Dicsőítünk, Istenünk, és boldogan valljuk, hogy ma is ugyanaz vagy, aki Jósáfát idejében voltál. Köszönjük, hogy nem rövidült meg a kezed. Áldunk azért, mert a tied minden hatalom, és hatalmadat mindig a mi javunkra fordítod.
Bocsásd meg, hogy olyan sok harcba belementünk nélküled, vagy talán ellenedre. Bocsásd meg, ha talán éppen veled hadakozunk ma is. Nem merünk bízni benned, nem merjük átadni az életünk fölötti rendelkezést neked. Nem tudjuk elfogadni, hogy a bölcsesség, az erő és a hatalom tenálad van. Szeretnénk megalázni magunkat, és megvallani, hogy nálad van erő, a mi erőnk pedig nagyon kicsi. Megvallani: nálad van tanács, mi pedig sokszor nem tudjuk, hogy mit kellene cselekednünk. Azután mégis csak cselekszünk valamit, és olyan sok mindent kellett már így utólag megbánnunk.
Tőled kérünk most bocsánatot minden hiábavaló harcunkért és nélküled hozott rossz döntésünkért. Magunkat okoljuk, Urunk, minden vereségért, de köszönjük, hogy így megverettetve, erőtlenül is reád néznek szemeink.
Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy győzelmed hit által a mienk lehet. Szeretnénk ebből az óriási tőkéből elkezdeni élni. Hadd legyen ez az új esztendő az imádság éve mindannyiunk számára. Hadd legyen ez a dicsőítés esztendeje, és engedd nekünk is megtapasztalnunk, hogy te valóban szólsz, megérthetjük, hogy hova álljunk, és hogyan kell helytállnunk. Segíts minket, hogy se többet, se kevesebbet ne tegyünk, mint amit mondasz. És hadd tudjuk hittel várni a te szabadításodat.
Köszönjük, hogy a kereszten is harcoltál értünk és győzted le minden ellenségünket. Köszönjük, hogy ebben az évben is sokszor meg fogod mutatni szabadításodat. Várjuk ezt, Urunk, és kérjük. Olyan sok láthatatlan bilincs kötöz sokunkat. Adj nekünk szabadulást! Szabadíts fel minket arra, hogy feltétel nélkül bízzunk benned. Ajándékozz meg sok sok meghallgatott imádsággal. Tudjuk, hogy amit a te akaratod szerint kérünk, azt megadod nekünk. Taníts mindig a te akaratod szerint imádkozni.
Könyörgünk népünkért és annak vezetőiért. Könyörgünk népünkért a határokon kívül. Könyörgünk hozzád egyházunkért és annak vezetőiért. Könyörgünk gyülekezetünkért, szeretteinkért, közelben és távolban. Úgy szétszóródtunk, Urunk, olyan sok minden választ el bennünket egymástól akkor is, ha egy fedél alatt élünk. Könyörülj rajtunk, és mint Szabadító segíts előbbre lépni itt is, hogy dőljenek le a falak, hogy a te munkád nyomán támadjon bizalom, szeretet, megbocsátás a szívünkben, és tudjunk veled valóban újat kezdeni.
Tudjuk, hogy nemcsak parancsolod, hanem segítesz megvalósítani majd azt, hogy szántsunk magunknak új ugart, és ne vessünk a tavalyi tövisek közé. Segíts minket újat kezdeni! Taníts minket most, ebben a csendben, őszintén beszélni veled.
Ámen.
Örök Isten, kinek esztendők nincsenek létedben, téged dicsőítünk ennek az új évnek első reggelén. Magasztalunk megtartó kegyelmedért, végtelen hűségedért, áldunk téged nagy tetteidért és csodás ígéreteidért. A te nevedet hívjuk segítségül, amikor mi is csak valami hasonlót mondhatunk, mint Jósáfát ott a templomtéren: nem tudjuk, mi vár ránk, de azt tudjuk, hogy kevés az erőnk és sokszor kevés a tanács, a bölcsesség a döntéshez, de a mi szemeink tereád néznek.
Köszönjük az imádsághoz fűzött ígéreteidet. Magasztaluk téged minden meghallgatott imádságért. Köszönjük, hogy bízhatunk benned. Áldunk téged, Jézus Krisztus, hogy erre az évre is érvényes a te ígéreted, hogy velünk vagy minden napon a világ végezetéig.
Szeretnénk ennek a feltételét is betölteni ebben az évben. Szeretnénk hűséges, az eddiginél hűségesebb tanítványaid lenni. Így figyelünk most is rád. Kérünk, szólj, mert hallják a te szolgáid. Szólj, és legyen szavad ír és gyógyító erő. Legyen világosság, ami mutatja a helyes utat. A te igéd világítsa meg értelmünket, hogy lássuk és tegyük akaratodat.
Könyörgünk Szentlelkedért. Lelked nélkül, Urunk, bolondság számunkra mindaz, amit mondasz, pedig tudjuk, hogy az Isten bölcsessége bölcsebb minden emberi bölcselkedésnél.
Így várjuk most szavadat. Még abban is te segíts, hogy nyitott szívvel, engedelmességre készen hallgassuk azt. Könyörülj rajtunk, hogy ennek az évnek első istentiszteletéről már másképp menjünk ki mindnyájan, mint ahogy bejöttünk. Szeretnénk folyamatosan változni, tisztulni, és kérünk, hogy hadd történjék meg mindannyiunk életében az, amire te azt mondtad, Úr Jézus, hogy szükséges, hogy igazán új életünk legyen tebenned.
Ámen.
Azt hiszem, ha egy-két szóval jellemezni szeretnénk, hogy mi él ma leginkább az emberekben, azt mondhatnánk: bizakodás és félelem. Vannak biztató jelek, és ki-ki alkatának megfelelően hol ezeket gyűjtögeti, hol az aggasztó jeleket. A biztató jelekkel mintegy magunkban is tartani akarjuk a lelket, és ezek alapján bizakodnak sokan, mások pedig észreveszik azokat az olykor megoldhatatlannak tűnő nehézségeket, amelyeknek az alapján félnek és aggódnak, ha a jövőbe néznek.
Bizakodás és félelem jellemez 1990 első napján sokakat. Vajon jó-e, ha ez jellemzi a hívő embert is? És egyáltalán ez jellemzi-e a hívő embereket? Az a tapasztalatom, hogy az élő hitű embereket változatlanul az jellemzi, hogy bíznak Istenben. Ők is ugyanolyan jeleken tájékozódnak, ők is ugyanazt a magyar valóságot vagy nemzetközi valóságot próbálják elemezni, mint mások, de változatlanul az élő Istenben bíznak. Bármilyen jelek vannak, akkor is benne bíznak.
Ennek a bizalomnak a gyökere az Isten iránti hála. A hívő ember ismeri Istent, ismeri az Ő nagy tetteit is, a legnagyobbat: Jézus Krisztus keresztjét is, és tudja, hogy nem az események ilyen vagy olyan változásából derül ki, hogy Isten szeret bennünket, hanem az által lett nyilvánvalóvá az Isten irántunk való szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte e világra, hogy éljünk általa. Ez magában elég ahhoz, hogy aki ezt komolyan veszi, az rábízza magát Istenre. Magát, szeretteit, népét, az egész jövendőt. Bízik Istenben. És ezt ki is fejezi azzal, hogy újra és újra dicsőíti Őt (úgy, ahogy arról tegnap este volt szó), és újra és újra bizalommal rábízza magát és jövőjét.
Ez nem szólam, hanem napi gyakorlat, és ugyanakkor napi tapasztalat, hogy Isten nem változik, és Istenben méltán bízhat.
Ilyenfajta ember volt Jósáfát, akiről a felolvasott történet szól. Az i.e. 9. században volt ő Júda országának királya. Neki is megvoltak a maga gazdasági, politikai és személyes gondjai, de mindegyikben úgy járt el, mint aki csakugyan bízik Istenben. Egy kritikus helyzetről olvastunk most az ő életéből. Az országtól keletre és délre lakó népek összevont támadást indítottak Júda ellen. Olyan váratlanul érte ez a támadás őket, hogy Jósáfát első reflexiója az volt — ami igazán nem illik egy uralkodóhoz és hadvezérhez —, hogy megijedt. Hirtelen semmi nem jutott eszébe, mit kell most tenni. Mégis tudta, mit kell tennie.
Az első intézkedése az volt, hogy országos böjtöt hirdetett és felhívta a népet Jeruzsálembe a templomba. Ott kiállt a templomtéren az egész nép elé, és egy megrendítő, őszinte imádságot mondott. Ezt az imádságot olvastuk.
Ebben az imádságban először is megvallja, hogy kinek hiszi Istent. Ezzel kezdődik: „Ó, Uram, mi atyáink Istene, nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán?! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki ellened megállhat.” Ez a hitvallás mintegy a saját hitét is megerősíti, és a nép minden tagjának újra végig kell gondolnia, hogy hiszi azt, vagy nem. Ki az ő Istene, kinek hiszi Istent? — Azután Jósáfát elsorolja Isten nagy tetteit. Utána emlékezteti Istent az Ő nagy ígéreteire. Isten megígérte, hogy Ábrahámnak és az ő utódainak adta ezt a földet mindörökre, tehát akkor nem zavarhatja ki őket onnan senki! Akkor sem, ha most sokakban ott van a félelem, hogy ez bármelyik nap bekövetkezhet. Isten ígéretei megállnak. Utána meglepő őszinteséggel mondja ezt: „Ó, mi Istenünk, nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink."
Amikor befejezi az imádságot, Isten az egyik ott álló prófétával kijelentést ad. A prófétán keresztül ezt válaszolja az imádkozó királynak és népnek: „Halljátok meg, így szól az Úr néktek: Ne féljetek, és ne rettegjetek a nagy sokaságtól, mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük. Íme ők a Cic hágójánál fognak felmenni, és rájuk találtok a völgynek szélénél. Nem kell nektek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem, ne féljetek, és ne rettegjetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Úr veletek lesz.”
Akkor nem kezdenek tanakodni, hogy vajon a próféta nem tévedett-e, vajon csakugyan így kell-e érteni azt, amit Isten mondott, hanem így folytatódik a leírás: „Akkor Jósáfát meghajtotta fejét a föld felé, Júda és Jeruzsálem lakói leborultak az Úr előtt, és imádták Őt.” És korán reggel felkészültek, kimentek oda, ahova Isten parancsolta. Az indulásnál Jósáfát azt mondta a népnek: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek; bízzatok az Ő prófétáiban és jó szerencsések lesztek” — vagyis célba értek. „Tanácsot tartván pedig a néppel, előállította az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menjenek és mondják: tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az Ő irgalma. És amint elkezdték az éneklést és a dicsőítést, az Úr ellenséget szerzett az ammón fiai, a moábiták és a Szeir hegyén lakók ellen, akik Júdára jöttek, és megverettettek.”
Különös történet ez. Harci kiáltás helyett a léviták Istent magasztaló éneket énekelnek, és Isten olyan zavart támaszt az ellenség sorai közt, hogy egymásnak esnek és megsemmisítik egymást. Jósáfát kicsiny seregének csak az a feladat jut, hogy összegyűjtsék a zsákmányt. No meg az, amiről utána gyönyörűséggel olvashatunk még, hogy összejönnek egy nagy hálaadó ünnepre, ahol megköszönik Istennek, hogy nagyobb győzelmet adott, mintha bármilyen emberi erőt vetettek volna be.
Ennyi a történet, és legjobb, ha mindjárt napjainkhoz érkezünk meg. Ha valaki nyitva tartja a szemét, akkor látja, hogy sok ellenséggel kell szembenéznünk ennek az esztendőnek az elején is. Ha semmi mást nem sorolunk fel, csak az utolsó néhány nap újságaiból egy-egy fejezet címét, már látjuk, hogy milyen hadsereggel állunk szemben. Húszmilliárd dollár adósság, évi másfélmilliárd dollár kamata van ennek. A reálbérek több százalékkal csökkenni fognak, legalább 20 %-os inflációnak nézhetünk elébe. Lehet, hogy a munkanélküliek száma eléri ebben az évben a százezret. Nő a hajléktalanok száma, és ebből nem is gondoljuk, milyen sokféle egyéb gond és probléma is származik. Az emberekben bizalmatlanság van. Egyre gyakrabban olvassuk, hogy erkölcsi vákuumba kerültünk. Nem is gondolják az emberek, hogy az a félmillió alkoholista milyen iszonyatos teher ennek a tízmilliós népnek a nyakán. Nő a kábítósok száma, ugyanakkor fogy a születések száma, de rohamosan nő a fogyatékos újszülöttek száma — megint csak a mi bűneink miatt. Válságban van a házasság — ez már közhely, és unjuk az ilyen megállapításokat. Csak azok nem unják, akik szenvednek miatta. De nyugodtan mondhatjuk: sok szellemi érték is válságba került, elveszítette a rangját. Látom a fiatalokkal beszélgetve, hogy a szerelemnek, a szeretetnek, hűségnek, felelősségnek egyáltalán nincs értéke, nincs rangja. Mintha enélkül is lehetne emberi életet élni.
Az élő hitet veszélyes pótlékokkal próbálják sokan helyettesíteni, és megvannak ennek is a vámszedői. Nagyon mélyre süllyedt a lakosságnak az egészségi állapota, az önpusztítás különféle módjai megszokottakká váltak, hozzátartoznak a mindennapokhoz, nem is tartja már sok ember azt bűnnek. Egyre inkább eltompulunk erkölcsileg. Nem fáj az, aminek fájnia kellene, és nem akarjuk azt, amit akarnunk kellene. Akinek van lelki, szellemi látása, az tudja, hogy mindezek mögött az ellenséges seregek mögött ott van az ősellenség, akiről Luther Márton szép énekében van szó. Az ősellenség, aki hazug és a hazugság fegyvereit használja, aki emberölő volt kezdettől fogva, és folyamatosan arra uszít minket, hogy pusztítsuk, sokszor alig észrevehetően, önmagunkat és egymást; aki mindent elkövet ezért, hogy szembeállítson minket Istennel és egymással. És így tovább. Becsukhatjuk az újságot.
Mit teszünk ebben a helyzetben? Úgy teszünk, mintha mindez nem létezne? Ó, de sok hibát, bűnt követünk el emiatt! Vagy úgy teszünk nagy büszkén, mintha éppen most akarnánk kiiktatni végleg ezeket a problémákat az életünkből? Vagy nagyon sokan már eleve lemondanak érdemi, tényleges megoldásokról? Vagy pedig legalább a hívő ember képes arra, hogy odaálljon Isten elé, meg mások elé, — így, mint Jósáfát — és legyen bátorsága elmondani egy ilyen imádságot: Nincs erőnk e nagy sokasággal szemben… Micsoda őszinteség, és milyen ritkán lehet hallani ilyet! — és nem tudjuk, mit kelljen cselekednünk — minden nagyképűséget nélkülöz —, de a mi szemeink tereád néznek, és tudjuk, hogy nálad van az erő és a hatalom, te uralkodsz mindenki fölött.
Ki az itt közöttünk, aki ebben látja a megoldást? Úgy, hogy gyakorolja is azt; akinek van ehhez őszintesége, van ehhez alázata, van ehhez bátorsága, mert a bátorság és az alázat mindig karonfogva járnak, és van ehhez hite: kimondja azt, hogy én magam, a magam személyes és családi életében sok mindent elrontottam, jó részét ennek nem is tudom helyrehozni, miattam vannak a romok otthon. Most már nem büszkélkedem, hogy ez majd valahogy elmúlik, meg kinőjük, elfelejtjük, hanem végre kimondom: nincs erőm rendbe hozni, nem tudom, mit kell tennem, de az én szemeim a mindenható Istenre néznek, és amit Ő mond, azt fogom enni úgy, mint itt Jósáfáték. Mert, aki így áll oda Isten elé, annak Ő válaszol az imádságára. Sokszor ilyen gyorsan, máskor később, de mindig világosan. Ha valaki kész is megtenni azt, amit majd hallani fog, akkor Isten megtalálja a módját annak, hogy adjon tanácsot, útmutatást, erőt, és a végén győzelmet.
El tudjuk-e mondani a bizakodás és a félelem légkörében, teljes, nyugodt, Istenbe vetett bizalommal: a mi szemeink tereád néznek? Éppen ezért mindent neked köszönünk meg, ami jó, mert a mi szemeink tereád néznek. Neked valljuk meg mindazt, amivel vétkeztünk ellened, egymás ellen és önmagunk ellen, mert a szemeink tereád néznek. És rád bízzuk ezt az egész esztendőt, az egész jövőnket, egész népünket, a világ sorsát és a magunk kicsi életét, mert a szemeink tereád néznek. Aki Istenre néz, az Istenre van tekintettel: Őrá való tekintettel hozza meg a döntéseit, éli az életét.
Ez jellemzi-e majd ezt az esztendőt, hogy mindent Istenre tekintettel csinálunk? Hogy mindenben az befolyásol, az vezérel, mindent az határoz meg, hogy Ő mit szól hozzá? A mi szemeink Őreá néznek! Jobban figyeljük Őt, mint a dollár árfolyamának a változását, mint az exportmérleg alakulását, mint a hatalmi viszonyok szakadatlan hullámzását. Legalább olyan komolyan vesszük azt az Istent, aki mindezeknek fölötte áll, és akitől mindezek is függnek, mint ahogy egy-egy részletet, aminek ráadásul csak egy-egy oldalát szoktuk látni. A szemeink tereád néznek. Nemzeti sorskérdéseinket, egyéni életünk problémáit úgy bízzuk rá az év elején, mint akitől érdemi, valós megoldást várunk.
Kire nézünk? A bajokra? — akkor tele vagyunk félelemmel. Az ellenségre? — akkor mindig veszedelmesebbnek látjuk, mint amilyen valójában. Vagy az elképzelt veszedelmekre, és lesz belőle beteges aggodalmaskodás? Vagy a teljesítményeinkre, és akkor kihúzzuk magunkat minden nyomorúságunk közepette is, mintha meg tudnánk oldani a megoldhatatlant? Vagy régi dicsőségünkre, és nosztalgiázunk? Vagy nézünk tanácstalanul vagy vádolóan egymásra? Vagy ennyire egyértelművé lesz a lelki helyzetünk, mint Jósáfáté? — szemeink tereád néznek.
Ha magunkban bízunk, akkor magunknak kell megoldanunk a feladatunkat. Ha merünk Istenben bízni, akkor Ő fog adni csodálatos megoldásokat. Ki hiszi ezt itt közülünk? És ki tudja Őt így kérni? Olyan tanulságos lenne tudni, hogy most ki mire gondol. Lehet, hogy valaki arra gondol: nem ártana, ha ez a lelkész egy kis közgazdaságtant, szociológiát és politológiát tanulna, akkor nem mondana ilyen naivságokat. — Valóban naivság a világ sorsát a világ Urára bízni? Nem az bizonyult számtalanszor naiv ábrándozásnak, hogy azt gondoltuk, a világ sorsát el tudjuk igazítani? — miközben a magunk életét sem tudjuk, mert összekuszáltuk, elrontottuk sokféleképpen. Bárcsak eljutnánk Jósáfát egyszerű, gyermeki bizalmához, és ha egyszer az az igaz, hogy nincs erejük a nagy túlerővel szemben, akkor ezt mondja ki, és ha nem tudja, hogy mit kell tenni, akkor ezt vallja be, de hozzáteszi ezt is: „de a mi szemeink tereád néznek”, és tőled reméljük a megoldást.
Milyen jelentősége van a mi hívő életünkben az imádságnak? Mert itt erről van szó. Az imádság mint a hétköznapok szerves része. Az imádság mint a különféle problémák természetfeletti, de nagyon is reális megoldása. Az imádság mint világosság a helyes út megtalálásához. Az imádság értelme az okok, célok és összefüggések helyes felismeréséhez. Az imádság elszakíthatatlan kapocs, ami a jelentéktelen kicsi embert, aki azonban Istennek mégis nagyon fontos, szakadatlanul Isten-közelbe viszi, vagy ott tartja, és átélheti azt, hogy a hatalmas Isten, aki a történelem Ura, a népek Ura, az ő egyéni sorsát is kezében tartja és atyai szeretettel van iránta.
Járható út-e ez vajon? Ehhez az szóljon hozzá, aki jár ezen, mert csak az tudja megmondani, hogy járható út-e, aki kipróbálta már, hogy milyen az, így imádkozni. Milyen az, hogy kritikus helyzetben ilyen őszinteséggel feltárni a szívet Isten és emberek előtt. Milyen az: feltétel nélküli bizalommal tőle várni megoldást. Milyen az: mindig újra meglepődni, hogy mik jutnak eszébe Istennek, én nem is gondoltam volna rá, hogy ilyen megoldása is van ennek a kérdésnek. Milyen az: újabb és újabb csodákat várni attól az Istentől, aki ténylegesen uralkodik, és ma is imádságot meghallgató Úr.
Sajnos nemzetközi és országos szinten ezt nem próbálhatjuk ki, mert nagyon kevés olyan élő hitű vezető volt és van, aki élt az imádság fegyverének a forgatásával. De próbáljuk ki ott, ahol vannak ilyenek. Kipróbálhatjuk a gyülekezeten belül, ez nem kicsi dolog. Mert ezek az imádságok összeadódnak, és sokszor meglepően nagy a hatókörük. Éppen Jósáfátról olvassuk egy másik történetben, hogy amikor egy másik támadás idején a szövetséges királyokkal együtt megint csak megijedtek, és nem tudták, hogy mit csináljanak, Jósáfát mondta, hogy menjünk el, és kérdezzük meg az Úr prófétáját. Hát erre nem is gondoltak a többiek, de hát kérdezzük meg! És a próféta azt mondja: nektek az Úr nem mond semmit, mert mondott sokszor, és nem hallgattátok meg. De Jósáfátra való tekintettel mégis megmondom nektek, hogy mi a megoldás. — Egy hitetlen társaságban van egyetlen hívő ember, Jósáfát, és Isten őreá néz, és őérte megáldja a többit is. Ez csodálatos törvényszerűség Isten munkájában. Elég egy valaki, aki ilyen őszintén, ilyen alázatosan, ilyen bizalommal áll oda Őelé. Aki nemcsak Őreá néz, hanem azt meg is meri vallani a hitetlenek előtt is: az én szemeim tereád néznek — Isten őrá tekint, és a többit is megáldja (2Krón 3,14)
Próbáljuk ki, hogyan árad be Isten áldása egy családba egyetlen imádkozó, átadott életű, hívő emberen keresztül! Hogy lesz sok sok áldás a gyülekezetben néhány hűségesen, állhatatosan imádkozó ember életén keresztül! S hogy lehet áldássá egy ilyen hitetlen országban, mint a mienk is, meg a többi is, az a néhány igazán hívő ember, aki minden helyzetben el tudja mondani: de a mi szemeink tereád néznek.
Az ilyen imádkozó emberek nem a maguk dicsőségét keresik, nem kell annak kiderülni, hogy az ő imádságukra történtek csodák, — az a fontos, hogy Isten cselekedett! Hogy volt valaki, akire nézhetett, aki kiáltott hozzá. Ő alig várja, hogy valaki kiáltson, és Ő felelhessen. Ad ajándékot a többinek is, csak legyen egy valaki, legyenek néhányan, akik azt elkérik. Sajátos eszközeinkkel, a hívő imádsággal, csodálatosan hozzájárulhatunk a világ sorsának alakulásához. Sopánkodás, panaszkodás, vádaskodás, okoskodás, találgatás helyett kezdjünk el hűségesen imádkozni!
Egy társaságban órákon át találgatták, hogyan alakul majd a politikai helyzet. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy két nap múlva annak jó része érvénytelen volt, amit mondtak, mert sok minden megváltozott közben, amit találgattak.) A beszélgetés végén valaki azt mondta: nem az lenne-e a legjobb, ha imádkoznánk ezekért az emberekért és ezekért a kérdésekért? Volt ott több templomba járó, vallásos ember is. Mindenki meglepődött: hát igen, persze, imádkozni kell, az hasznos dolog, majd otthon. Volt, aki azt mondta: majd a templomban. Mint ami nem tartozik hozzá az élethez! Mintha a vallás, ahogy mondani szokták, magánügy lenne. Ezt mondta is ott valaki. Csakugyan így gondoljuk? Magánügy?!
Jósáfát kiáll országvilág elé, ott önti ki hallhatóan Isten előtt a szívét! És az emberek ott álltak gyermekeikkel, feleségükkel, családjukkal együtt, nem lehet mutyiban, nézőnek maradni! Így nem világít a hívő. Azt ugyanis észreveszik egy sötét, félhomályos világban, ha valaki csakugyan világít.
A Bibliától teljesen távol áll az az emberi téveszme, hogy a hit magánügy. A hit annyira közügy, hogy mindenkit érint. Ahol egy új életű hívő ember megjelenik, azt mindenki észreveszi, mindenkire hatással van, ha nem akarja, akkor is. Nem ő, hanem a benne élő Krisztus. És éppen ez a cél is: így akarja önmagát megsokszorozni a mi Urunk az Ő Szentlelke által a benne igazán hívőkben, hogy így lehessen minél több áldás ezen a világon, és ez nekünk egyenesen feladatunk.
Fontos látnunk, hogy nem arról van itt szó, hogy az ilyen imádkozó hívő emberek úgy gondolkoznak: ne törjük a fejünket, úgysem rajtunk múlik, nem kell hozzászólni, valahogy majd csak lesz. Nem mondanak ők ilyet, és nem is gondolkoznak így. De azt sem jelenti ez, mintha a kötelességeiket mulasztanák el, vagy a felelősség alól vonnák ki magukat. Jósáfáték felsorakoztak. Hadirendbe állította azt a kicsi népet, azt a maroknyit a nagy túlerővel szemben, és oda állította, ahol várható volt a támadás. Azt csinálták, amit Isten mondott, és megtették, amit nekik kellett megtenniük. Nem csak imádkoztak, de csak úgy tudták megtenni, amit érdemes volt megtenni, hogy előtte imádkoztak. Tudták, hogy mit kell tenni, hova kell állni, és várták, amit meg Isten magára vállalt. Ebben az esetben nem nektek kell hadakoznotok — mondta, — majd az Úr a győzelmet a kezetekbe adja. Nem kis dolog ám ezt hittel várni, amikor az ember ideges, nyugtalan, legszívesebben elfutna, vagy a szablyájához kapna! S nem kell sem elfutni, sem vagdalkozni: várni kell, de ott kell várni, ahova az Úr állította, és ott kell helytállni és várni az Ő szabadítását.
Erre csak azok képesek, akik előtte úgy imádkoznak, ahogyan itt olvastuk a Szentírásból. Egyszerűen arról van itt szó, hogy hisszük-e, amit Isten önmagáról mond, és használjuk-e a gyakorlatban az imádságnak, a közös imádságnak, a böjttel megtámogatott imádságnak a fegyverét? Egyáltalán, tudunk-e böjtölni? Vagy már csak élvezni tudunk, mint a lelkileg meggyengült társadalmak a történelem során mindig. Tudnánk még lemondani valamiről, akármiről, a jövő érdekében? Készek vagyunk lemondani bármiről az Úrért, másokért — a tulajdon lelki fejlődésünkért? Szoktunk böjtölni? Készek vagyunk a böjtre?
Az első királyi intézkedés ez volt a győzelem érdekében: országos böjt. Milyen sok fontos dolgot nem veszünk egyáltalán komolyan!
Készek vagyunk-e ezekre az egyszerű mozzanatokra, amikről itt olvastunk: amikor hallják a rossz hírt: az Urat keresik, böjtölnek. Elé állnak gyermekeikkel együtt, készek neki engedelmeskedni, hogy amit Ő mond, pontosan azt tegyék, és maximális őszinteség jellemzi a magatartásukat.
Kicsoda kész arra közülünk: elkezdeni ezt ma? És ennek az évnek minden napján az Urat keresni, családtagjainkkal együtt, várni az Ő szavára úgy, hogy amit mond, az nekünk parancs, és azt csináljuk akkor is, ha sokszor furcsának tűnik.
Lehet azt mondani, hogy ez a győzelem véletlen volt? Vagy véletlen volt az összes többi is, ami így született? Véletlen volt az a győzelem is, amikor az amálekiták ugyanilyen váratlanul törtek rá Izráel népére, és Mózes imádkozott a hegyen, Józsué harcolt lenn a hegy alatt, és Józsué harcának a sikere attól függött, hogy Mózes imádkozott-e fönt, vagy nem? Ha abbamaradt az imádság, az amálekiták kerültek felül. A kardok munkája is a hűséges imádságtól függ.
Merjük-e ezt hinni erre az egész esztendőre? De ez nem olyan imádság ám, hogy „jó Istenem, segíts meg!” Ez az imádság munka, ez az imádság magatartás, életstílus, egy sajátos világszemlélet, amelyik tudja, hogy ki az az Isten, aki előtt kiönti a szívét, és tisztában van a maga erőtlenségével, és ezt nem tagadja. És mégis győzelmet kér és vár Istentől.
Miben bízunk, amikor most előrenézünk? Vannak, akik a pluralizmusban. Vannak, akik a választásokban. Isten őrizzen meg minket széthúzástól a harcokban! Vannak, akik a pénzügyi emberek szakértelmében, mások a hitelezőink jóindulatában. Hányan vannak, akik a mindenható Isten kezére bízzák ezt az országot, ezt a népet, önmagukat hittel, bizalommal. És ha néha izgulva is, a maguk hitetlenségével harcolva is, de várják, újra és újra az Ő csodáit? Mert Ő szabadító és mindenható Isten ma is.
„Reggel felkészülvén kimentek, megállt Jósáfát és a sereg, és ezt mondta nekik: Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek.” És akkor az énekesek elkezdték dicsérni az Urat, az Úr pedig győzelmet adott nekik.
Hadd utaljak végül a legnagyobb győzelemre, amiről a Jelenések könyvében így olvasunk: „Győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a Dávid gyökere és ága.” Jézus Krisztusnak a bűnön, halálon, a Sátánon aratott győzelme a biztosíték arra, hogy az életünk kisebb-nagyobb harcaiban is győzelmet kaphatunk tőle, vagy világosságot, hogy azt a harcot nem kell tovább folytatnunk.
Így legyen most csöndes, de átgondolt hitvallásunk:
Ne csüggedj el, kicsiny sereg, Ha rád zúdul vad ellened,
Hogy végképp összetörjön.
Bár elpusztításodra tör, Gond, kételkedés mit gyötör?
Nem lesz ez így örökkön!
Bízzál: ügyed az Istené, Népét Ő el nem ejtené:
Ő áll majd bosszút érted; Ő állít Gedeont melléd,
Általa harcodban megvéd, Szent igéjét és téged.
(393,1)