egy pólyás babát, ez a jele annak, hogy az Isten beteljesítette a Messiásra vonatkozó ígéreteit. Mindenkinek a szívében ott lehetett: tessék már valami tetszetősebb jelet mondani. Éppen egy pólyás baba?! De nem okoskodnak. Még nincs meggyőződés bennük, de azért mennek el, hogy legyen. Menjünk el, lássuk meg! Mit cselekedett az Úr? És meglátták: mindent pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan az Úr megüzente nekik. Komolyan vették az Igét — amit az angyaltól hallottak — és ebből levonták a következtetéseket.
Nem ez hiányzik az életünkből? Igazán komolyan venni, amit akár csak a karácsonyi evangélium is mond, és levonni a következtetéseket. Karácsonykor Isten lejött erre a földre Jézus Krisztus személyében. Az ember kezdjen el gondolkozni: miért kellett lejönnie? Innen oda nem vezet út? Nem! Azért kellett az Istennek lejönnie, mert csak fentről lefelé vezet út. Innen az ember soha nem tud felkapaszkodni Istenhez. — Isten Jézus Krisztusban elmondta nekünk, Ő kicsoda. Miért, hát magunktól nem tudunk rájönni? Nem! Az ember soha nem ismerheti meg magától az Istent! — Jézus Krisztus — noha bűnt nem követett el — az életét oda áldozta helyettünk. Micsoda furcsa mondat. Miért kellett ezt csinálnia? Én nem tudok eleget tenni a bűneimért? Nem! Csak Ő tudott eleget tenni. Végre le kellene már vonnunk a konzekvenciákat azokból a hittételekből, amiket többé-kevésbé ismerünk, s többé-kevésbé elfogadtunk, csak a következtetésig nem jutunk el. Mint ezek a derék pásztorok. Ha ez így igaz, ahogy hallottuk, akkor menjünk el, lássuk meg, egészen Jézusig! És meglátták. És teljes meggyőződéssel tudták aztán másoknak tovább mondani az igazságot.
Hogyan is jutottak ők el erre a meggyőződésre? Erről szeretnék még néhány mondatot mondani, mert elterjedt egy téveszme ma az egész világon és annak pontosan ellentmond ez a Szentírásbeli leírás. Ezek a pásztorok nem hosszas keresgélés után találtak rá az Úr Jézusra, mert ügyesek voltak, vagy, mert a véletlen, úgy vezette őket, hanem komolyan vették azt az Igét, amit hallottak és biztosra mentek. Pontos útbaigazítást kaptak. Furcsák ugyan a mondatok, de elfogadják. De nem az ő nagy keresésüknek a gyümölcse lett, hogy végre rábukkantak, hanem mivel komolyan vették, amit hallottak, egyenesen odamentek és megtalálták.
Nos, a téveszme, amire gondoltam, az, hogy az embernek keresnie kell az igazságot, önmagát, a megoldást az életére, Istent és ebből a keresésből sokféle szellemi irányzat egyenesen célt kovácsol. Egy életen át keresnie kell, és az az igazán értékes élet, amelyik szüntelenül keres. Öncéllá válik a keresés. Az ember óhatatlanul azt kérdezi: és mikor talál? Arra teremtette volna Isten az embert, hogy keressen? Keressen egy életen át, és erre még büszke is legyen? Az ember önhittsége rejtőzik emögött a téves gondolkozás mögött.
Ezeknek a pásztoroknak nem kellett keresniük Jézust. Az Igét kellett komolyan venniük. Elindultak, és kiderült, hogy Jézus kereste őket. Hiába keresnénk Istent, magunktól sose találnánk meg. De Ő ezt sehol sem mondja. Sőt Jézus így jelentette be a programját: „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett.” Nem Istent kell keresnünk, Ő nem veszett el! Ő a helyén van! Ő megtalálható ott, ahol elhagytuk. Minket kell keresnie, mert mi jöttünk el onnan. Mi estünk ki a fészekből, az atyai házból, és tévelyedtünk el. És Ő keres minket mérhetetlen nagy szeretettel. A keresés önmagában még nem erény és nem érték. Különösen, ha valaki egy életen át keresni akar úgy, hogy lemond arról: talál.
Azért említem ezt meg, mert hova tovább illetlenségnek tűnik, ha egy hívő ember, aki találkozott Jézus Krisztussal, be mer számolni arról, hogy megtalálta az életének az értelmét, tartalmát, gazdáját, urát és megváltóját Jézusban. És látszik is rajta, hogy valami nagy kincset talált, mert tovább már nem keres, hanem azzal, amit talált, gazdagít másokat. Szolgál nekik. Ez lett a célja. Micsoda életcél az, hogy egy életen át keresek úgy, hogy lemondok arról: találjak.
Jézus minket Önmagához hív, és aki Őt megtalálja, Benne olyan kincset lel, amivel aztán egy életen át tud sáfárkodni másoknak. Ez lesz a célja, a feladata, hogy mindazzal, amit Őbenne kapott, másokat gazdagítson.
Több filozófia, vallás és teológiai iskola tanítja ezt. Buddha, aki halála előtt is azt mondta: én még mindig az igazságot keresem. Persze, hogy a hiányérzet keresésre indítja az embert. Jézus azonban így szól: én vagyok az igazság. És Őt meg lehet találni, és Benne sokkal többet talál az ember, mint amit elképzelni is tud. Amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve meg sem gondolt, azt készítette Ő el azoknak, akik komolyan veszik az Igét, és az Ige nyomán elmennek egészen Betlehemig, egészen Őhozzá. Őbenne megtalálják az örök életnek a kincsét.
A karácsonyi evangélium tehát arra bátorít minket, hogy sokkal tudatosabban keressük a csendet, mert Isten a csendben beszél az emberekkel. Arra bátorít, hogy ne féljünk éjszaka is őrködni egy tékozló és szellemileg egyre jobban besötétedő világban, mert Isten eközben beszél velünk, és ezután használ minket. És arra sarkall, ne érjük be annyival, hogy hallottunk valamit Őróla. Ne legyünk kis igényűek a lelkiekben, hanem menjünk el, nézzük meg, egészen Jézusig akarjunk eljutni, és aztán egészen Ővele töltsük el ezt az életet, és majd az örök életet is. Akkor lesz jellemző reánk is az, ami ezekre a pásztorokra: minden egyszerűségük és megvetettségük ellenére boldog hírnökeivé váltak a karácsonyi csodának és meggyőződéssel, meggyőzően tudták hirdetni másoknak is azt az Igét, amit először hallottak és hittek is, nem is, értették is, nem is, de amiről utána meggyőződtek, ami az életüket megváltoztatta és szerették volna, hogy mások életét is megváltoztassa. Dicsőítették az Istent és elmondták másoknak is: minden pontosan úgy van, ahogyan Ő megmondta.
Engedjük, hogy bátorítson minket most még az ének is:

Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
(397,1 dicséret)