BARTIMEUS MEGGYÓGYÍTÁSA 7. KÖVETTE ŐT

Történetünk utolsó mondata így hangzik: „Azonnal újra látott, és követte Őt az úton.” Lukács evangélista még kiegészíti ezt a híradást: „Azonnal megjött a szeme világa, és követte Őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” (Lk 18,43).
Erről a három állításról szeretnék most szólni: Bartimeus azonnal újra látott, követte Jézust és dicsőítette Istent.
Akiket az Úr Jézus ma meggyógyít a lelki vakságából és sokféle nyomorúságból, azok is ugyanezt szokták megtapasztalni, hogy látnak, követik Jézust és dicsőítik Istent.
1. Azonnal újra látott.
Jézus isteni teljhatalma itt tündöklik a legfényesebben. Mert az evangéliumokban több olyan történetet is olvasunk, amikor az Úr Jézus vakokat meggyógyított, vagy vakon születettnek megadta a látás ajándékát. Az egyik esetben sarat kent az illető szemére, a másik alkalommal megérintette a szemét. Aztán volt olyan, hogy annyit mondott: láss. Ebben az esetben azonban sem nem tesz, sem nem szól semmit. Csupán jelen van. De olyan ellenállhatatlanul árad belőle isteni ereje, hogy Bartimeus azonnal lát.
Jézus mindössze ennyit mond: „Menj el, a hited megtartott téged.” Nincs is szó a szeméről, de a folytatás ez: „És azonnal újra látott…”
Ez ma is így történik. Sokan vannak itt közöttünk, akik hallgatván a Jézusról szóló jó hírt, evangéliumot azt tapasztaltuk, hogy az úgy érkezett meg a szívünkhöz, mint amit Ő maga mondott, és ennek következtében jelentős változások következtek be. Egyebek között az is, hogy elkezdtünk látni olyasmit, amit addig nem.
Ismerek egy asszonyt, aki sokat panaszkodott amiatt, hogy a férje milyen morcos, kedélytelen, szótlan, nem lehet vele két szót sem váltani, pedig ő mindig milyen részletesen beszámol neki az eseményekről meg a gondolatairól. Aztán ez az asszony elkerült egy csendeshétre, és amikor utána két héttel találkoztunk, áradozott nekem. Ő nem is tudta, hogy ilyen kedves, ilyen szellemes ember az ő férje. Amikor hazajött a csendeshétről húszévi házasság után végre először beszélgettek. Képzeljem el. Mégpedig egészen személyes dolgokról. Magukról, meg egymásról, meg sok mindenről, ami addig szóba sem jött. És örül, hogy ilyen ember az férje.
Húsz évig együtt lehet élni úgy, hogy nem beszélgetünk.
A következő felfedezése az volt ennek az asszonynak, hogy most jön rá, hogy miatta lett olyan szótlan és morcos a férje. Mert — és akkor mondta az okokat, vagyis pontosabban sorolni kezdte a bűneit, amiket addig nem látott. Miért olyan a másik? Milyen nehéz egy ilyennel együtt élni. S egyszer csak világos lesz, hogy miattam lett olyan. Nem is olyan ő, olyanná lett, meg olyannak látszik. De tud ő felszabadulni, és a szíve mélyén egészen más, csak a szíve mélye nem érdekelte eddig az élete párját. Meg ő sem tárta fel a szíve mélyét, csak a felszínt.
Sokféleképpen tudja az Úr Jézus megnyitni a szemünket ma is.
Ismerek valakit, aki egyfolytában panaszkodott. Mindig csak másokat vádolt, és vég nélkül tudta sorolni, hogy mennyi nehézség van az életében. Amikor Jézus Krisztus kinyitotta a szemét s meglátta ő is, mint Bartimeus, először Jézust, utána meglátta, hogy milyen sok jót kapott addig Istentől. Olyan különös volt az első ilyen találkozásunknál, amikor mellesleg megemlítette: persze, voltak nehézségek meg gondok is, de… és akkor véget nem érően sorolta Isten ajándékait. Testi és lelki ajándékait. Mennyi jót tett velük és mennyi jót adott nekik.
Más valakinek meg úgy nyílt ki a szeme, hogy amikor ez után a gyógyulás után először kinyitotta a szekrényét, hogy mit vegyen fel ma, feltűnt neki, hogy mennyi minden van ott, amire nincs szüksége. Az előző napokban találkozott többekkel is, akikről meg az derült ki, hogy nekik meg sok mindenre szükségük lenne. Egyiküknek jóformán csak az volt, ami rajta volt. És elkezdte elajándékozni a dolgait. És ellelkendezte az egyik bibliaórán, hogy van nekünk fogalmunk arról, milyen öröm adni? Továbbadni azt, amit ő is Istentől kapott? Kinyílt a szeme.
Egy másik ember azt látta meg, hogy mennyi időt tékozol el feleslegesen hiábavaló dolgokra. Vette a fáradságot, és három egymást követő napon felírta, hogy mit csinál. És azt az időt, amit hiábavaló dolgokra tékozolt el, attól kezdve Isten dolgaira, meg másoknak való szolgálatra szánta. Csodálkozott azon, hogy mennyi ideje maradt erre. Addig nem látta ezt, sőt, ha valaki mondta volna, el sem hitte volna.
Itt történt meg a templomban az, hogy egy ideje már majdnem minden alkalommal egymás mellé került két asszony. Egy idő után biccentettek egymásnak, de nem jött létre kapcsolat közöttük. Amikor egyiknek az Úr Jézus lelkiképpen kinyitotta a szemét, nem tudta megállni, hogy a következő vasárnap ne mutatkozzék be. Örülök, hogy megint ide ültél mellém, mindjárt tegezni kezdte, én ez és ez vagyok.
Nem akarta azzal kezdeni, ami neki feltűnt, hogy mindig feketében van a másik asszony. Majd esetleg szóba jön az is. Azt nem tilthatja meg senki, meg nem bántó, hogy bemutatkozom. Aztán elindult a beszélgetés és mély barátság lett belőle. Sokat tudtak adni egymásnak, most meg együtt szolgálnak másoknak.
Korábban miért nem került erre sor? Mert észre sem vette. Mert nem látunk. Nem hisszük el, hogy a szó sokféle értelmében mennyire vakok vagyunk. Amikor azonban valaki előtt Jézus személye és az Ő kereszthalálának a jelentősége felragyog, kinyílik a szeme és másokat is észrevesz. A bűneit is észreveszi. Másokban a jót is észreveszi. Amit Istentől kapott jót, azt is meglátja, és szóvá teszi. Van oka a hálaadásra. Kicserélődik az egész ember.
Pontosan emlékszem még arra, amikor Isten az én szememet kinyitotta egy ilyen evangelizációs héten. Először én is Jézust láttam meg. Egészen egyértelmű lett számomra a közvetlen összefüggés Jézus golgotai kereszthalála és az én elrontott életem között. Világos lett számomra, hogy azért kellett neki meghalnia, mert én ilyen vagyok. Viszont, mivel Ő meghalt, az én büntetésemet szenvedte el, és Isten rajtam még egyszer azt már nem hajtja végre. Elképesztő volt ez a kegyelem, amikor először igazán a szívem mélyéig átéltem.
Ez után fedeztem fel azt, hogy milyen aranyos öcsém van, akihez addig komisz és kegyetlen voltam sokszor. Ezt követték az ilyen dolgok: egyszer, amikor mentem haza este ifjúsági bibliaóráról édesapám már aludt, mert minden reggel négykor, félötkor kelt a munkája miatt, feltűnt nekem a keze. A keze ott feküdt a paplanon. Milyen erős, kidolgozott kéz… Minden ujja ki van repedve. Értünk dolgozik. Nekem meg nehezemre esik néha elvégezni valamit helyette, ha megkér. Nem is gyakran kért meg, de hogy ne kelljen csinálni, belemenekültem a tanulásba. Attól kezdve nem kellett kérnie. Pontosan tudtam, mi az, amivel örömöt szerezhetek, meg ami terhet levehetek a válláról. Ez nem ment a tanulás rovására, de öröm volt az, hogy valamit elvégezhetek. Korábban miért nem jutott eszembe? Minden este ott láthattam volna a kezét a paplanon.
Amikor Isten kinyitja valakinek a szemét lelkiképpen, akkor még a láthatókat is sokkal jobban észreveszi. Így tűnt fel egyszer iskolába menet azon a hosszú utcán, ami a suliba vezetett, egy idős néni, aki vonszolta magát a kertjében, és alig tudott valamit odébb tenni. Elgondolkoztam: ha ez a néni egyedül lakik, hogyan tartja ezt rendben? Ezt észrevehettem volna, mert évek óta ott mentünk el mindennap kétszer: odavissza, néha négyszer is, ha délután is be kellett menni az iskolába. Becsöngettem hozzá és attól kezdve én tartottam rendben a kertjét, felvágtam a fáját. Mivel az én nagyszüleim korán meghaltak, lett egy fogadott nagymamám.
Miért nem láttam meg korábban? Miért pont az jutott eszembe, hogy nekem kellene ott valamit tenni? Mert akit belülről megváltoztat az Úr Jézus, annak lesz szeme sok mindenre, ami addig is előtte volt, csak észre sem vette, vagy hárította állandóan magától a lehetőségeket, a feladatokat, a szolgálatokat.
Bartimeus mindenekelőtt ezt élte át Jézus közelében, hogy azonnal, újra látott.
Hadd kérdezzem meg: gondoljátok, hogy ti a teljes valóságot látjátok? Mennyit látunk abból, ami körülöttünk van? Mennyit érzékelünk a láthatatlanokból? Mert az ilyen ember előtt megnyílik a Biblia is. Nemcsak betűk tömkelege lesz, hanem Isten szerető üzeneteinek a gyűjteménye. Ahogy valaki egyszer mondta: attól kezdve úgy olvasom a Bibliát, mint az Isten szerelmes levelét. Vajon ma mit üzen nekem az, aki engem a legjobban szeret?
Mennyit látunk a valóságból? Nem kellene-e nekünk is úgy kiáltanunk, mint Bartimeusnak: Uram, könyörül rajtam! És akkor átélnénk, milyen az, hogy azonnal újra látunk.
2. És követte Jézust az úton.
Különös, hogy nem az az első, hogy hazaszalad és beszámol a csodáról, ami egészen természetes lenne, hanem ennyire ragaszkodik ahhoz a Jézushoz, aki neki most az életet ajándékozta oda.
Abban, aki Jézussal tényleg találkozik, és tőle ezt az új életet kapja ajándékba, olyan mérhetetlen hála fakad fel, hogy azt semmi máshoz nem lehet hasonlítani. És ez nem múlik el az idővel sem, sőt egyre mélyül és gazdagodik. Az ilyen ember mindig az Úr Jézus jelenlétében akar élni. Ezért ragaszkodik hozzá és kezdi Őt követni az úton.
Nem ment vissza koldulni, nem a régi társaságba fut. Új társaságot, új közösséget kapott. Elsősorban a Krisztussal való lelki közösséget, és azokat, akik szintén követték Őt.
Pedig Jézus nem hívta Bartimeust. A gazdag ifjút hívta. Azt mondja: kövess engem, és meglátod, hogy tied lesz az örök élet. Ő nem követte. Bartimeusnak még ezt sem mondta, de magától elindult Jézus után. Az, hogy követte Őt az úton, azt jelenti, hogy a tanítványául szegődött. Egy akkori tanítványnak pedig a Mesterrel teljes életközössége volt. Éjjel, nappal együtt éltek. Mivel együtt éltek és szakadatlanul látta a Mestert, akaratlanul is hasonlítani kezdett hozzá, de akart is hasonlítani.
Ez is pontosan így van ma is. Többször idéztem már a 2Kor 3,18-at, ahol azt olvassuk: Jézust szemlélve átváltozunk (a metamorfózis szó van itt), és Őhozzá leszünk egyre inkább hasonlóak. A tanítvány hasonlítani is akar a Mesteréhez. Ez csak úgy lehetséges, ha együtt élnek.
Ez sorsközösséget is jelent. Tudjuk, hogy Jézust mennyire nem tudta elviselni ez az Isten nélkül gondolkozó világ. Ezért az Ő tanítványainak szenvedésben is van részük. Éppen a mai napi igénk, a Thesszalonikai levélből figyelmeztet arra, hogy a ti honfitársaitoktól ti is mennyit szenvedtek azóta, hogy Jézusnak elkötelezett követői vagytok. De ezt is vállalja a tanítvány egészen magától értetődően, természetes módon.
Természetes neki az, hogy nem megy sehova, ahova a Mester nem megy vele, de mindenhova kész követni Őt, vagy elmenni, ahova az ő Mestere küldi.
Péter apostol levelét olyanoknak írta, akik elkötelezett Krisztus-tanítványok voltak, de nem olyan régen, és ezért sokféle szenvedésben volt részük a környezetüktől. Ezt írja nekik az első levelében: „Többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. Mert elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint kicsapongásokban, kívánságokban, részegeskedésekben, dorbézolásokban, tivornyázásokban és szentségtelen bálványimádásokban éltetek. Azért haragusznak rátok, sőt káromolják Istent, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét 4,3-4).
A tanítvány ezt is vállalja, mert mindennél, mindenkinél többet ér neki a Mesterrel és a tanítványokkal való közösség. Mert aki Jézust követi, az az Ő tanítványaival is közösséget vállal. Aki ma elkötelezett keresztyénné lesz, az a hívő néppel, Isten népével is vállalja a közösséget akkor is, ha ez nem mindig könnyű.
Így lett tehát Bartimeus Jézus követője. Vak koldusból Isten gazdag gyermeke, az Isten gyermekeinek a szabadságával.
És hogy követni kezdte Jézust, azt is jelentette, hogy mivel Jézus akkor már a keresztre ment, ezért akik Őt követik, azoknak az útja is a keresztre vezet. Ez egyebek között azt is jelenti, amit Pál apostol így ír: a mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett. Tehát, aki követni kezdi Jézust, az a régi természetére nemet mond. A régi természetét, az abból fakadó tulajdonságait, úgy ahogy Pál keményen fogalmazza, igyekszik megöldökölni.
Viszont ennek az útnak a végén valami csodálatos jutalom van. Így olvassuk ezt a János evangéliumában. Jézus mondja: „Aki nékem szolgál engem kövessen, és ahol én vagyok ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál megbecsüli azt az Atya.” Felfoghatatlanul nagy ígéret. (Jn 12,26).
Akik komolyan kezdik követni Jézust, sokszor megrémülnek attól, hogy vajon bírom ezt végig. Meddig tart a mostani elszánásom, lelkesedésem? Nem magunkban kell bíznunk. Van egy nagyon fontos ige, ami bátorít minket. Majd mindjárt felolvasom, de előtte hadd mondjam el azt a történetet, ami mint hétköznapi történet példává lett a számomra és bátorít.
Azt mondják, hogy az 1992. évi barcelonai olimpián történt az, hogy egy Rendmond nevű angol fiatalember álmai beteljesedését várta ettől az olimpiától, hogy a 400 méteres síkfutáson aranyérmet nyer. Erre áldozta minden idejét, ez volt az ő nagy reménye. És volt is hozzá alapja, mert az élvonalban volt. Eldördült a startpisztoly. Ő futott legelöl, s már a célegyenesbe értek és lehetett látni a célszalagot, amikor iszonyatos fájdalmat érzett a jobb térdében. Elszakadt a szalagja és orra bukott. Aztán ő fogalmazta így később, hogy egy állati ösztön arra indította, hogy feltápászkodjon és így is valahogy fél lábon továbbmenjen. Ekkor a lelátóról lefutott egy férfi, átölelte és azt mondta: fiam, hagyd abba, lekísérlek innen. Ő meg azt válaszolta: apám, nem lehet, muszáj végigmenni. Mire az apja: akkor gyere, tegyük meg ketten ezt a szakaszt.
Az apja vállára támaszkodva elbicegett, elugrált a célszalagig. Az aranyérmet nem ő vitte el, de azt mondják, hogy a közönség felállt, tapsolt és sírt. Ő pedig átélte, hogy milyen apja van.
Ez nekem néha eszembe jut, amikor küszködöm a magam erőtlenségével, és megkísért, hogy újra és újra ezt a buta kérdést tegyem fel: vajon meddig bírom ezt, befutok-e a célba? A garancia nem a mi kitartásunkban van, hanem abban, aki elhívott bennünket. Itt hadd olvassam fel ezt a szép mondatot, ami görögül még sokkal szebben hangzik, mert egy szellemes szójátékot épített bele Pál apostol. A Filippi levél 3,12 részében ezt mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam (a győzelmi koszorúról van szó), mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.”
Vagyis azt mondja az apostol: én még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és nem fog elengedni. És egészen bizonyos, hogy ezért fogok célba jutni, és egészen bizonyos, hogy célba fogok jutni, mert Ő megragadott engem, és nem engedi el azokat, akik egyszer az Ő követésére adták magukat, elindultak utána és tanítványai lettek.
Minden szava igaz annak az éneknek, amit tegnap itt a kórustól hallottunk: „Te vagy a hű támasz, leghívebb barát.” Nekünk mindig van kire támaszkodnunk. Lehet, hogy nekünk is itt-ott felmondja a szolgálatot a hitünk, és elesünk, mint ez a versenyző, de van, aki felemel minket. Aki elindul az általa megjelölt cél felé az élet útján, azt Ő végig kíséri, és egyben várja is ott.
Ennyit arról, hogy Bartimeus követte Jézust az úton.
3. Megnyílt a szeme, követte, és dicsőíteni kezdte Őt. A sokaság pedig látva mi történt Bartimeussal, szintén dicsőíteni kezdte Istent.
Az teljesedik itt be, amit az úr Jézus a Hegyi beszédben mondott: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Mert, amikor egy vak koldusból boldog Krisztus-követő lesz, az akkora változás, hogy mindenki felfigyel rá, és kétségbevonhatatlan Isten munkája egy ilyen ember életében. Ma is így van ez, mert ez akkora változás mindannyiunk életében, hogy arra felfigyelnek. Előbb a szűkebb környezetünk, aztán mások is, és lesznek mindig, akik dicsőítik Istent.
Ezt a nagy változást ígéri és akarja munkálni Isten a mi életünkben. Hiszem, hogy ez még egy nép életében is bekövetkezhet, hogy egy káromkodós, keserű kedvű koldus népből, amilyenné a mienk lett most, Isten boldog gyermekeinek a közössége formálódhat, ha minél többen lesznek olyanok, akiknek megnyílik a szemük, akik tudnak hittel Jézushoz kiáltani, és átélik az újjászületésnek ezt a csodáját, amiről Bartimeus története is szól.
Jézus egyszer ment át Jerikón, de ez az egyszeri ottléte Bartimeus életét egészen megváltoztatta, sokak számára viszont csak kedves vagy érdekes emlék maradt. Nem tudom, hogy az elmúlt hét igéi kinek az életét változtatták meg, vagy akár a most hangzó evangélium előtt ki nyitja meg a szívét úgy, hogy megnyílik a szeme, és elmondhatják majd róla: egészen megváltozott. Vagy pedig ez is csak egy ilyen vagy olyan emlék marad a számunkra. Minden esetre a lehetősége megvan annak, hogy megnyílt szemmel kövessük a mi Urunkat, és dicsőítsük Őt.
Mindnyájan lelkileg vakon születünk. Mindnyájan rászorulunk az Úr Jézus szabadítására. Lehet kiáltani hozzá. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a halálunk pillanatában mindnyájunknak kinyílik majd a szemünk. A szó szoros értelmében is, úgy fogják lefogni erőszakkal, de a szó lelki értelmében is. Akinek előtte már kinyitotta Jézus a szemét, az attól kezdve mindörökké látja Őt és gyönyörködik benne, mert a hitünk látássá lesz. De akinek nem nyitotta ki a szemét, és úgy pattan fel a szeme a halála pillanatában, az csak egy pillanatra látja meg Őt, és azt, ami most már nem lehet az övé, mert akkor már nem lehet változtatni semmin.
Hadd mondjam ilyen személyesen: addig láss, amíg lehet változtatni a sorsodon, mert késő lesz. Ezért hívogat minket a mi Urunk. Ezért szükséges és lehetséges, hogy a megterített úrasztalánál is többet lássunk, mint ami a szemünk előtt van. Ezek az egyszerű jegyek: a kenyér és a bor, Jézus Krisztus halálára és dicsőséges második eljövetelére utalnak. Az Úrnak halálát hirdessétek — olvassuk a szereztetési igében —, amíg visszajön. A két pólus közti feszültségben zajlik Krisztus tanítványainak a mai élete. Boldog ember az, aki abból él, amit a mi Urunk az Ő halálával szerzett meg nekünk, és aki azzal a reménységgel él, sok csüggesztő körülmény között is, hogy egyszer majd meglátjuk Őt, amikor színről színre is találkozunk. Addig pedig az a dolgunk, hogy engedjünk az Ő hívásának és kövessük Őt.
Van egy ének, amit gyermekkorunkban tanultunk otthon, Kecskeméten:

Halld meg a hívást, Jézusodét.
Még ma kövesd Őt fogva kezét.
Áldva a karját tárja feléd
Kedvesen így szól: jöjj.

Engedjünk ennek a hívásnak. És mivel ez gyermekének, hadd énekeljék el most gyermekek nekünk. Ne csak azt lássuk (azt is), hogy milyen aranyosak, hanem halljuk meg azt, hogy Jézus hívása érkezik el hozzánk ezen az éneken keresztül is.