ÍGY IMÁDKOZZATOK

Két oka van annak, hogy ma este ezt a jól ismert, és talán többször is magyarázott részt olvastam fel Jézus Krisztus tanításából.
Az egyik az, hogy ezen a héten Isten ismét újabb nagy bizonyságát adta annak, hogy amely ígéreteket Ő az imádkozáshoz fűzi, azok igazak. Ő igazmondó Isten — ahogy Pál apostol levelében olvassuk. Amit az imádságról mond, az is igaz. Ami soksok szegénységünk egyik oka az, hogy nem vesszük komolyan, amikor bíztat minket az imádságra, amikor arról beszél, hogyan lehetne helyesen imádkozni, és nem merjük várni hittel, hogy amit Ő ígért, azt megadja.
A másik ok pedig az, hogy tegnap este egy vidéki gyülekezetben szolgáltam és ott a Mi Atyánkról beszélgettünk. Újra látnom kellett azt, amit Luther Márton ír a Mi Atyánk magyarázatában, hogy ez az imádság az egyik legnagyobb mártír a világon, olyan sokan bántják. Olyan sokan ledarálják úgy, hogy sem az értelmük, sem a szívük nem volt benne. Olyan sokszor csak idézzük, de nem imádkozzuk. Elmondjuk, mint egy idézetet.
Egyszer erről a szószékről mentem le úgy, hogy befelé menet Isten Szentlelke azt juttatta eszembe, hogyan mondtam el a Mi Atyánkot. Elmondtuk a gyülekezettel együtt úgy, hogy közben azon járt az eszem, hogy utána mit kell tennem. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Micsoda gyalázat! Úgy teszek, mintha imádkoznék és közben sem az eszem, sem szívem nincs benne. Istent nem lehet becsapni, de Istent ki lehet gúnyolni és ez gúnyolódás vele, hogy azt a látszatot keltem, mintha hozzá beszélnék és imádnám Őt, közben még akkor is magammal vagyok elfoglalva.
Azt hiszem, hogy aki becsületes és van bátorsága leleplezni a bűneit, az többször tetten érheti magát ebben az imádságai közben. Azóta ügyelek, valahányszor elmondjuk a Mi Atyánkot akár itt együtt, akár egyedül, akár egy lelkibeszélgetés végén, hogy minden szavára figyeljek oda. Szent lett ez az imádság a számomra.
Valóban mártír a Mi Atyánk, mert sokszor úgy mondják el emberek, hogy nem is tudják mit mondanak, nem is tudják mit jelent. Ezért is helyes, ha évente egy-egy gyülekezetben újra végigmagyarázzák. Én most nem akarom végigmagyarázni. Egyetlen szócskára szeretném most a hangsúlyt tenni, amire Jézus is tette, miután az imádságról tanítást adott az övéinek azt mondta: „Ti tehát így imádkozzatok”. Ez az így legyen most hangsúlyos a számunkra.
Jézus elmondja, hogy hogyan ne. Azt mondja ne úgy, mint a képmutatók, akik egymásnak imádkoznak. Azért imádkoznak, hogy lássák őket az emberek. Az ő imádságuk soha nem ér el Istenhez, mert nem is neki mondták, hanem egymásnak. Most nem akarok szomorú példákat mondani arra, hogy közös imádságok során van ilyen, hogy egymásnak imádkoznak emberek, ahelyett, hogy a szemébe nézve elmondaná neki, megpróbálja becsomagolni egy imaformulába. Az egyik legszomorúbb, amit hallottam, így hangzott: „Istenem, köszönöm, hogy segítettem ma a szomszédnak.” Ezt nekünk az imaórán meg kellett tudnunk, hogy ő segített a szomszédnak. Vagy miért mondta ezt el? Isten nem tudta, hogy ő segített? Az ilyen imádságok leleplezik a képmutatást, amikor egymásnak imádkozunk.
Aztán azt mondja: ne úgy, mint a pogányok, akik meg azt hiszik, hogy ők az isteneik felett állnak, és imádság címén utasítgathatják az isteneiket. Ezért addig ismételgetik nekik a kéréseiket, amíg csak elunja az az istenség, és teljesíti az ő akaratukat. Aki így próbál Istenhez közeledni, az gyalázza a Mindenhatót, mert az azt képzeli, hogy ő felette áll és utasíthatja Istent. Az ilyen ember botor módon azt képzeli, hogy Istennek elfogy a türelme, és Őt rá lehet venni arra, amit Ő egyébként nem akar.
S egyáltalán, hogyan jut eszébe egy embernek az, hogy Istent arra akarom rábeszélni, hogy az én akaratomat hajtsa végre. Nem erre teremtett minket, nem ezért van Isten, hanem azért van, hogy mi mondjunk igen az Ő akaratára. Látatlanban is. Azt sem tudom, hogy mit akar velem, és mégis azt mondom: legyen meg a te akaratod. Ez az imádság. Ez az igazi imádság. Jézus mindig így imádkozott. Ha ezt nem mondta, akkor is. Életének a legnehezebb óráiban, a Gecsemáné kert éjszakáján, háromszor egymás után, három nagy imaharc végén mondta: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Hol van ettől ez a pogány gondolkozás, hogy ráveszem az isteneimet, hogy azt tegyék, amit én akarok. Azt mondja Jézus: ne úgy! Ne úgy, mint a képmutatók, ne úgy, mint a pogányok. Hanem hogyan? Úgy, mint a gyermekek.
Két mondaton belül háromszor egymás után mondja: a ti Atyátok. Aki már megismerte a mindenható Istent úgy, mint az ő szerető Atyját, az fog tudni imádkozni, mint a gyermekek. Utána ad egy mintát, valahogy így imádkozzatok… nemcsak azt mondja, hogy ezt imádkozzátok, és főleg nem azt, hogy ezt sokszor egymásután. Istennek elég egyszer elmondani, Ő nem nagyot hall. Így… legyen ez minta. Ezt is, és amikor a saját szavaitokkal mondjátok: ehhez hasonlóan.
Ezért gondoltam, hogy azokat a legfőbb szempontokat, amikre Jézus ebben az imádságban felhívja a figyelmünket, vegyük ma ujjhegyre. Ez tényleg olyan lesz, mint amikor egy könyv tartalomjegyzékét olvassa el az ember, legfeljebb alcímek is lesznek. Ez nem a Mi Atyánk magyarázata, hanem tanuljunk a mi Urunktól imádkozni. Hogyan lehetne imádkozni, ha így imádkoznánk. Öt jellemvonását hadd soroljam el.
Az első mindjárt a megszólítás. Mi Atyánk. Itt az a szó van, ezt már mindenki tudja, olyan sokszor elhangzott, amit kisgyerekek mondtak az apjuknak. Tehát, ha ez nem hangoznék furcsán, akkor úgy kellene kezdenünk: apu. Ahogy egy kicsi felnéz, esetleg még azt is mondja: vegyél fel, és azt mondja: apu.
Sokszor hallottam ezt, hogy nem is volt folytatása. Miért mondja azt apu. Tudom, hogy az apja vagyok, ő is tudja, hogy apja vagyok. Miért kell ezt mondani? Mert örül neki, hogy mi összetartozunk, hogy ő számíthat egy másikra. Amíg olyan kicsi azt hiszi, hogy az a nagy mindent tud, meg mindenkinél erősebb, de mindenképpen szereti őt. Ez boldogság kimondani: apu. De itt nincs befejezve a megszólítás. Jézus ide vesszőt tesz, és azt mondja: aki a mennyekben vagy. Ezzel az egyszerűséggel és bizalommal jöhetünk a mindenható Istenhez, ahogy egy kisgyerek az apjához. De el ne felejtsük, hogy Ő kicsoda. Ő nem akárki. Istennel nem lehet haverkodni. Őt nem lehet csak úgy megszólítani.
Ezért is zavart engem az, amikor egy amerikai lelkész egyszer itt az úrasztalánál zsebre dugott kézzel, pihenj állásban, nyegle tartásban kezdett el imádkozni. Lehet azt mondani: nem kell nézni. Ha becsuktam volna a szememet nem látom, és akkor még tudom mondani vele együtt az imádságot, de a tartás sok mindent kifejez. Meg a fogalmazás és a hanghordozás is.
Jézus itt erre figyelmeztet: gyermeki bizalommal, de mélységes tisztelettel. Kiönthetem a szívemet, minden butaságot is mondhatok Istennek, mint ahogy a kisgyerek sokszor butaságokat mond. Csak mondja. A bizalmát fejezi ki azzal, hogy nekem mondja, és nem szelektál, mindent tudhatok róla, majd eljön egy másik időszak, amikor semmit sem tudok róla. Egyelőre, amíg kicsi, addig mindent. Ezzel az őszinteséggel, nyitottsággal — ahogy az apuval lehet beszélni. El ne felejtsük azonban, hogy mély alázattal, és szívbeli tisztelettel kell imádkoznunk, mert mi a mindenség Urának mondhatjuk azt: Atyám. Az egész univerzum teremtőjének önthetem ki a szívemet. Ezt újra és újra tudatosítanunk kell.
Tessék megnézni a bibliai imádságokat! Egyszer az Ószövetségből a hosszabb imádságokat kigyűjtöttem. Majdnem mindegyik azzal kezdődik: te, aki teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Amikor szorult helyzetben volt egy király és természetes lett volna, hogy azonnal a tárgyra tér: Istenem, szabadíts meg minket, mert itt vannak már. Bezárult a gyűrű körülöttünk és nincs megoldás. Csak te tudsz segíteni… Akkor sem ezzel kezdi. Akkor is elsorolja ki az, akihez beszél. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja kicsoda. Erre az imádkozónak van szüksége, hogy én tudjam, hogy ezzel a hittel, ezzel a reménységgel mondhatok el neki mindent, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Itt azonban az a nagy kérdés — és erről is sokszor beszéltünk már —, hogy mindnyájan mondhatjuk-e Istennek azt: Atyám. Vagyis minden ember Isten gyermeke-e? A Biblia erről világosan ír és azt mondja: nem. Ahogy megszületünk, egyikünk sem Isten gyermeke. Így olvassuk: ez a világ nem fogadta be Jézust, akik azonban befogadták Őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. (Jn 1,12) Ez azt jelenti, hogy addig nem voltak azok. Amikor Jézust befogadták, akkor Isten gyermekeivé lettek. És attól kezdve azok maradnak mindörökre. Ők mondanak igazat, amikor azt mondják: Mi Atyánk.
Lehet Istenhez kiáltani hit nélkül is. A Biblia tud erről. A 61. zsoltárt szoktuk énekelni. „Az én szívem messze földről, nagy ínségből kiáltja Felségedet.” A kiáltás majdnem imádság, az imádság előszobája. Kiáltani az is tud Istenhez, aki Őt még nem ismeri. Hallott róla ezt-azt, meg a szívéből felfakad valami őskétségbeesés keverve egy kis bizalommal, s azt mondja: ha valaki segíthet, az az Isten. Nem tudom, hogy Ő kicsoda, de kiáltok hozzá. Isten pedig mérhetetlen szeretetét mutatja, hogy ezt is hallja és meghallgatja. De nem ez az igazi.
Egy emberi kapcsolatban sem az az igazi, hogy néha a kert végéből kiabál nekem, ha segítségre van szüksége. Ez nem meghitt kapcsolat, nem sejtet bensőséges, lelki közösséget, ha csak ilyen kiabálás van. A kiáltásnak imádsággá kell válnia. Kiáltani az Istentől távol élő ember is tud, az Atyához imádkozni csak az újjászületet ember tud, akiben ott él Jézus a hit által.
Jó lenne, ha ez a kettő mindig ott lenne az imádságainkban. Ez az egyszerűség, mindenféle kenetteljesség, körülményeskedés nélkül, mint a kisgyerekek, de nem feledve azt, hogy kihez imádkozunk.
A második, amit Jézus hangsúlyoz: a helyes imádság középpontjában mindig az Atya áll és nem én, az imádkozó. A Mi Atyánknak három része van: az első mind az Atyára mutat: szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod és a végén is: tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség mindörökké. Csak közben két kicsi kérés van, ahol mi szereplünk: a mi kenyerünket és a nekünk szükséges bűnbocsánatot add meg. Itt az Atya a hangsúlyos, akihez imádkozom.
Sokszor éppen ez hiányzik az imádságainkból. Egyből ajtóstól megyünk az atyai házba, soroljuk a szükségeinket, kéréseinket, kétségbeesésünket, és el is marad az, hogy megköszönjem, amit már kaptam, hogy örüljek annak, hogy van Atyám, és elmondjam, hogy kinek hiszem Őt. Beszéljek esetleg arról, ami elválaszt tőle, a bűneimről. A dicsőítés, a hálaadás, a bűnvallás az mind elmaradhat, sokszor még a másokért való közbenjáró könyörgés is, én vagyok a fontos, mert én vagyok bajban, és ezért jövök hozzád, Istenem. Te azért vagy, hogy segíts rajtam, aki bajban vagyok.
Ezt állítja át Jézus, és azt mondja: nem azért van Isten. Én vagyok azért, hogy dicsőítsem Őt. Ő nem azért van, hogy meghallgassa a kéréseinket, és nem azért, hogy teljesítse azokat. Ezt jó lenne egyszer s mindenkorra tudatosítani.
Ő a gyermekeinek ígéri, hogy hallja az imádságaikat és válaszol azokra. Sőt azt olvastuk itt: jól tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle. Miért? Mert Ő Isten. Sokszor én nem tudom, hogy mire van szükségem, olyat kérek, amire nincs szükségem. Nem is adja meg, mert szeret. Ehhez is ismernem kellene már Őt, hogy ne háborogjak, hogy nem adta meg, mert lehet, hogy egy év múlva majd megköszönöm neki.
Nekem volt néhány ilyen nagy kérésem, amiért hosszú időn át könyörögtem, és évek múlva hálát adtam az egyikért. És ezekben a napokban is újra és újra hálát adok, hogy nem adta meg azt a kérésemet. Ő tudja jól, hogy mire van szükségem, nem én. Ez a bizalom is kell azonban ahhoz, hogy helyesen imádkozzunk, és Ő legyen a középpontja, ne az ajándékai legyenek fontosak, hanem Ő.
A harmadik, amire Jézus utal a Mi Atyánkban, hogy az igazi imádságba belefér az egész világ. Legyen meg a te akaratod, ahogy a mennyben, úgy a földön is. És még nem hangzott el a mindennapi kenyerünkért való könyörgés. A te akaratod a mennyben és a földön.
Itt érdemes lenne bűnbánattal meglátnunk és aztán kigyógyulnunk abból, hogy olyan szűkösek az imádságaink. Néhány imatárgyat ismételgetünk nap mint nap. Valaki egyszer azt mondta, hogy rájött, hogy nemcsak a Mi Atyánk az a kötött imádság, amit elmond naponta, hanem amit a saját szavaival mond, az is kötött imádság. Ugyanaz a néhány kérés. Csak kérés, csak magáért és a családért, csak testi dolgokért, és ugyanaz a néhány. Ez borzasztó, nem?
Gondoljátok el, milyen házasság, vagy család lenne az, ahol mindennap csak ugyanazt a néhány kérést mondják egymásnak, s ezzel be van fejezve az úgynevezett kommunikáció. Ezzel kikommunikálták magukat, hogy a követeléseiket újra és újra benyújtják egymásnak. Ez borzasztó lenne. És sokszor ide silányulnak az úgynevezett imádságaink.
Ezért lenne fontos az, hogy amiket az előzőekben elsoroltam, mint hiányosságokat, tudatosan elkezdenénk gyakorolni. Kezdjük az imádságot Isten dicsőítésével. Ez azt jelenti, hogy megvallom kinek hiszem Őt. Mint a bibliai imádkozók. Ez még nem hálaadás. Aztán folytassuk hálaadással. Ilyenkor már tolakodnak a kéréseim a számra, de mindig azt mondom: hátrébb az agarakkal. Most hálát adunk, aztán kérünk. Azután jöjjön a bűnvallás. Mindennap vétkezünk a mi Atyánk ellen, s ennyi nem jön ki a szánkon, hogy bocsánatot kérek, amikor megint úgy viselkedtem, hogy az méltatlan volt. Bántottalak téged, megbotránkoztak bennem. Hogy lehet úgy imádkozni, ha az nem fáj nekem, amivel megbántottam az Atyámat?
Még akkor sem a magunkért való könyörgések jöjjenek, hanem a másokért való könyörgések. Legyen akár egy kis lista a Bibliánkban, hogy ki mindenkiért és mi mindenért szeretnénk szívvel, őszintén könyörögni. Ki szokott könyörögni a népünkért, annak a vezetőiért, ennek a népnek a jövőjéért? Hogy adjon Isten lelki ébredést. Ki könyörög a saját gyülekezetéért, hogy szaporítsa Isten az üdvözülőkkel? Isten ígéreteire hivatkozva kell könyörögnünk, amit Ő megígért, mert az meglesz, az meghallgatott imádság lesz. Ki hordozza azokat, akik innen közülünk indultak el a külmisszióba és ott eszeveszett körülmények között, lehetetlen piszokban, járványok között, számunkra elképzelhetetlen komfort nélküli életben élnek és végzik az evangélium hirdetését? Kinek fontos ez? Meg az, hogy ne hiába legyenek ott, hanem adjon Isten megtéréseket.
Nagyon tágítani kellene az imádságainknak a tárgykörét, amikre Isten az Ő igéjében utal, amikhez ígéretet fűz.
Jézus arra tanít, hogy az igazi imádságba belefér az egész világ. Erre azt szokták mondani, hogy nekünk nem imádkozgatnunk kell, hanem dolgoznunk. Imádkozgatni tényleg nem érdemes. Aki komolyan imádkozik, az a munkáját is másként végzi. Annak sokszor éppen az elmélyült imádság közben mondja meg Isten mi a feladata.
Hányszor előfordult velem, hogy egy-egy ilyen igazi mély imádság közben juttatott eszembe Isten valakit, akire évek óta vagy hosszabb ideje nem gondoltam. El kellene menni hozzá. Elmentem, és úgy fogadott: lelkész úr, magát az Isten küldte ide. És nem is tudta, milyen igazat mond, mert magamtól nem mentem volna, mert sajnos eszembe sem jutott. Meg volt a listám, hogy mit kell az nap elvégezni, de Isten elém hozott egy feladatot. De mikor tudott velem beszélni? Akkor, amikor ott álltam előtte. Csendben voltam, és nem én tettem valamit lázasan, hanem engedtem, hogy Ő állítsa össze a programomat, és Ő küldjön valahova. Ilyenkor aztán meg adja a mondanivalót is, meg hazafelé a szívünkbe az örömöt, és inkább maradjon öt feladat elvégezetlen, amit én tartottam fontosnak, ha azt sikerült megvalósítani, amivel Ő ajándékozott meg. Ez nem kivételesen fordul elő imádkozó emberek életében, hanem folyamatosan.
Szoktuk mondani, hogy az imádság beszélgetés a mi Atyánkkal. De ezt nem gondoljuk komolyan, mert csak mondom a magamét. Az nem beszélgetés, ha én mondom. Valóban beszélgetéssé válhat, mert Ő is megszólal, ha elcsendesedem igazán. Kétségtelen, hogy ehhez egy kicsit több időt is kell odaszánni. Csak — ez is kérdés—, hogy sokszor nemcsak a semmi másra nem használható időkben szoktunk imádkozni.
A múltkor mondta valaki, hogy ha valahol: fogorvosnál, önkormányzatnál stb. várakoznia kell, akkor szokott imádkozni, meg a villamoson utazva. Ott is lehet, de aki csak ott imádkozik, ah nem tiszteli igazán az ő Atyját. Az tiszteli, aki félre tesz esetleg oda tolakodó fontos feladatokat is, hogy most csak az Atyával beszélgessen. Valahogy úgy, mint Jézus.
Belefér tehát az egész világ, s eközben Isten vezeti az embert. Jézus a hegyen az Atyával beszélget, és közben látja lelki szemeivel, hogy a genezáreti tavon a tanítványok viharba kerültek. Odamegy hozzájuk, lecsendesíti a vihart, és megbátorítja őket. Miközben az Atya előtt állunk, aközben látunk meg másokat, akiknek szolgálhatunk.
A nagyedik, hogy nemcsak az egész világ fér bele, hanem az egész ember is belefér az imádságba. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk. Testnek és léleknek egyaránt szükségei vannak, és ezek egyként fontosak a mi mennyei Atyánknak.
Tessék megfigyelni azonban, hogy sokszor mennyire csak az előbbire koncentrálunk. Mindig szomorú leszek, amikor olyan szülők dicsekednek azzal, hogy mindent megadnak a gyerekeiknek, akikről tudva tudom, hogy az a gyerek otthon imádkozni még nem látott senkit. Abban az otthonban ige még nem hangzott soha, talán még karácsonykor sem mondják el a Mi Atyánkot sem, annyira távol állnak Istentől, de ő mindent megadott a gyerekének. A testének. Hogy olyan ruhákban járjon, amivel versenghet az osztálytársaival, meg megkapja a szükséges vitamint, meg minden egyebet. És a lelke? Az éhen hal. Azért ilyen lelketlen, lélek nélküli a világ. Még az imádságaink is egyoldalúvá váltak.
Próbáljunk tudatosan koncentrálni a lelkiekre. Kérjünk Istentől lelki áldásokat és ne csak magunknak, hanem a mieinknek, a gyülekezetnek, népünknek, mindazoknak, akikért Isten felelőssé tett minket.
Jézusnál annyira tökéletes egyensúly volt a kettő között. Nem is kettő volt ez neki, Ő az embert szerette, akinek van teste is, meg lelke is. Odaviszik a bénát hozzá, és azt mondja: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. Ki beszél itt bűnről? Ez az ember beteg, ezért hozták ide. Rendben van, majd meggyógyítja, de most ezzel kezdi. Miután bűnbocsánatot kapott, visszaadja az egészségét. Egész nap prédikál, az emberek hallgatják. Hogy prédikálhatott Jézus, hogy egy napon át érdeklődéssel lehetett hallgatni és után jól tartja őket, mert megéheztek. Testnek és léleknek, léleknek és testnek egyaránt minden szükségét kielégíti. Sajnos a mi imádságaink csak a testiekre koncentrálnak sokszor.
És végül, nemcsak az egész ember fér bele, hanem a másik ember is. Belefér az egész világ, az egész ember és a másik ember. Nem azt mondja Jézus ti így imádkozzatok, Atyám, hanem azt mondja: így imádkozzatok: Mi Atyánk, mert mi összetartozunk azokkal, akik szintén atyjuknak vallják a Mindenhatót. És a mi kenyerünkért könyörög és nekünk, mindnyájunknak kéri Isten bocsánatát.
Sokszor önzőek az imádságaink is, még a családon belül is önzőek. Magamért könyörgök, még csak nem is mindnyájunkért. Isten ebből is ki akar gyógyítani minket.
Bizalom plusz tisztelet, együtt a kettő apu, de a mennyekben van. Az Atya van a központjában és nem én. Belefér az egész világ. Tágítsuk az imádságunk tárgykörét: belefér az egész ember. A testi dolgainkat is mondjuk el neki bizalommal, de igazán a lelki áldásokért is könyörögjünk, és adjunk hálát. És belefér a másik ember. Tanuljunk meg egymásért is imádkozni, hordozni tartósan Isten előtt másokat, bízva abban, hogy az imádsághoz fűzött ígéreteit Ő megtartja.