Istenünk, bocsásd meg, hogy azt gondoljuk, a te hátad mögött érnek minket a nehézségek, hogy nem látod azt, mi fáj nekünk. Bocsásd meg, ha azt gondoljuk, nem hallod a kiáltásunkat csak azért, mert azonnal nem teljesítetted.
Szeretnénk dicsőíteni azzal, hogy bízunk benned. Szeretnék kiáltani ma hozzád mindnyájan abból a helyzetből, amiben vagyunk. Szeretnénk tőled kérni szabadítást, szeretnénk átélni mindnyájan azt, amiről itt most olvastunk az igében, hogy mi is elmondhassuk: „Minden félelmemből kimentett engem” és „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak.” Ajándékozz meg minket ezzel a szabadsággal, ezzel a békességgel és ezzel az örömmel!
Köszönjük, hogy ismered mindannyiunk helyzetét. Köszönjük, hogy nem kell azt magyaráznunk és részleteznünk. Köszönjük, hogy egyedül te látod, mi az alapbaj.
Bocsásd meg, ha sokszor csak aktuális szorongattatásokból szeretnénk szabadulni. Bocsásd meg, ha nem látjuk azt az alapvető rabságot, amibe beleszülettünk. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy a bűnből akarsz kiszabadítani minket.
Áldunk azért, hogy kereszthaláloddal megszerezted ezt a szabadságot. Segíts, hogy legyen bátorságunk hinni benned, kilépni a bűn rabságából, és utána hadd éljük át, hogy sokféle egyéb bilincs is lehullik rólunk.
Kérünk, segíts minket kiáltani most, ha szavak nélkül is, már ebben a csendben.
Ámen.
Mindenható Istenünk, nem tudunk téged olyan szépen imádni, mint a teremtett világ, mint a madaraknak ékesszólása, és köszönjük, hogy mégis a mi dadogó imádságunk a legkedvesebb neked.
Áldunk azért, hogy valahányszor hozzád kiáltottunk, az a kiáltás nemcsak a mennyezetig hatolt el, még csak nem is a fellegekig, hanem a te isteni trónusodig, és egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy mielőtt kiáltottunk, te már értetted azt. Áldunk ezért téged.
Köszönjük, hogy fontosak vagyunk neked. Köszönjük, hogy annak ellenére szeretsz, hogy mi sokszor szeretetlenül viselkedünk veled szemben és egymással szemben. Köszönjük, hogy annyira szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Segíts mindnyájunkat, hogy azok közé tartozzunk, akik hiszünk benned, Jézus Krisztus. Ezt a hitet teremtsd a szívünkbe, vagy erősíts meg ott most is a te igéd által. Segíts elcsendesedni. Szentlelked szedje össze gondolatainkat, és engedd, hogy amit mondasz, azt magunkra vegyük, és hadd legyen ez egészen személyesen a te megszólításod számunkra. Hadd legyen az vigasztalás, bátorítás, a kiútnak a megmutatása. Mindannyiunknak az, amire most szükségünk van.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy nem mindig volt így, ahogy most énekeltük: „nem vetem másba én bizodalmamat”. Olyan sokszor magunkban bíztunk, emberekben, a szerencsénkben. Segíts el oda, hogy egyedül benned bízzunk, amikor a helyes megoldást, a továbbvezető utat keressük. Mutasd meg ezt nekünk most is külön-külön és együtt is. Jézus érdeméért kérünk.
Ámen.
A zsoltár feliratából láthatjuk, milyen nehéz helyzetben volt Dávid akkor, amikor ez a bizonyságtétele született. Kimondhatatlanul nagy nyomorúság volt az, egyenesen kétségbeejtő helyzetbe került. Saul király halálra üldözte őt, noha Dávid volt a legkiválóbb vitéze az ősi ellenség, a filiszteusok ellen vívott szakadatlan harcokban. Saulnak a féltékenysége és irigysége azonban gyűlöletté sűrűsödött és mindenképpen el akarta pusztítani Dávidot.
Dávid ekkor már tudta, hogy Isten őt választotta ki a nép jövendő királyává, sőt fel is kenette őt Sámuellel, de még ebben is kételkedett, olyan hosszúra nyúlt az üldöztetésének az ideje. Itt, ebben a szorult helyzetében arra gondolt, hogy ha az ellenségének az ellenségéhez menekül, akkor biztonságban lesz. Így jutott erre a képtelen ötletre, hogy a filiszteus királynál keresett menedéket.
Ott azonban, ha nem is a király, de a vezérei azonnal arra emlékeztek, hogy ez a Dávid az, akiről nem is olyan régen még népdalt is költöttek, s az így hangzott: „megölte Saul az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét”, és ez a tízezer filiszteus volt. Mit keres ez itt? Belülről akar valamit megtudni? Szó sem lehet róla, hogy itt maradjon, legalábbis életben itt nem maradhat.
Amikor Dávid ezt meghallotta, csak úgy tudott megmenekülni — ahogy olvastuk is —, hogy bolondnak tettette magát. Aztán a király azt mondta: „szűkölködöm-e a bolondokban? Van belőlük elég, vigyétek ezt innen!” Dávid meg boldog volt, hogy kitoloncolták, és épségben megúszta.
Na, de hova menjen most? Miközben biztonságos helyet keres, talán éppen legfőbb ellenségének, Saulnak a karjaiba fog majd kerülni. Csakugyan az volt a helyzete: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában, szertenézett s nem lelé honját a hazában.”
Ebben a képtelenül nehéz helyzetben él át belülről valami különös szabadulást, aminek a végén el tudja mondani ezt: „Isten minden félelmemből kimentett engem.” Akkor született meg ez a zsoltár.
Úgy gondolom, sokan kerülünk hasonló helyzetbe, ha nem is ilyenbe, mint Dávid, de sokféleképpen körülvesz minket is a félelem, a csüggedés, a kétségbeesés. Sokszor válik reménytelenné egy-egy embernek vagy közösségnek a jövő-je. Mi az útja-módja annak, hogy megszabadulhassunk attól a félelemtől, ami sehova nem visz, semmit nem old meg, csak felemészti az energiáinkat, lefagyasztja a mosolyt az ember arcáról és tönkretesz.
Világosan kirajzolódik itt négy lépés, ahogy Dávid eljutott erre a nagy belső szabadságra.
1. Az első: tele volt félelemmel, sőt itt még erőteljesebb szó van az eredeti szövegben: rettegéssel.
Valóban minden bokorban, minden zörej mögött a közeli ellenséget sejthette, aki nem kevesebbet akar, mint az életét. Állandóan ilyen kérdésekkel volt tele: vajon mit hoz a holnap, mit hoz a jövő, milyen újabb csapdát állít fel Saul, amelyikbe esetleg belegyalogol. Mikor lesz már vége ennek a feszültséggel teljes idő-szaknak? Ne legyen már ennyire bizonytalan minden. Dőljön el valamerre! Nem bírom már tovább azt a gyűlöletet, ami körülvesz… Ha nem fogy ki az ember ezekből az élményekből, az valóban szétrágja belülről és tönkreteszi.
Sok ember él ám félelmek között. Most nem akarom a tapasztalataimat sorolni, csak célzok egy-két olyan területre, ahol nem is gondoljuk.
Kisgyerekek százai, ezrei élnek abban a félelemben, hogy elválnak, vagy együtt maradnak a szülők. Az ember szí-ve szakad meg néha, amikor vagy ezek a kicsik, vagy akik együtt élnek velük, az idősebb testvéreik elárulják, hogy nem tud aludni, s benéz a kulcslyukon: ketten vannak-e még az ágyban, vagy az egyikük már elment. Amikor rosszul felel az iskolában, meg rosszul viselkedik, akkor annak nem az az oka, hogy rossz, hanem ez a félelem szívja el az energiáit.
Serdülők egyfolytában félnek a megszégyenüléstől, attól, hogy „égniük” kell, hogy valaki valami miatt „leégeti” őket.
Számtalan ember fél a betegségtől, valamilyen gyógyíthatatlan betegségtől. Az elmúlt héten különösen is gyakran kellett kórházban betegeket látogatnom műtét előtt, műtét után. Olyan sokféle fé-lelem lappangott a szívek mélyén. Néha maga sem tudja valaki, mitől fél. Az anonim, a névtelen félelem az egyik legszörnyűbb.
Itt van közöttünk még egy idős nemzedék, meg a derékhad, amely két nemzedék olyan sokat szenvedett, hogy valósággal beleégett a sejtjeibe a nélkülözéstől, az inflációtól, a háborútól, a kiszámíthatatlan veszedelemtől való félelem.
2. Mi segít az emberen, amikor félelmekkel küszködik? Erről szól a második lépés, amit Dávid megtett.
Megpróbált ő maga segíteni magán, és minden öntudatos ember így kezdi. Majd valahogy megoldom, majd elbújok, majd elmenekülök. Dávid még egy kis csapatot is gyűjtött maga köré. Szükség esetén meg tudjuk védeni magunkat, nem vagyunk akárkik. S valóban nem voltak akárkik, csak Saul néha az egész hadsereget mozgósította ellenük, és teljesen nevetséges lett volna, hogy szembeszállnak. Ebből csak az lett: „bujdosik az éren, bujdosik a nádon, nincs hova lehajtsa fejét a világon.” Nem tudta megvédeni magát, és nem tudta kiűzni magából a félelmet. S akkor jött ez az ötlet: megyek az ellenségem ellenségéhez.
Isten embere azonban soha nem talál menedéket Isten ellenségeinél. A filiszteusoknál Dávid nem találhatott menedéket, és örült annak, hogy ép bőrrel megúszta.
Akkor jutott el oda: Isten! Tényleg, hogyhogy nem Ővele kezdte? Hogy gondolta ő, az istenfélő, hogy majd ő megoldja? Hogy jutott erre a lehetetlen elgondolásra, hogy a pogány filiszteusoknál, népének a legnagyobb ellenségénél keressen menedéket? Ő maga is elképed ezen a szörnyű gondolaton.
De hát Isten! Isten választotta őt ki. Istennel van állandó beszédes kapcsolatban. Az utóbbi időben ez meglazult, de akkor is Isten választotta őt ki királynak. Sá-muel próféta által felkente. Ő már most a nép királya, csak még meg kell várni, hogy ez valóra is válhassék. Hogy felejtette el mindezt? Isten ígéreteit, Isten közelségét. Isten nem oltalom?! Hányszor énekelt olyanokat — tele vannak a zsoltárai ezekkel az erőteljes képekkel, hogy „erős vár a mi Istenünk!” „Biztos menedék a nyomorúság idején” „Olyan, mint a sziklahasadék, ahova, aki bebújik, védve van” — most egyszerre mindezt elfelejtette?
Dávid elkezd emlékezni, és először is elkezdi magasztalni Istent, azzal kezdődik ez a zsoltár, utána pedig kiönti a szívét neki, és ezzel megszabadul minden félelemtől. „Minden félelmemből kimentett engem.”
Kezdhette volna ezzel mindjárt az elején, de nem ezzel kezdte, azonban eljutott oda, hogy akik Őreá néznek… Akik Istenre néznek, azok egyszerre rájönnek arra, hogy nem Isten háta mögött vannak, nem csinálhat velük az ellenségük azt, amit akar. Isten színe előtt zajlik az életük, és Istennek változatlanul hatalma arra, hogy megvédje őket akármilyen ellenségtől is. És Isten változatlanul szereti még Dávidot is, (meg a Dávidokat) aki előbb fűhöz-fához kapkodott és nem alázatos hívő gyermekként borult oda Isten elé.
Amíg csak magára nézett, az ellenségeire nézett, a bajaira nézett, addig azoknak az igézetébe került. Most hogy Istenre néz, kikerül ebből az igézetből, és egyszer csak észleli: megszűnt a szorítás. Minden félelmemből kimentett engem. Újra látja az Urat, újra olyan nagynak látja Istent, amilyen Ő valójában, újra rá meri bízni magát. Egészen bizonyos lesz abban, hogy nem gazdátlan, nem kiszolgáltatott. Számíthat az Ő hatalmas Istenére. Csakugyan erős vára Ő mindazokak, akik hozzá menekülnek.
Így születik meg ez a bizonyságtétel: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van! Dicsekedik lelkem az Úrban; s hallják ezt az alázatosok és örülnek. Dicsőítsétek ti is velem együtt az Urat, és magasztaljuk együtt az Ő nevét! Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.”
Minket is kísért mindig az, amikor valami baj támad, vagy összejönnek a bajok, hogy elkezdünk kapkodni. Az ember elcsügged, pánikba esik, depressziós lesz, agresszívvé válik — ki-ki vérmérséklete szerint, és megjelenik a félelem. Félünk a jövőtől, egymástól, néha már önmaguktól is, addig, amíg csak a bajainkra, csak egymásra és csak önmagunkra nézünk. Mihelyt Őreá nézünk, minden félelmünkből kiment és békességet ad a helyére.
Amikor Jézus búcsúzott a tanítványoktól és ők is tele voltak szorongással, a bizonytalantól való félelemmel, nekik is ezt mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27)
Amikor a Zsidókhoz írt levélnek a szerzője az üldöztetés között élő és szorongó keresztyéneket bátorítja, nekik is ezt írja: „…félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra…” (Zsid 12,1-2)
Akik Őreá néznek, azokat minden fé-lelműkből kimenti!
3. A harmadik kérdésünk: hogyan lehet ide eljutni, mit tett Dávid ennek érdekében? Itt van világosan: Megkerestem az Urat és megszólítottam az Urat. Ezt tette Dávid ennek érdekében. Megkereste Istent. Végre sokféle kapkodás, próbálkozás után egész szívével Isten felé fordult. Őreá bízta a jövőjét, egyedül tőle várt mindent.
Hol lehet ma megtalálni a mi Urunkat? Ilyeneket ígért Jézus: Ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van köztük. Ahol a róla szóló bizonyságtétel hangzik, Ő ott van. Ahol valaki megalázza magát előtte, Ő ott van közel hozzá. A kevélyeknek ellenük áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad. Meg lehet Őt keresni.
Miközben keresi Őt valaki, rádöbben arra, hogy előbb már Ő keresett minket. Az, hogy mi elkezdjük keresni Istent, következménye már annak, hogy Ő elénk jött az úton — ahogy itt egy másik zsoltárban olvassuk —, és el van készítve ná-la mindaz, amire szükségünk van.
A másik, amit megtudunk: megszólí-totta Istent. Megkereste és megszólította Istent. Ezért mondhatja el utólag, hogy meghallgatott engem. Megszólította Őt. Sokakban él egy súlyos tévedés. Összetévesztik emberek az Isten utáni vágyat, az Istenről való gondolkozást az imádsággal. Azt hiszik, ez ugyanaz, mintha már meg is szólították volna Istent. Pedig, amíg valaki csak vágyakozik Isten után meg gondolkozik róla, meg arról, hogy talán nála lenne segítség, addig még egyedül van. Összezárva a félelmeivel, gondjaival, terheivel, hitével, hitetlenségével egyedül. Amikor kiáltani kezd Istenhez, akkor jön létre a kapcsolat. Nem mi létesítjük a kapcsolatot, Ő készen vár erre a kiáltásra. Megígérte, hogy aki kér, az kap. „Kérjetek és adatik néktek. Keressetek és találtok. Zörgessetek és megnyittatik.” A zörgetés jelzi: bízunk benne. Ő legalább kicsi bizalmat vár attól, akinek aztán majd csodákat fog mutatni.
Az ilyen ember is átéli azt, hogy „amikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt.” Mi még kiáltunk, és Ő már megfelel — ahogy Ézsaiásnál olvashatjuk.
Erről szól ez a zsoltár, csak nem olvastam fel az egészet, a további részében is, hogy Isten hatalmasan cselekedett Dávid életében. Amikor a próbát rábocsátotta, már annak a végét is időzítette. Mert Ő senkit nem próbál feljebb, mint elszenvedheti, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük (1Kor 10,13). Isten biztatja azokat, akik aztán Őhozzá fordulnak és kiáltanak hozzá. De miközben elkezdünk imádkozni, aközben éljük át, milyen fontosak vagyunk neki, és hogy Ő él. Ő valóban uralkodik, hallja, amit mondunk, hiszen válaszol rá.
Olyan sokakat ismerek, akiknek az élete ezen fordult meg, hogy megszólították Istent akkor, amikor még nem is hittek benne, de úgy voltak: ha mégis van, és igaz a fele annak, amit róla hallottak, akkor most megpróbálják Őt segítségül hívni, mert itt senki más nem tud segíteni. Nem kell ide eljutni, de lehet itt kezdeni.
„Megkerestem az Urat és meghallgatott engem…” Kevés az, hogy valaki nagynak tartja Istent. Ezt vallja meg, mondja ki. Kevés az, hogy bántja a bűne és bűntudata van. Még meg is fojthatja a bűne, ha azzal összezárva magában marad. Ezt vigye Isten elé és vallja meg neki azt a bűnt, s akkor átéli, amit Dávid mond két zsoltárral előbb: „levetted rólam bűneimnek terhét…” De tegyem elé, mondjam el. Vagy öntsem ki a szívemet — ahogyan itt olvastuk.
Hiába gondol valaki egy nagy bajban arra, milyen jó lenne, ha a közelben levő ismerőse most éppen erre jönne és segítene, vagy egy távolban levő ismerős jönne és kiszabadítaná. Kiabálni kell! Jajgasson, aztán majd meghallja a közeli vagy távoli ismerős, és valószínű, sietni fog. Kiáltani kell!
Hadd helyezzem mindenkinek a szívére azt az igét, amivel az előző esztendő újévén bátorított Isten itt a kijáratnál. Azt az igét kaptam: „Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok né-ked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.” (Jer. 33,3) Kiálts hozzám, és én megfelelek… Ez már csak a folytatás, hogy meghallgatott engem. Ez azzal kezdődött, hogy Dávid megszólította az Urat.
4. Mit kapott tőle? — ez a negyedik, amit megtudunk az igéből. Kapott tőle mindenekelőtt szabadítást. „…minden fé-lelmemből kimentett engem.” Sokféle kö-teléket hordozunk magunkon, amiből nem tudunk magunk megszabadulni, már csak azért sem, mert sokszor a kezünk is össze van kötve és nincs mivel kibogozzuk magunkat. Olyan sok ember vergődik, kínlódik így a kötelékeiben. Olyan sokan nem hiszik el, hogy Jézus valóban az, akinek a neve mondja Őt. Ez a név, Jézus, azt jelenti: Szabadító. Ő szabadítónak jött.
Amikor az angyal által Isten Józsefnek bejelenti, hogy Máriának fia fog születni, és ki az a fiú, akkor így foglalja össze az isteni kijelentés Jézus küldetését: „Ő szabadítja meg majd az Ő népét az ő bűneiből.” (Mt 1,21)
Jézus szabadítónak jött: félelmektől, kényszergondolatoktól, rossz szokásainktól, szenvedélyektől és mindattól, ami megterhel, meggyötör, megkötöz, fékez. Amiről talán beszélni sem merünk senkinek, vagy amiről túl gyakran beszélünk s már unják, de segíteni senki nem tud. Jézus szabadító, és aki hozzá bizalommal kiált, mint itt Dávid, az ezt megtapasztalja: „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8,36)
Pál apostol boldogan tett erről bizonyságot a Kolossébeliekhez ír levél elején. „Kiszabadított a sötétség hatalmából és átvitt az Ő országába, és benne van a mi váltságunk az Ő vére által.” (Kol 1,13-14)
Mert a legnagyobbtól is Jézus szabadít meg, és egyedül Ő szabadíthat meg az ítélettől. A kárhozat ítéletétől. S hogy szabadított meg ettől? Úgy, hogy elszenvedte helyettünk, és Isten azt betudja mindazoknak, akik Jézusban hisznek, akik ezt a tényt elhiszik, hogy Ő helyettem szenvedte el a kárhozat ítéletét. Ilyen nagy szabadító Ő.
Aztán mit kap még az, aki megszabadult? Örömöt. „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak.” Látszólag nincs okuk az ö-römre. Dávidnak sem változtak meg a körülményei akkor, amikor ezt elmondta. Mégis tudott mosolyogni. Vagy talán nem is mosolyogni, hanem valami mást csinálni, amit egyszer egy kedves idős bá-csi mondott egy jó barátomnak. Ez a jó barát azon csodálkozott, hogy annyi szenvedés, olyan veszteségek, olyan gyász, annyi megaláztatás közepette, hogy tud ez a bácsi mosolyogni.
Megkérdezte tőle egyszer, hogy ezek után — s elsorolta, amit tudott róla — Feri bácsi hogy tud mindig mosolyogni? Azt mondta ez a barátom: az öregúr sokáig nézett valahova messzire, így felelt: tudod, ez azért könnyű, mert én nem mosolygok, hanem visszamosolygok. S akkor elmondta, hogy mindabban, ami körülötte történik, a legapróbb dologtól a legnagyobb jelentőségűig, Jézus haláláig és feltámadásáig, azt látja, hogy Isten re-ánk mosolyog, s így könnyű visszamosolyogni.
Akik Őreá néznek, azok meglátják, hogy Isten reánk mosolyog, és így könnyű visszamosolyogni. Átélik a szabadítást, ahogy Dávid, és utána az arcuk felderül, és meg nem pirul. Az ilyen ember lesz képes arra, hogy valóban nehéz helyzetekben is ott maradjon a szívében ez a csendes öröm, és átsüssön a szemén és arcán is.
Pál apostol börtönből, betegen, a hozzá legközelebb álló munkatársak közül is többekben csalódva írta a Filippi levelet, és abban ezt: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek…” Az elején említi azokat, hogy akik őt bosszantani akarják, de azért mégis hirdetik az evangéliumot, s azt mondja: én ennek örülök és örülni is fogok, hogy mégis hirdetik. Az meg, hogy bosszantani akarnak, nem olyan nagy jelentőségű dolog.
Életének egyik mélypontján, mivel a korithusiak illetlenül viselkedtek, elsorolja nekik mit szenvedett a közelmúltban. Ezzel zárja: de „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4) Annyira tele, hogy még ki is csordul, másnak is jut belőle.
Aki átéli a szabadítást, mert megszó-lította Istent, és Ő meghallgatta, annak a szíve megtelik ezzel az örömmel, meg az előbb említett békességgel, és még ki is csordul belőle. Bekövetkezik, amiről a délelőtti igehirdetés szólt, hogy ilyen Istentől kapott kincsekkel tud a környezetében szolgálni, és áldássá lenni. Ebben a világban, amelyikről azt olvastuk délelőtt, hogy a nyomorúság alatt nyög.
A végén még azt említi Dávid, már csak röviden, hogy az ilyen ember arca meg nem pirul, ami azt jelenti, hogy soha nem kell szégyenkeznie. Vagy még konkrétabban azt jelenti: nem fog csalódni. Nem kell szégyellnie magát amiatt, hogy elhitt valamit, és az nem igaz, mert amit Isten mond, az mindig igaz. Amit Ő ígér, azt teljesíteni fogja, és amit kérünk tőle, annál általában többet kapunk. Nem fog csalódni Istenben és az Ő ígéreteiben.
Ez tehát a négy lépés: félelmeink mindig lesznek, legjobb mindjárt Istenre nézni, ne magunkra, ne az ellenségre, ne a bajainkra; aki megkeresi az Urat és megszólítja, azt Ő minden félelméből kimenti és átéli a szabadítást. Megtelik a szíve olyan örömmel, ami a bajok között is öröm marad, olyan békességgel, amelyik a nehézségek közt is megőrzi őt, sőt még másoknak is jut ebből.
Isten segítsen minket arra, hogy elkezdjük ezt itt: kiáltunk hozzá, aztán majd Ő válaszol és többet ad, mint amit kérünk, még annál is többet, mint amire szükségünk van, hogy örömmel meg tudjuk osztani másokkal.