KI AZ EMBER?

Kedves testvérek, ha Isten segít minket, ezen a héten minden este Jézusnak Nikodémussal való találkozásáról lesz majd szó. Kettôjük beszélgetésében olyan alapvetôen fontos életkérdések vetôdnek fel, amikkel egyszer mindannyiunknak szembe kell néznünk. Olyan kérdések ezek, amiket az ember nem keres magának. Talán elôször az édesanyja temetésén tolulnak fel a lelkébôl, vagy amikor hazahozták a kórházból a gyermekét vagy unokáját, és elsô este odaül a kiságy mellé és nézi: egy új ember. Kicsoda ô? És mire végzi majd? Vagy ilyen kérdések álmatlan éjszakákon szokták foglalkoztatni az embert, amikor már lemond arról némi forgolódás után, hogy újra elalszik, és elkezd gondolkozni. Nem szeretjük ezeket a kérdéseket.Nincs rájuk kielégítô válaszunk és elhessegetjük ôket magunktól.
Többször megfigyeltem, hogy egy-egy temetés után, amelyen megrendült csendben álltuk körül a ravatalt, hazafelé menet milyen harsányak ugyanazok az emberek. Szinte egymással versenyezve keresnek újabb és újabb témát, csak ne arról kelljen gondolkozni és beszélni, ami ott néhány percre témává lett. Mert nincs kielégítô válasz ezekre a kérdésekre.
Tudom azt, hogy mindannyiunknak nagyon fontos életkérdésünk a kenyér. Fontos életkérdés a társ: van vagy nincs, ha van, milyen és mi lesz vele? Egy városi lelkipásztor naponta találkozik ma a munkanélküliek, hajléktalanok, menekültek, betegek, szenvendélyektôl megkötözöttek súlyos kérdéseivel, s ahogy lehet próbálunk segíteni, sokszor meg csak a tehetetlenségünket érezzük. Mindenkinek fontos kérdése évek óta az, hogy lesz-e elég esô, mert ettôl függ a kenyerünk. Ha valaki hosszabb távon gondolkozik: a gyerekeinknek, unokáinknak lesz-e iható vízük és a mainál kevésbé mérgezett levegôt szívnak-e? Életkérdés, hogy ne legyen háború, és ahol van, ott fejezôdjék be. Életkérdés, hogy mi lesz a mi népünkkel, országunkkal és így tovább.
Ezen a héten azonban még sem ezekrôl a kérdésekrôl szeretnék beszélni. Azért nem, mert ezek ott dörömbölnek mindannyiunk ajtaján, és sokan és sokat foglalkozunk velük. Ezeket nem lehet a szőnyeg alá seperni, mert követelôznek. Viszont vannak ugyanilyen jelentôségű kérdések, amiket megpróbálunk odaseperni. Pedig ezektôl is legalább annyira függ az életünk és a jövônk, mind az elôbb említettektôl.
Amikor egyszer-egyszer feltolul az emberben, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, mit érek, és kinek vagyok fontos? Minden serdülô kamaszgyerek hónapokig, évekig kínlódik azzal, hogy nem adnak rá becsületes választ. Aztán megszokja, hogy el kell hallgattatni a
kérdéseket, mert így kellemetlen. De minden negyven és ötven év körüli férfi és nô is szembesül ezzel a kérdéssel: mit csináltam eddig az életben? Mit értem el és vannak-e még
nyitott lehetôségek, amikkel élhetek? Egyáltalán mi az, hogy élek? Mi az élet, és mi a halál?
Amikor autót vezetni tanultam, nemcsak szakismereteket hoztam az oktatómtól, hanem egyéb bölcsességeket is. Az egyik alkalommal, amikor a jobbkezes utcákat gyakoroltuk, engedelmesen mindig benéztem jobbra. Egy ideig türelmesen szenvedte, aztán egyszer indulatosan rám kiáltott: nézzen egyszer már balra is, mert aztán hall egy csattanást és annyi! Hazafelé azon gondolkoztam: valóban egy csattanás, aztán annyi az élet, meg a halál?
És mindenki szembetalálja magát egyszer az istenkérdéssel. Van vagy nincs?! Ha van: lehet-e Vele találkozni, kell-e Vele találkozni? Én keresem Ôt, vagy Ô keres meg engem? És hogyan kommunikálhatunk egymással? Nem intézi el a vallás, az egyház ezt? Mindenkinek személyesen kell? S ez valóban olyan fontos, mint ahogy némelyek mondják? Vagy az a kérdés is elénk áll olykor: érdemes-e jónak lenni? S aki becsületes, mindjárt utána teszi: s tudok-e én jó lenni?
Egy-két évtized alatt is annyi mindent elrontottunk, olyan sok mindent elmulasztottunk, amit jórészt nem is lehet már pótolni. Annyiszor becsaptak bennünket, s talán mi is másokat. Van-e valami ezen a világon, ami biztos, amiben meg lehet kapaszkodni az életünk kritikus pillanataiban és mélypontjain? És igaz-e, hogy vannak olyan értékek, amikre illik, amit Jézus mondott: a tolvajok nem ássák ki, a rozsda nem emészti meg, és a molyok nem rágják meg? Ami érték itt, és érték marad a halálon túl is. És ha vannak ilyenek, hol lehet azokat beszerezni?
Ezekrôl a kérdésekrôl lesz szó ezen a héten. Ma maradjunk az elsônél, és erre próbáljunk választ találni: Ki az ember és mire képes? Mielôtt azonban elkezdjük a választ keresni, egy kicsit ismerkedjünk meg Nikodémussal. Mert ha ôvele megbarátkozunk, akkor már úton vagyunk a felelethez is.
Mit mond róla a Szentírás? A felolvasott Igébôl csak az elsô mondat legyen a ma esti alapigénk: "Volt a farizeusok között egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók fôembere: Ez egy éjjel elment Jézushoz."
Mit tudunk meg róla? Azt, hogy farizeus volt. Tehát ahhoz a vallási csoporthoz tartozott, amelyiknek a tagjai a legkomolyabban be akarták tartani a Szentírás rendelkezéseit, különösen Mózes törvényeit. Voltak, akik erre tették fel az egész életüket: betartani Isten törvényét. Nikodémus azonban nemcsak betartani akarta, hanem tanította is. Néhány mondattal késôbb Jézus így szólítja meg: te Izráel tanítója vagy. Ô tehát nagyon művelt, képzett ember is volt. Nyugodtan mondhatjuk mai szóval: teológiai tanár volt akkor. De jeles közéleti személyiség is volt, mert mint olvastuk, a zsidók vezetô embere volt, vagyis annak a 70+1 tagú tanácsnak a tagja, ahova akárkit nem választottak be, és amely testület a zsidóság legmagasabb közigazgatási és vallási fóruma volt a római elnyomás legsötétebb évtizedeiben is. Az evangélium végérôl még azt is megtudjuk, hogy gazdag volt Nikodémus. Tehát egy nagyon vallásos, igényesen gondolkozó, képzett, művelt, tekintélyes, megbecsült gazdag ember.
Annál meglepôbb, hogy egy éjszaka elmegy Jézushoz. Ahhoz a Jézushoz, aki Galileából származó rabbi, tanító, és minden és mindenki, ami és aki Galileából származott, az megvetett volt akkor, s aki - mivel mindenkinek a szemébe mondta az igazságot - egyre több ellenséget szerzett magának, és ekkor Jézust már gyanakodva nézte éppen a Nagytanács, és óva intettek mindenkit attól, hogy Ôt hallgassa vagy Vele kapcsolatba kerüljön. Nagy bátorság kellett Nikodémusnak ahhoz, hogy elmenjen Jézushoz. És nagy oka lehetett annak, hogy kockáztatta még a hitelét is a kollegái elôtt.
Mi lehetett ennek az oka? Mit várt ettôl a találkozástól? Hiányzott valami az életébôl, amit Jézustól remélt?
Jézus az elsô mondatával rámutat arra, hogy miért jött ez a fôember. Nikodémusnak nincs békessége. Valami nyugtalanítja. Nem elégedett magával. Nincs bizonyossága. Nem tudja, hogy ha meghal, mi lesz vele? Nem tudja, hogy jó úton jár-e, s amikor erre az útra hív másokat mint felelôs tanító, akkor jót csinál-e? Nem tudja, hogy hányadán áll Istennel. Nincs igazi kapcsolata azzal az Istennel, akirôl sok mindent tanít másoknak. És mivel igényes ember lelkileg és szellemileg, ez nyugtalanítja. Ez hozta ôt Jézushoz.
Jézus azonban nemcsak ezt a problémát leplezi le, mindjárt a választ is megadja rá, sôt nyújtja azt, ami hiányzik Nikodémus életébôl. Azt mondja: szükséges neked is újonnan születned. Akkor lesz békességed, bizonyosságod, akkor tudod, hogy mi végre vagy a világon, és másokat is el tudsz igazítani. Szükséges újonnan születned. Az Istennel való személyes kapcsolatra van szükséged. Az Isten küldöttjével, Aki itt áll elôtted, - itt még nem mondja ki Jézus, késôbb a beszélgetés során beszél önmagáról Nikodémusnak - az Isten Küldöttjével kellene megismerkedned. Vele kell kapcsolatba kerülnöd. Látod, ilyen egyszerű. Jó, hogy eljöttél, jó helyre jöttél. Itt van az, ami neked hiányzik. Csak el tudod-e fogadni, hogy erre van szükséged? Szükséges újonnan születned.
Nem tudom, testvérek, hogy minket szoktak-e ilyen kérdések izgatni: miért nincs békességem? Mi lesz velem, ha meghalok? Nem lehetne-e másként leélni az életem hátralevô részét? Egészen bizonyos, hogy mindannyiunknak van bôven éppen elég gondunk. Például, ha most ismét fogják emelni a villanynak meg a húsnak az árát, akkor át kell rendezni megint az egész családi költségvetést. Ki nem fogyunk az ilyen gondokból, és ezek nem kis gondok. Jézus azonban azt mondja, hogy legalább ilyen súlyú az, hogy azzal töltöd-e az életedet, amire azt Isten adta? Mert el kell számolni egyszer vele. Nem tehednéd-e kis befektetéssel sokkal boldogabbakká a hozzátartozóidat? Nem élhetnél-e lényegesen termékenyebb élete vagy egyáltalán gyümölcstermô életet, ami másoknak hasznosabb? És tudod-e, hogy ha meghalsz hol töltöd az örökkévalóságot? Nem luxus ez, ha egyszer az ilyen kérdésekkel szembenézünk és megpróbálunk választ adni rájuk.
Nos, Jézus ezzel szembesíti itt Nikodémust. És ha Isten segít minket, estéről-estére ilyen kérdéseket hoz elénk is, talán kimondja helyettünk azt, amit mi nem mertünk, vagy nem akartunk, vagy nem tudtunk megfogalmazni, de nem úgy, hogy számonkér és megszégyenít, hanem úgy, hogy már a választ is adja, ha elfogadjuk. Sôt, ha valami hiányról van szó, már azt is nyújtja, ami hiányzik az életünkbôl.
Mert hogyan fogadta Ô Nikodémust? Ilyen egyszerűen, ilyen természetesen, mintha várta volna. Semmi meglepôdés, semmi számonkérés. Nem szab feltételeket, elôzékenyen eléje megy, kimondja helyette, azt, ami Nikodémusnak kényelmetlen lenne, és már kínálja is a segítséget.
Talán megkérdezhetnénk: nem túl gyors ez a tempó, amit Jézus itt ebben a beszélgetésben diktál? Nem lett volna elég néhány szempontra felhívni Nikodémus figyelmét? Gondolkozó ember ô, majd teszi, ahova akarja. Hiszen ô is úgy jött: te tanító vagy, hogy egy tudós ember kész tanulni Jézustól. Hát akkor tanítsa! Mondjon neki néhány gondolatot. Hát nem tud az ember magán segíteni?
A Szentírás azt mondja és a tapasztalat azt bizonyítja, sajnos nem! És hogy ha valaki túl keménynek találja a Biblia válaszát erre a kérdésre, hogy ki az ember és mire képes, akkor annak ajánlom, olvassa el Goldingnak A legyek ura című világhírű regényét, vagy nézze meg a belôle készült filmet. Arról szól ez a mű, hogy egy amerikai kadétiskola növendékei egy baleset miatt a tengerbe zuhannak. Egy részük kiúszik a partra, és megérkezik egy lakatlan szigetre. Megpróbálják berendezni az életüket. A közöttük levô legértelmesebb, legtekintélyesebb fiút megválasztják vezetônek. Bizonyos demokratikus elveket rögzítenek. Megállapodnak abban, hogy a tűznek mindig égni kell, hátha keresik ôket, és valami jel legyen. De hogyan gyújtsanak tűzet? Ennek a vezetô fiúnak az az elmés ötlete támadt, hogy az egyik társuk sokdioptriás szemüvegével. Más mód nincs. Nagyszerű! Beindul az élet, hamarosan azonban valaki vetélytársa lesz ennek a vezetônek. Magához akarja ragadni a hatalmat, sôt egyeduralomra tör. A társaság két részre szakad, s miközben hol reménykedve, hol reménytelenül várják, hogy majd csak megtalálják ôket és megmentik valahogyan, aközben ebben a feszültségben napvilágra jön mindaz a gyűlölet, kegyetlenség, durvaság, önzés, hatalomvágy és félelem, ami ott van ezekben a tizenéves szívekben. S ennek a következménye lesz egyebek között az, hogy egy mámoros állapotban véletlenül agyonverik azt a sebesültet, aki szintén velük együtt menekült meg oda a szigetre. Utána szándékosan megölik a legszelídebb társukat, akinek a szemüvege életszükséglet volt mindannyiuknak. Ezután - most már teljesen egységesen - hajtóvadászatot rendeznek az ellen, akit eredetileg ôk választottak meg vezetôjüknek, de akit az erkölcsi tartása miatt egyre nehezebben viselnek el maguk között. Ezt a szerencsétlen fiút csak az menti meg attól, hogy nekibôszült társai kihegyezett botokkal agyonszurkálják, mint egy malacot, hogy valahogyan mégis csak nyomukra bukkantak, és éppen akkor száll le egy katonai helikopter a szigetre, amely ôket kutatja, amikor már néhány méter választja el a nekibôszült üldözôket ettôl a szerencsétlen fiútól. És mindezt nem vademberek csinálták a kôkorszakban, hanem tizenéves fiúk, egy kultúrállam polgárai, elôkelô hadsereg leendô tisztjei, a huszadik század második felében.
Kicsoda az ember? Hát ez. És mire képes? Erre. Képes gyártani olyan szerkentyűt, amely helyben le- és felszáll és embereket tud menteni. Képes csiszolni olyan finom lencsét, amivel az alig látó is lát, és amivel szükség esetén tűzet is lehet gyújtani. Sok jóra is képes az ember. De ugyanez az ember képes arra, hogy agyonveri a tehetetlen sebesültet, mert az már korábban is terhére volt, hogy leüti a társát, aki neki nem ártott, sôt segített, és hogy mindent félretéve, mindennél fontosabb lesz neki, hogy meggyilkoljon valakit, csak azért, mert nem tetszik a képe, vagy mert másképpen gondolkozik. Vagy mert egyáltalán gondolkozik. És nem tudja leállítani magát, és nem tudja megváltoztatni magát az ember. Segítség csak kívülrôl, felülrôl jöhet - épp úgy, mint a regénybeli gyerekek esetében!
Nos a Biblia azt mondja el, hogy ezt a segítséget hozta el nekünk Jézus. Mert az egész emberiség úgy járt, mint ahogy ezek a gyerekek. Elszakadt az otthonától, kiesett abból a rendbôl, amelyiket Isten a védelmére teremtett, a maga ura akar lenni, félre tesz mindent: félretette Istent, és Isten nélkül, istentelenül szükségképpen embertelenné válik. A bűneset óta minden ember életében ordít az a hiányérzet, ami az otthagyott otthon, az elhagyott Isten miatt támad az ember szívében. És ezt a hiányt semmi mással nem tudja pótolni. Ezt nem pótolja a tudomány, a sikeres karrier, nem pótolja a pénz, a filozófia, a vallás sem - itt van Nikodémus az élô példa: mélyen vallásos ember volt, ôszintén korrektül és mégis a sötét utcán jár éjszaka egy ilyen tekintélyes ember, és bekopog egy Galileából jött tanítóhoz, hogy nem tudnál-e rajtam segíteni? És ez a tanító tud!Mert az hiányzott Nikodémusnak is, az hiányzik midannyiunknak, hogy újra egész valóságos kapcsolatba kerüljünk Istennel, hogy azt az istenarcu ürességet, ami az életünkben tátong, Ô személyesen töltse ki, és Jézus Krisztus pontosan ezért jött el erre a földre, ezért lett emberré, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, és ezért hívott ide minket ma este is, mert Ô ezt az űrt ki tudja tölteni. Ezt az űrt csak Ô tudja kitölteni. De aki Vele találkozik az előbb-utóbb boldogan el is mondja - és meg is látszik rajta -, hogy valóban megszűnt ez a hiányérzete.
Az emberiség nagyjai egymás után kérdezik: mi végre vagyunk a világon? Próbálnak erre választ is adni. Egy szállóigévé vált, közismert felelet így hangzik: "Küzdeni erônk szerint a legnemesbekért." Igen ám, de amikor éppen ehhez nincs már ereje az embernek, mert sok egyéb küzdés felemésztette azt. Meg amikor sokszor már magunk sem tudjuk, hogy most mi nemes, mi nem, úgy bemocskolódott minden. S amikor éppen azokat verik agyon elôször, akik a legnemesbekért szoktak küzdeni önfeledten és önzetlenül. - Mi végre vagyunk a világon? Egy szolidabb válasz így hangzik: hogy valahol otthon legyünk benne. Igen ám, de amikor otthon sem érzi otthon magát az ember. Amikor csavarog a gyerek az utcán, mert semmi nem vonzza haza. Amikor húzza az idôt a férfi a munkahelyén, mert valami miatt nem siet haza. És amikor ennyire tele van a világ menekülôkkel és menekültekkel, mint ma. Amikor nemcsak száznegyven évvel ezelôtt Magyarországon, hanem ma is a világ sok pontján érvényes és igaz: "Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába, szerte nézett és nem lelé honját a hazába." Akkor mi végre vagyunk a világon? És olyan különös, hogy akiknek mindenük megvan, amit ember elérhet, azok is azt mondják, hogy valami hiányzik. Ez a gyötrô hiányérzet néha-néha feltámad az ilyen emberekben is. Olyan szépen énekli meg ezt Kosztolányi Dezsô a Boldog, szomorú dalban, amikor felsorolja részletesen, hogy ô mi mindent elért már:
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Aztán rátér a szellemiekre, azokban is bôvölködik: igazán megbecsülik ôt, erkölcsi elismerésben is része van: ha néha magam köszönök még, már sokszor elôre köszönnek. - mondja - és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De - és itt jön egy törés - néha megállok az éjen, gyötrôdve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.
Emiatt ment Nikodémus Jézushoz. Igazán otthon érezte magát itt e világban, de úgy érezte nincs otthon az égben. Valami jóvátehetetlenül hiányzott, és ezt a vallásossága sem pótolta. Ezt egyedül Jézus pótolta volna. Ezért kínálja fel neki Jézus azonnal az életet, az új életet, az Ô isteni életét. Nyugodtan mondhatjuk így is: Önmagát.
Úgy szeretem azt a karácsonyi éneket, amelyiknek egyik versszaka így hangzik: Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek. Ez nem a mámoros embernek az eufórikus ujjongása, ez megalapozott öröm. Olyan öröm, ami megmarad a szűkös anyagiak között is, betegségektôl meggyötörve is, könnyes szemmel is, megmarad itt és megmarad az örökkévalóságban. Mert ez az öröm maga Jézus. Ô hozta le az életet, sôt Ô maga az élet! Ô kínálja Nikodémusnak ezt az isteni életet, Ô kínálja Nikodémusnak önmagát. Vajon elfogadja-e? Kiteljesedik-e az élete Jézussal?
Testvérek, mi mindnyájan ugyanolyan tehetetlenek vagyunk arra, hogy alapvetôen megváltozzunk, mint ahogyan azok a gyerekek az említett irodalmi műben. És a mi számunkra is ugyanúgy csak kívülrôl, felülrôl jöhet segítség, mint ahogy az ô számukra a szó fizikai értelmében onnan érkezett a mentô segítség. És ha ezt a segítséget nem fogadjuk el, előbb-utóbb agyonveri egymást az emberiség. Mert nem tudjuk abbahagyni. Nem tudom, kinek fáj az, hogy milyen szégyenletes tehetetlenséggel nézi az egész világ a nagy okos emberiség ezt a rettenetes pusztítást, háborút, ami itt néhány kilóméternyire tôlünk délre már évek óta folyik. De nemcsak ott, ez folyik a munkahelyeken is, ez kezdôdik el már a gyerekszobában, ezért megy be oda sokszor megdühödve a szülô. De nem ez folyik a hálószobában is, és sokszor egy ember szívén belül is? És nem tudjuk leállítani magunkat, mert nem tudjuk megváltoztatni magunkat, mert ott belül, mélyen a szívünkben romlott meg valami végzetesen. És mivel onnan belülrôl származnak az ember gondolatai és döntései, ezért a romlott szívbôl romlott cselekedetek jönnek. A kultúrember életében is, a vallásos ember életében is. És marad a kiáltó üresség, ami egy ilyen tekintélyes, köztiszteletben álló férfiút éjnek idején a názáreti rabbihoz, Jézushoz kényszerít.
Ki az ember és mire képes? Egészen röviden ezt feleli erre a Szentírás, és így illusztrálja ezt az élet. Sok szépre is képes, de nem tud magán segíteni. Csak Münchausen báró tudta magát lovastól kihúzni a mocsárból, de neki minden szava hazugság volt. Nem tudunk segíteni sem egymáson, sem magunkon. Nem tudjuk pótolni Isten hiányát semmi mással. De nem is kellene erôlködni, amikor itt van Jézus és önmagával akarja pótolni ezt a hiányt, és azzal tud minket egészen újjáteremteni, hogy az Ô isteni életével ajándékoz meg bennünket. Ezt kínálja fel nekünk is ennek a hétnek az estéin.
Lehet, hogy valaki nagyon messzirôl érkezett ide ma este térben is meg lélekben is. Nehogy azt higgyétek, véletlen az, hogy mi most éppen itt vagyunk és éppen mi vagyunk itt! Ez benne van Isten örök tervében. Nem mi keressük Ôt, Ô keres minket örök szeretettel. Engedjük-e hogy megtaláljon? Engedjük-e hogy megajándékozzon?
Olyan sokszor félretettük már Isten ügyét a mi sürgôs feladataink miatt.Bár csak ezen a héten mindent félre tudnánk tenni, ami visszatart minket Tôle, és Ô lenne számunkra a legfontosabb. Bárcsak mi is - úgy, mint Nikodémus - magához Jézushoz fordulnánk, hogy Ô maga személyesen adjon nekünk választ ezekre a kérdésekre és valóságos kiegészülését a mi hiányos életünknek.
Legyen hát mindannyiunk szívébôl fakadó, ôszinte imádság ez:

Jöjj, szívemet töltsed be, Jézus,
Ó halld könyörgésemet!
Hisz lelkem oly csüggedt és fáradt,
Hadd töltse most Lelked meg!
Szívembe jöjj! Szívembe jöjj!
Jöjj szívembe most, Úr Jézus!
Ó jöjj ma még, lakója légy!
Jöjj szívembe most, Úr Jézus!