MEGFÜRDÉS ÉS LÁBMOSÁS

Múlt vasárnap ennek a történetnek az első mondatáról volt szó, amelyik summásan megállapítja az Úr Jézusról, hogy szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket. Láttuk, hogy amikor ezt az alantasnak tartott, megvetett szolgálatot elvégezte közöttük, hogy megmosta lábukat, azt is szeretetből végezte.
Mert sokféleképpen lehet jó szolgálatot is végezni, de igazi értéke annak van, ami szeretetből fakad. Ezt a kérdést intézte hozzánk a mi Urunk, hogy vajon szeretjük-e igazán azokat, akik között élünk. Akarjuk-e őszintén szeretni őket, és a továbbiakban így végezni mindazt, amit eddig is elvégeztünk, de talán nem igaz szeretetből.
Egy egyenlettel fejeződött be a múltkori istentiszteletünk. Jézus mondta: Boldogság = tudni + tenni. Így olvastuk az Ő szavait: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” Boldogság = tudni + tenni azt, amit már tudunk.
Folytassuk tovább ennek az üzenetekben gazdag történetnek a tanulmányozását. Ma erre a párbeszédre figyeljünk, ami Jézus és Péter között lábmosás közben lezajlott.
Péter az ő temperamentumára jellemző módon felcsattan, és azt mondja: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Mire Jézus csendesen csak ennyit válaszol: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Mire Péter megint a rá jellemző módon átlendül a másik végletbe: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Arra meg nincs szükség — mondja neki Jézus, mert te már egyszer megfürödtél, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg. Te már tiszta vagy, de nem mindnyájan vagytok tiszták. Tudta ugyanis, hogy Júdás elárulta Őt.
Mit jelent ez a párbeszéd? Milyen üzenetek szólalnak meg belőle, amelyek a szá-munkra is időszerűek?
Három egymásba kapcsolódó mondatot mond itt Jézus. Azt mondja: kivétel nélkül mindenkinek szüksége van arra, hogy életében egyszer igazán megfürödjék lelkileg — majd látjuk, mit jelent ez. De ezt követően is szüksége van arra, hogy folyamatosan elfogadja Jézustól a lábmosás szolgálatát, mert ez tartja őt Krisztus közelében, ez erő-síti meg újra a vele való közösségét — ha meg nem moslak, semmi közöd sincs hozzám.
Az elsőről szeretnék részletesebben szólni, a másik kettőről csak röviden.
Jézus azt mondja itt, hogy kivétel nélkül mindenkinek, az úgynevezett jó embereknek is, szükségük van arra, hogy életükben egyszer lelkileg megfürödjenek, ha kapcsolatba akarnak kerülni Istennel. Ha meg nem, akkor benne maradnak a pokolban, amibe mindnyájan beleszületünk, az Istentől elszakítva, még a reménységét is elveszítve annak, hogy valaha vele újra közösségbe kerülhetünk, vagyis életté válhat az az állapot, amiben vagyunk, ami a lelki halál.
Ahhoz, hogy valaki újra érintkezhessék Istennel, meg kell tisztulnia, mégpedig mindenestől, mert mindestől áthatott minket az Isten elleni lázadás, az Ő parancsainak a semmibevétele, az Ő akarata elleni tiltakozás. És ha megfeszülünk, sem vagyunk képesek magunktól arra, hogy elérjük újra az elveszített atyai házat, és kapcsolatba kerülhessünk a mindenható Istennel.
Mi ez a fürdő, ami megtisztítja az embert?
Pál apostol a Tituszhoz írt levelében ír erről és az újjászületés fürdőjének nevezi. Jézus pedig azzal a kiváló vallásos emberrel, Nikodémussal beszélgetve mondja, hogy neked is szükséges újjászületned ahhoz, hogy bemehess a mennyországba, és hogy bizonyos is lehess arról, hogy Isten téged beenged oda.
Ahhoz tehát, hogy helyre állhasson egy magunkfajta bűnös ember és az élő Isten kö-zött a kapcsolat, új természetre van szüksé-günk. Ehhez olyan isteni beavatkozásra van szükség az életünkben, ami a teremtéssel egyenértékű esemény. Ezért is nevezi több helyen a Biblia új teremtésnek. Ezért kéri Dá-vid: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!”
Dávid nem önfegyelemmel akar egy kicsit erkölcsösebb életet elérni, hanem ő aztán igazán tudta és nem is titkolta, hogy mindenestül megfertőzte a bűn őt is, és ő az Isten kiválasztottja, akire felnézett az egész nép, képes volt házasságot törni, gyilkossá válni, ráadásul rafináltan, rejtetten. Ő azonban ezt a bűnét nem akarja rejtegetni, hanem nem csupán ezt a bűnét, hanem az ilyen bűnöket termelő gonosz szívét viszi Isten elé és kéri, hogy cserélje ki.
Mind az Ó-, mind az Újszövetség erről a páratlan lehetőségről értesít minket, hogy Isten nem reparálgatni akarja a mi mindenestől romlott életünket, hanem újat kínál nekünk. Teremteni akar egészen újat. Dávid ezt tudta. Tiszta szívet teremts bennem, aztán majd abból tiszta gondolatok jönnek, tiszta beszéd származik, tiszta lesz a tekintetem, megtisztul a jellemem és Isten minősítése szerint is tiszták lesznek a cselekedeteim.
Hogyan végzi Isten az új teremtésnek a munkáját?
Pontosan úgy, ahogy a teremtés munkáját végezte: az Ő beszédével, az Ő igéjével. A teremtés hajnalán azt mondta: legyen, és a semmiből az Ő teremtő szavára előállt a kozmosz, ez a mindenség. Az Ő teremtő igéjére megváltozik egy ember élete mindenestől, a szíve, a gondolkozása a jelleme.
Egy másik helyen, a János evangéliumá-ban ezt mondja a tanítványainak: „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet én szóltam nektek.” Az Ő igéjével teremt minket újjá.
Hogy lehet akkor, hogy ebből kimaradt Júdás? Ő is hallott mindent, amit Jézus mondott, és Jézus szavának a teremtő ereje ott is érvényesült. Hogy lehet, hogy ő az utolsó pillanatig nem élte át az újjáteremtés csodáját, hanem az maradt, aki volt? Hiszen olyan kegyelme az a Megváltónak, hogy itt az utolsó estén, amikor már Júdás megegyezett a megbízóival, hogy eladja nekik Jézust, és innen ment jelenteni, hogyan tudják Őt azon az éjszakán feltűnés nélkül letartóztatni, Jézus még itt is figyelmezteti őt, ráadásul ennyi tapintattal, kedvességgel. Még itt is neki szól ez az ige, hogy most még megállhatsz ezen az úton, még visszafordulhatsz, nem kell végigmenni, amelyik odavezet, hogy Krisztus-gyilkos leszel, és utána, amikor rádszakad ez a bűnöd, öngyilkos leszel. Aki emberölő volt kezdettől fogva, az az ördög visz téged ezen az úton, ne hallgass rá! Hallgass az igére! Hangzik a világos intés, és Júdás, mintha ott sem lenne. Mintha meg sem hallaná. Le vannak húzva a redőnyök. Jézus ott kívül, ő belül a maga autonóm életében már eltökélte mit fog tenni, és ezen nem változtat ez az ige sem.
Miért van ez? Azért, mert Isten igéje nem automatikusan tisztítja meg azt, aki hallgatja, hanem abban végzi el a maga csodálatos munkáját, aki azt befogadja. Akiről visszapattan, annak a számára ítéletté válik, mert hallotta, tudta, mit tehetett volna és úgy nem tette. Jézus azt mondja: az ilyenek ítélete súlyosabb lesz, mint azoké, akik nem tudták mit kellett volna tenniük, és úgy nem tették.
Nagy felelősség igét hallgatni, és lelki öngyilkosság az igét úgy hallgatni, hogy annak az ember egyáltalán nem is óhajt engedelmeskedni. Valaki úgy hallgatja Isten igéjét, hogy nem Isten igéjeként hallgatja azt, hanem elakad a közvetítőnél, hogy ez beszél nekem! Ha nincs ott valakiben ez az igény, hogy Isten szavát akarom hallgatni akárkinek a bizonyságtételén keresztül, akkor könnyen elakad, még a füléig, az értelméig sem érkezik el, nemhogy a szívét hatná át. Sokan vannak, akik oda sem figyelnek arra.
Szeretnélek titeket nagy szeretettel bátorítani arra, hogy érjétek tetten ezt a kísértést az életetekben. Hányszor ül itt úgy valaki, hogy oda sem figyel, mi hangzik. Miért? Mert akkor is a maga gondolataival van elfoglalva. Hát azok fontosabbak, mint az Isten gondolatai, nem? Ez ellen mindenki tiltakozik, de akkor miért nem Istenre figyel? Miért van tele akkor is önmagával? Ezeket az ördögi dolgokat kellene leleplezni magunkban, és akkor tudatosan úgy készülnénk minden istentiszteletre, és úgy vennénk a kezünkbe nagy-nagy hálával minden nap a Szentírást, hogy most a mindenható Isten szavára vagyok kíváncsi. Engem nem érdekel, hogy meleg van, hideg van, huzat van, besüt a nap, ki ül mellettem, ki nem — Isten mit mond most nekem, és kész vagyok azonnal tenni is, amit mond.
Ez hiányzik a Júdásokból. Beszélhet Jé-zus, amit akar, ő akkor is azt teszi, amit már elhatározott. Ettől őrizzen meg Isten mindnyájunkat, mert az ilyeneknek súlyosabb ítéletük lesz. Észre sem vesszük, hogy sokszor úgy gondoljuk: tréfál az Isten. A Mózes könyvében van ez a megrendítő történet, amikor Isten értesíti Lótot, az ő emberét, hogy meneküljön ki Sodomából családjával együtt, mert most még kimenekülhet, néhány óra múlva azonban nem. Lót azonnal felugrik, ébreszti álmából a vejeit, és azt olvassuk: azok azt gondolták, hogy tréfál az öreg. Viccel az após. Viccnek is rossz, hogy hajnalban ébresztget, végpusztulással fenyeget. De hát annyi esze egy meglett férfiembernek van, hogy az ilyeneknek nem ül fel. Aztán ott pusztultak. A lányai kimenekültek.
Nem tréfál az Isten, amikor arról szól, hogy nélküle elpusztulunk, vele pedig egészen új élet nyílik meg előttünk. Értelmes életet, és örök életet pedig csak azok kaphatnak, akik megfürödnek. Akik engedik, hogy Isten igéje átjárja őket. Akik egyszer már megrendülten komolyan vették, hogy minden porcikánkat megfertőzte a bűn, hogy a legtisztábbnak szánt gesztusaink mögött is ott van valami, ami szennyes. Akiknek megadatott az a kegyelem, hogy ezt felismerték, és nem akarnak ilyenek maradni, és úgy hallgatják az igét, ahogy azt Pál apostol mondta a damaszkuszi úton: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és azt cselekedte is azonnal, az ilyenek lesznek új emberré. Mert aki a Krisztusban van, új teremtés az. (2Kor 5,17)
A Zsidókhoz írt levélben van erre nézve egy megrendítő mondat: „Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” (4,2) Ugyanazt hallották, ugyanúgy engedelmeskedhettek volna neki, de ők nem hitték, hogy ez Istentől ered, nem hitték, hogy rájuk is érvényes, nem hitték, hogy ha ennek nem engedelmeskednek, nem valószínű, hogy lesz még lehetőség engedelmeskedni. Egyszóval semmit sem hittek, amit hittel lehetett volna komolyan venni. Legfeljebb megbírálták azt, aki hirdette.
Mint ahogy az Ezékiel könyvében olvassuk. Megrendítő részlet. Isten ezt mondja Ezékielnek, aki elszomorodik, hogy nem veszik komolyan az életmentő igét. „Emberfia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt egymással: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! — akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,30-33)
Csak akkor már késő lesz. Akkor lehetett volna engedelmeskedni neki és új életet kezdeni, amikor elhangzott. De akkor csak szórakoztató műsor volt, mintha népgyűlésre jönnének a templomba igét hallgatni. Itt erről van szó. S nem is akárkit, hanem Ezékiel prófétán keresztül az Urat. De csak szerelmeskedő énekként — Károli így fordítja —, vagy pajzán dalként hallgatták azt. Megbírálják a lantost, meg a lantját, meg milyen szerelésben van, nem elég modern, nem elég megnyerő. De hogy ki az, aki rajta keresztül a mi életünk érdekében valami olyat mond, amit rajta kívül senkitől nem hallhatunk, ez senkit nem érdekel. Hogy hozzá igazítsák az életüket? Kikérik maguknak! Senki ne szóljon az életünkbe, senki ne akarjon rábírni semmire — még az élő Isten se! Így a Júdások mennek tovább azon az úton, amelyiken elindultak, amelyiknek a vége a halál — amint itt Júdásnál a szó szoros értelmében is látszik.
A Biblia azt mondja: Isten igéje életet közvetít. Ha valaki ezt visszautasítja akármilyen kulturáltan, szalonképesen negligálja Istent, semmibe veszi, akkor lelki öngyilkosságot követ el. Isten őrizzen meg ettől minket!
Ezért mondja itt Jézus, hogy egyszer kivétel nélkül mindenkinek meg kell fürödnie, hogy tisztává lehessen. Vagyis ki kell szolgáltatnia magát egészen Isten igéjének. Ítéljen, leplezzen le és gyógyítson meg. Ahol Isten igéjét tisztán hirdetik, ott mindig Jézus Krisztus rendelőjébe lép be az ember. Mint ahogy az orvosnál is általában, le kell vetkőzni. Ott, ahol baj van, meg kell mutatni. Pont azt kezdi el nyomogatni, ami egyébként is fáj. Utána nevén nevezi a bajt, meg esetleg annak az okát is, és ezután fog meggyógyí-tani. Aki ettől fél, az elzárkózik az élettől. Aki ennek kiszolgáltatja magát — ehhez alá-zat kell és bátorság — az átéli az újjáteremtés csodáját. Az átmegy a halálból az életbe.
Vannak, akik Júdás módjára rövidzárlatos utat választanak, hogy rejtsük el a bűnt. Ahogy mondani is szokták: az a bűn, ami kiderül. Pedig ez is bűn marad, és rágja és megöli az illetőt, mint ahogy vele is történt. Aki kész azt világosságra hozni, azt viszont Isten szabadulással, feloldozással ajándékozza meg.
Ennek a megfürdésnek, lelki megújulásnak szemléletes kifejezője volt a keresztségnek az a formája, amit abban az időben gyakoroltak. Amikor bemerítették az illetőt, ami egyrészt azt jelentette, hogy egy pillanatra eltűnt, meghalt a régi ember, s aki a vízből kiemelkedett, az másik volt, az új volt; másrészt azt jelentette, hogy aki így bemerítkezett, azon egy négyzetcentiméter sem maradt szárazon. Mert minden porcikánk és minden indulatunk rászorul arra, hogy Isten megtisztítsa, és az Ő kegyelme minden porcikánkat és minden indulatunkat megtisztítja és újjáteremti. Aki erre vágyik és ezzel a bizalommal szolgáltatja ki magát Istennek, az fürdött meg. Erre mondja Jézus: az már tiszta. Annak Jézus adja a maga tisztaságát, mert Ő adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül és váltságul. (1Kor 1,30)
A másik kérdésünk: akkor az ilyen ember már nem is vétkezik?
Dehogynem! Egészen másként és sokkal ritkábban, és más bűnöket. Amíg ebben a testben vagyunk, addig újra és újra fennáll annak a veszélye, hogy valami Isten-ellenes engedetlenséget elkövessünk. Ezért van szükség a lábmosásra. Lábunkkal járunk a sárban — ahogy az egyik ének mondja —, a leghamarabb az piszkolódik be (legalábbis az ókorban az piszkolódott be), azt tehát újra és újra minél gyakrabban meg kell tisztítani. Mert az ilyen ember, aki már megfürdött, nem érzi jól magát koszosan. Szenved attól, ha valamivel beszennyezte magát.
Ami az út elején az indulásánál megoldást adott, Isten bűnbocsátó kegyelme, ahhoz folyamodik útközben, menet közben is újra és újra. Meg kell tanulnia: Elég nekünk az Ő kegyelme. Meg kell tanulnia az ilyen megfürdött, újjászületett embernek kegyelemből élni. Ez tart mindvégig alázatban minket, ezért tudjuk szüntelenül dicsőíteni a mi Urunkat, ezért tartjuk a kezünket, és ez a kegyelem hatja át a hívőt és így tud másokhoz is irgalmas lenni. A napi bűnöket napi bűnbánattal és bűnvallással visszük oda az Úrhoz, és naponta kapjuk az Ő bocsánatát.
Itt valamire nagyon fel kell figyelnünk! Még pedig arra, hogy a lábmosások nem helyettesítik a megfürdést. Vagyis alkalmi bűnbánat vagy ahhoz hasonló nem pótolja az egyszeri, tényleges, generális újjászületést. Mert sokan vannak, akik azt meg akarják spórolni, hogy be kelljen ismerniük, mindenestől bűnösök és mindenestől kegyelemre szorulnak, hogy egészen átadják az életük feletti uralmat Jézusnak, de mivel a bűneik következményei bántják őket, többnyire azoktól, vagy olykorolykor egy-egy bűnüktől is szeretnének szabadulni, és azt hiszik ez a keresztyén élet. Meg is látszik az életük erőtlenségén és bukdácsolásán ez.
A sokszoros lábmosás sem pótolja a megfürdést. Egyszer szükséges újonnan szü-letnünk, utána úgy sem fogjuk kibírni, hogy engedetlenkedünk, és vágyuk a naponkénti lábmosásra, újra és újra kérjük a bocsánatot.
Minden hívő ember tapasztalata, hogy nagy kegyelem, hogy Isten az Ő igéjével ítél is minket és rámutat bűneinkre, amikkel nem akarunk egy percig sem együtt élni. Milyen nagy kegyelem, hogy a bennünk lakó Szentlélek figyelmeztet egy-egy bűnre úgy, hogy megszomorodik bennünk és a hívő ettől szenved. Ez mint egy vészcsengő jelzi: valami baj van, de azt a bajt is rendbe lehet tenni, mert Isten bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban.
A harmadik, amit még alapigénkben Jé-zus Krisztus említ, hogy azért van szükség erre a lábmosásra, hogy a vele való közösség, ami már mindennél fontosabb és drágább az újjászületett hívőnek, megmaradjon, sőt erősödjék, mélyüljön napról napra. Hogy semmi ne ékelődjön közé és közénk. Hogy semmilyen engedetlenségünk ne válasszon el tőle.
„Ha meg nem moslak téged, semmi kö-zöd sincs énhozzám.” Nehezen lehet lefordítani ezt a kifejezést. Szó szerint azt jelenti: semmi részed nincs énbennem. Vagyis, hogy ami Jézusé, az nem lesz az enyém, ha nem engedem, hogy újra és újra megtisztítson a bűneimtől. Szegény marad a hívő. Vannak ilyen szegény hívők. Nincs mondanivalójuk. Nincs örömük. Nincs erő, tartás bennük. A maguk terheit is alig bírják, nemhogy a másokét a vállukra vennék. Hívő ő, mert hittel elfogadta egyszer a bocsánatot, de nem ügyel arra, hogy növekedjék a megszentelődésben és előrehaladjon, és így meglazul a kapcsolata az Úrral. Jézus megy előre az úton, az ilyen hívő pedig lemarad mögötte. A másik meg ott van a nyomában és így részesül mindabban, ami Jézusé. Állandóan kapja az utánpótlást tőle erőből, világosságból, örömből, türelemből és mindabból, amire szüksége van a szolgálatához.
Legyen nekünk mindennél fontosabb a mi Urunkkal való közösség, ha az már létrejött. Semmi minket tőle el ne válasszon, és tegyünk meg mindent azért, hogy naponta erősödjünk is ebben.
Végül még valamit szeretnék mondani, ami nem feltétlenül ebből az igéből következik, de most eszünkbe juthat, amikor tegnapelőtt sokfelé emlékeztünk a negyvennyolcas szabadságharcra. 1848 hősei jelképpé váltak a számunkra. Hányszor kellett ennek a mi sokat szenvedett kicsi népünknek megmutatnia, hogy szabadságra vágyik és hősöket állítani és önfeláldozásból példát adnia. Valóban csodálatos eredményei és tragikus kudarcai, óriási vérveszteségei voltak ezeknek a szabadságharcoknak egészen az utóbbi időkig. Ki tudná számba venni, mennyi vér folyt el, mennyien maradtak özvegyek és árvák, és mennyi könny ömlött egy-egy ilyen harc után.
Valóban Isten csodája az, hogy annyi balszerencse közt oly sok viszály után még mindig él nemzet e hazán. Én azonban most ennek az igének az alapján egészen más nézőpontból szeretnék rávilágítani erre a tényre, amit csak a hívő ember láthat. Ez pedig az, ha az ember, az emberiség — ahogy szoktunk ilyen nagy szavakat használni — úgy élne, ahogy itt Jézus beszél arról, akkor nem lenne szükség szabadságharcokra. Akkor nem kellene ennyi vérnek folynia, és nem ömlene ennyi könny. Akkor az a sok drága fiatal, aki az életét áldozta egy-egy nemes eszméért, nem kellett volna, hogy meghaljon a hazáért, hanem élhetett volna és élhetne a hazáért. Vagy egy még tágasabb kategóriában gondolkozva: élhetne az Isten országáért.
Világosan kell látnunk, hogy ami Istentől elszakadt állapotunk, a bűn az oka annak, hogy szükség volt és van szabadságharcokra, és hogy annyi vérnek és könnynek kellett és kell folynia. Az, hogy nagyban így van és így is fog maradni, ezzel nekünk józanul számolnunk kell. Ez lett az egyik következménye annak, hogy nagy büszkén otthagytuk Istent, és azt mondtuk, hogy majd mi… Mi erre vagyunk képesek Isten nélkül. A Bibliából tudjuk, hogy a gonoszság a Krisztus visszajövetelét megelőző időszakban csak növekedni fog. De a magunk kis körében, ahol Isten minket kü-lönösen felelősekké tett, ott sok mindent tehetnénk azért, hogy ne folyjék annyi vér és ömöljön annyi könny. Mert amikor elvéreznek házasságok, meghiúsulnak álmok, és emiatt — vagyis miattunk — könnyek között nőnek fel nemzedékek, a gyerekeink meg unokáink, azokért mi vagyunk felelősek. Amikor otthon miattunk hullanak könnyek, azért mi vagyunk felelősek. Tehetnénk valamit, hogy legalább azokban a közösségekben, amikben mi élünk, különösen, ha bizonyos felelősséggel vagyunk ott, ne kerüljön sor szabadságharcra, ne kelljen harcolnia senkinek a maga érvényesüléséért, vagy azért, hogy emberszámba vegyék, és boldog legyen, és megkapja azt, amire szüksége van.
Isten azokra, akiknek új életet adott, azt bízta, hogy ezt a tőle kapott életet adják tovább. Ebben a hullaszagú világban tudjunk életet képviselni. Ebben a lelki sivatagban legyenek oázisok, ahova menekülhetnek emberek, és ahol megmenekülhetnek.
Isten segítsen és bátorítson minket, hogy engedjük, hogy megfürdessen az Ő igéjében, és újjáteremtsen, hogy utána készek legyünk elfogadni szüntelenül Jézustól a lábmosás szolgálatát, vagyis naponta bűneink bocsánatát. Így legyen vele szoros közösségünk, és részünk legyen benne, hogy krisztusi erők áradhassanak rajtunk keresztül ebbe a világba. Akkor töltenénk be hivatásunkat, és akkor szolgálná életünk Isten dicsőségét.