Istenünk, alázatosan kérünk, hogy ezután a beszéd után ne maradjon minden a régiben az életünkben. Könyörülj rajtunk, hogy legyen bátorságunk kezdeményezni. Vedd ki a szívünkből a félelmet. Annyira félünk lemondani arról, hogy minket szeressenek, hogy magunkat szerettessük, és annyira képtelenek vagyunk őszintén, tartósan, egyenletesen, ha kell egyoldalúan is, szeretni és adni.
Magasztalunk téged, Jézus Krisztus, hogy erre adtál példát, és ehhez adsz erőt azoknak, akik ezt komolyan akarják. Erősítsd meg bennünk a tétovázó akaratot. Segíts, hogy ne mondjunk le arról, hogy másként folytathatjuk a házasságot, a családi életet, a barátságot, a munkatársi kapcsolatot, mindent. Hogy másként élhetjük meg a magányunkat, másként gondolhatunk azokra, akiktől sok sérelmet szenvedtünk, hogy minden megváltozhat, ha a szívünk megváltozik. Könyörülj rajtunk és ott benn a mélyen, teremts minket újjá.
Magasztalunk téged, Jézus Krisztus, hogy annyira igaz ez a mondásod is: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért. Köszönjük, hogy te ezt tetted. Érettünk is adtad. Szeretnénk a mennyei tűzhöz jönni és vinni belőle parazsat. Szeretnénk felmelegedni igazán mi magunk is a te közeledben, és aztán felmelegíteni megfagyott kapcsolatokat és melegíteni azokat, akiket senki sem szeret, akik úgy érzik, senkinek sem fontosak. Akiktől mindenki csak vár, és oly ritkán kapják meg azt, amire pedig nekik is szükségük van.
Oly sokszor láttuk már, Urunk, hogy mi sem tudjuk azt adni, mi is koldus szegények vagyunk. Köszönjük, hogy jöhetünk hozzád, a gazdag Istenhez. A te gyermekeidet pedig gazdagokká teszed, akiknek telik. Telik megbocsátani, elengedni, elfelejteni. Telik felvenni a másik terhét is. Tégy minket ilyen gazdagokká. Nyafogó, panaszkodó, keserű, elégedetlen, önző emberekből segíts el minket arra, hogy az Isten szeretete töltessék ki a szívünkbe az újjászületés során a Szentlélek által.
Könyörgünk most hozzád szeretteinkért a közelben és távolban. Könyörgünk hozzád az ellenségeinkért is. Könyörgünk hozzád népünk jövőjéért. Könyörgünk ennek az emberiségnek a jövőjéért, amelyikben a gonoszság szemlátomást és szembetűnően megsokasodik.
Adj nekünk bátorságot szeretettel élni, szeretet adni egy ilyen kihűlő világban is. Segíts ezt elkezdeni már ma. Köszönjük, hogy ez lehetséges, mert te parancsolod, te ígéred és te kínálsz nekünk most mindent, ami ehhez szükséges.
Segíts ebben a csendben is őszintén imádkozni hozzád.
Ámen.
Mindenható Istenünk, áldunk és magasztalunk téged a te nagy tetteidért. Dicsőítünk a karácsony csodájáért is.
Köszönjük, hogy miután magunk is kénytelenek voltunk látni, hogy innen hozzád nem találunk utat, te készítettél nekünk utat onnan fentről ide.
Magasztalunk, megváltó Urunk Jézus Krisztus, hogy te lettél az út a számunkra. Te jöttél útnyitóul is nekünk. Köszönjük, hogy te vagy az ajtó, akin át beléphetünk az elhagyott atyai házba. Köszönjük, hogy egyedül te tudsz minket visszavezetni Istenhez, a szeretethez, és te tanítasz meg minket élni.
Könyörülj rajtunk, hogy egyre jobban érthessük és hihessük karácsony csodáját. Köszönjük, hogy megérhettük ezt az ünnepet meg. Köszönjük, hogy békességben érhettük meg.
Ajándékozz meg minket most a veled való találkozással. Olyan csoda az Urunk, hogy még ezek után is van szavad hozzánk, amikor oly sokszor hiába mondtad, mert nem lett belőle élet. Amikor oly sokszor meghallgattuk, s nem csináltunk semmit, maradt minden a régiben. Amikor oly sokszor az ellenkezőjét tesszük annak, amit a te igaz igédben elénk adsz. Köszönjük, hogy még mindig tart a türelmed. Nem akarunk visszaélni vele.
Segíts most úgy hallgatni az igét, mint amit te mondasz, s mint aminek készek vagyunk azonnal engedelmeskedni a magunk érdekében. Köszönjük, hogy minden szavad a mi érdekeinket szolgálja, a mi életünket segíti.
Könyörülj rajtunk, hogy amikor ajándékot kínálsz, tudjuk azt bizalommal fogadni, használni és hasznosítani.
Te légy a középpontjában mostani istentiszteletünknek is, üdvözítő Urunk Jézus Krisztus. Minket pedig segíts, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.
Ámen.
Közhely lett már, hogy a karácsonyt sokan a szeretet ünnepének nevezik. Annál feltűnőbb az, hogy éppen ilyenkor kell találkoznunk a szeretetlenségnek sok szomorú példájával és áldozataival. Éppen ezért beszéljünk ma becsületesen arról, amit Jézus ilyen keményen fogalmaz itt, hogy jönnek idők, amikor a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.
Nézzünk szembe a valósággal, hogy ezek az idők elkezdődtek. A szeretet sokakban meghidegedik, kihűl, de azért beszéljünk arról is, hogy mindennek ellené-re, hogyan maradhat mégis meleg a szeretet emberek szívében, és hogyan lehet melegíteni másokat is ezzel a szeretettel nemcsak karácsony két napján, hanem minden napon.
Jézus Krisztus itt az utolsó idők egyik jeleként beszél erről, hogy akkor a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. A gonoszság helyén az anó-mia görög szó áll itt az eredeti szövegben, ami törvénytelenséget, törvény nélküliséget jelent. Tipikusan a terrorizmusnak a jellemvonása ez. Azt nem fékezi és nem korlátozza semmiféle törvény.
Erre hívja itt fel a figyelmünket Jézus, hogy párhuzamosan történik a kettő: az anómia, a gonoszság megnő, s a szeretet sokakban kihűl. (A föld légkörének általános felmelegedésével együtt van egy ilyen kihűlési folyamat a szeretet tekintetében.)
Pál apostol utolsó levelében (2Timó-teus) részletesen ír arról, hogy a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időkben jellemezni fogja az embereket a szeretetlenség, más fogalmazásban mondja: egyre önzőbbek és magukat szeretők lesznek. Harmadszor is említi: sokkal inkább szeretik az élvezeteket, mint Istent. Ez az utolsó idők egyik jellemvonása.
Vegyük észre most karácsonykor, hogy a karácsonyi történetben is milyen sok olyan részlettel találkozunk, ami arról árulkodik, hogy a szeretet meghidegült. Nem volt helyük Józseféknek Betlehemben, ahova kénytelenek voltak elgyalogolni az akkori összeírás, népszámlálás miatt. Meglepő, hogy egy mindenórás szülő asszonyt senki sem fogad be. Hajléktalanok voltak ott Betlehemben. És ahogy az egyik tizenéves fiú mondta: egy langyos birkaistállóban voltak kénytelenek csövezni.
Heródes sok csecsemőt és kisgyermeket kiirtott hatalomféltésből. Ők voltak a diktatúra áldozatai. Ugyanez ma úgy történik, hogy kényelemféltésből meg életszínvonal-féltésből, meg egyszerűen önféltésből ezt a csecsemőgyilkolást már az anyaméhben elkezdik sokan.
Aztán, alig hogy a világra jött az Úr Jézus, menekülniük kellett Egyiptomba. Meg kellett kóstolniuk az emigráció keserű kenyerét. Józsefnek meg kellett tanulnia, milyen az vendégmunkásnak lenni. Milyen nehéz egy idegen kultúrába beilleszkedni, ahova nem jószántukból mentek.
Ennyire nincs új a nap alatt, és ennyire megnyomorította mindig a szeretetlenség az emberek életét és az emberi együttélést.
Azt hiszem, mégis jogos a kérdés, ha valaki azt kérdezi: nem ünneprontás azért pont karácsonykor a szeretetlenségről beszélni? Hiszen mégis csak vannak emberek, családok, ahol őszinte, meleg szeretet hatja át az együttélést, mégpedig nemcsak a nagy ünnepeken, hanem mindig. Hála Istennek, hogy vannak ilyenek, és ezekről nem szabad elfeledkezni. A kérdésre azonban visszakérdeznék: nem ünneprontás, nem életrontás, hogy oly temérdek szeretetlenséget megengedünk magunknak, és tudomásul vesszük, hogy pusztít körülöttünk?
Ennek az évnek a legnehezebb lelkigondozói feladatai pontosan a szeretet meghidegülése miatt adódtak. Amikor ré-gi jó barátok ellenségekké lettek az üzlet során. Amikor édes testvérek farkasszemet néznek egymással mint al- és felperes. Amikor házastársak, akik valamikor szerelmet vallottak egymásnak, most bosszút esküsznek, hogy tönkreteszik a másikat. Amikor szülők szembefordulnak gyerekeikkel és szétmarják a házasságukat. Amikor gyerekek kiforgatják idősödő szüleiket az otthonukból, amit egy élet munkájával nagy nehezen összehoztak, és ami úgy is az övéké lenne, csak még várni kellene egy kicsit, amíg élnek az öregek. Az önzés, az érvényesülési vágy, a pénz szerelme kiirtja sokakból a hűségnek, a ragaszkodásnak, a hálának, az áldozatkészségnek még a csíráját is. Ahol valamikor meleg szeretet töltötte be a szíveket és az otthont, ott az egyszer csak elkezd hűlni, és szó szerint megvalósul, amit Jézus itt mond: a gonoszság megsokasodik, a szeretet pedig sokakban meghidegül.
Egy asszony csodálkozik egy fiatalemberrel beszélgetve. Összecsapja a kezét, és azt mondja: de hiszen ti gyerekkorotok óta a legjobb barátok voltatok. Mire a modern fiatalember: naná, néni, de a barátság is csak addig tart, amíg megéri. — Valamikor volt, aztán egyszer csak meghidegedik a szeretet.
Észlelünk tehát egy ilyen jelenséget, amire Jézus előre felhívta a figyelmünket. Közben mindnyájan tudjuk, hogy igazi szeretet nélkül lehetetlen tartalmas, emberi életet élni, senki sem tud egészsé-ges módon kibontakozni, és valóban emberré válni. Ezért is fontos, hogy próbáljuk kicsit konkrétabban meghatározni, mit ért a Szentírás szereteten, és mit jelentene az, ha valaki őszintén elhatározza és azt mondaná egy másiknak, akivel szemben már kihűlt a szeretet a szívében, hogy szeretlek.
Ez a szeretlek ezt jelenti: elfogadlak így, ahogy vagy. Azt jelenti: fontos vagy nekem. Ezt nemcsak érzem meg gondolom, hanem kifejezésre is juttatom. Azt is jelenti: tisztellek. Látom az Istentől kapott értékeidet. Nemcsak a hibáidat teszem nagyító alá és teszem szóvá újra és újra, örülök annak, hogy ilyen sok érték is van benned. Mivel együtt kell élnünk, arra rendezkedem be, hogy adjak neked. Szeretném meggazdagítani az életedet. Egyáltalán azt figyelem mindig, hogy neked mi jó, és kész vagyok ezt — ha kell — áldozatok árán is megadni, mégpedig szívesen és tartósan, s ha kell, akár viszonzás nélkül is. Persze, ha akarod, mert a szeretet tiszteli a másik szabadságát is, nem erőlteti rá magát.
És mi lett ebből? Lett belőle üzlet, sokféle alkudozással, a kölcsönösség kikényszerítésével, számítással és a zsarolásnak számtalan formájával. Átitatva önzéssel úgy, hogy még a legtisztábbnak gondolt emberi kapcsolatokat is sokszor az önzés határozza meg. Még a tulajdon gyerekében is önmagát szereti sok szülő.
Mi ennek az oka? A Biblia világosan leírja, hol romlott el a dolog. A szeretés vágyát, azt, hogy szeressünk, Isten oltotta belénk. Ez az Istentől belénk oltott törekvés azonban az Istennel való közösségből kiszakadva irányt téveszt. Nem Istent és egymást szeretjük többé, hanem önmagunkat. (Egyébként az a szó, amit az Újszövetség a bűn kifejezésére használ, pontosan azt jelenti: céltévesztés.)
Ez is az anómiának az egyik formája, amikor az ember Isten helyére törekszik, istenkedni kezd, és bálványozza magát. Képtelenné válik arra, hogy teljes szívéből szeresse Istent, és őszintén szeresse a másikat. Ezért kell oly gyakran figyelmeztetnie a Szentírásnak bennünket, hogy ne nézze ki-ki csak a maga hasznát, hanem a másikét is. Vagy amikor azt olvassuk: egymást különbnek tartsátok magatoknál, mert majdnem mindenkinél kü-lönbnek tartjuk önmagunkat. Vagy amikor az Úr Jézus azt mondja: szeresd felebarátodat úgy, mint magadat. Kórosan önmagunkat szeretjük, mert Isten nélkül nem tudjuk az Istentől kapott adottságunkat jól használni.
Isten azonban ettől függetlenül továbbra is egyenletesen, megbízhatóan és igazán szeret minket, annak minden sajátos velejárójával. Hadd olvassam fel az Isten egyik szerelmi vallomását a Szentírásból, aminek az első mondatát gyakran szoktuk idézni, de tovább ritkán olvassák el az emberek:
„Így szól az Úr, a te teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr, vagyok a te Istened! (…) Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!” (Ézs 43)
Ezt olyan helyzetben mondta Isten az ő népének, amelyikben nem sok szeretnivalót lehetett találni abban a népben, amelyikben talán semmire nem lehetett volna azt mondani, hogy na, ez olyan vonás, ami becses az Isten minősítése szerint is. Mivel azonban szerette ezt a népet, mindezt el tudta mondani, és meg tudta valósítani. Ez az isteni szeretet tört be ebbe a kihűlő világba karácsonykor Jézus Krisztus személyében.
Erről a szeretetről írja János apostol a levelében: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Aki szeret, az Istentől született. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát elküldte Isten a világba, hogy éljünk általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket és elküldte Fiát engesztelő áldozatul a bűneinkért.” (1Jn 4,7-10)
Karácsony tehát azért történt, az Ige azért lett testté, hogy Isten megállítsa a szeretet kihűlését ebben a világban, és megtanítson minket újra Őt és egymást szeretni. Ehhez azonban az embernek új természetre, ahogy a Biblia mondja, új szívre van szüksége. Ezt nem tudjuk magunktól elérni, ez csak úgy valósulhat meg, ahogy Pál apostol írja: „az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róm 5,5) Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Amikor Jézus természete a mi természetünkké válik úgy, hogy valaki eljutott oda, hogy kétségbeejtő, hogy mennyire nem tudok magamtól igazán szeretni. Ezzel a bűnbánattal kiáltok Istenhez. Behívom életembe az Isten testté lett szeretetét, Jézust, és egyszer csak tudok szeretni az Isten szeretetével. Helyreállt a kapcsolat az Istentől elszakadt hitetlenné vált ember és az élő Isten között, és ezen az összeköttetésen keresztül árad az Isten szeretete az újjászületett emberbe, és rajta keresztül másokra.
Ez a teremtéssel egyenértékű isteni tett. Ezért nevezi más helyen a Biblia újjáteremtésnek. Azt írja: aki a Krisztusban van, az új teremtés, a régiek elmúltak, minden újjá lett. (2Kor 5,5) Karácsony célja ez volt, hogy az Isten szeretete Jézus személyében testet öltsön, hozzáférhetővé váljék mindannyiunk számára, és amikor Jézus a szeretet jegyében az életét is odaáldozta értünk, akkor mintegy szétoszthatóvá vált az Isten testet öltött szeretete, s mindenki, aki hisz Jézusban, kap egy részt ebből a szeretetből, és attól kezdve ezzel a szeretettel tud szeretni.
Itt nem az ember javul meg, vagy kezd el újra szeretni, hanem az Isten szeretete töltetik ki a mi szívünkbe. Ezzel a szeretettel már valóban tudjuk Istent és egymást teljes szívünkből szeretni, sőt ha kell, még az ellenséget is, mert abban is felismerjük Isten teremtményét.
Lesznek idők, amikor a gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Ennek a mondatnak szörnyű illusztrációját láttuk szeptember 11-én abban a tragédiában, ami az Egyesült Államokban történt. Az anómiának olyan minden korábbit meghaladó rettenetes példája volt ez, ami megmutatja, hogy mi lakik az Istentől elszakadt emberben. A gonoszság mindig ezt mondja: az életem árán is kész vagyok megölni téged — ez van az öngyilkos merényletek mögött. A szeretet így szól: az életem árán is kész vagyok megmenteni téged. Ha másként nem megy, te nekem olyan fontos vagy, hogy az életemet is odaadom érted. Ezt a lelkületet hozta el Jézus karácsonykor erre a földre. Akik ővele a hit által valóban személyes közösségre jutnak, azokba ez a szeretet árad be, és azok képesek így élni.
A karácsonyi kérdés hozzánk az: kell-e nekünk az Istennek ez a szeretete? Vagyis: kell-e nekünk Jézus?
Ne hamarkodjuk el a választ, mert ennek ára van. Aki ilyen szeretettel kezd el élni, azt a világ a legjobb esetben butának tartja. Aki konzekvensen gyakorolja ezt a szeretetet, annak meg kell tapasztalnia, hogy ez sokszor hátrányokkal, hátratétellel is jár. Ez áldozatot jelent. Ebben a kihűlő világban egyre nehezebb lesz Isten szeretetével szeretni. Egyre nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valaki merje vállalni, hogy újra és újra rászorul arra, hogy kapja Istentől ezt a szeretetet, és újra és újra kész továbbadni azt másoknak. Ezzel sok nehézség jár együtt. De együtt jár vele a folyamatosan jó lelkiismeret, az a békesség, amit csak ez, a Krisztussal való közösség ad, és az, hogy az ember csodálkozva láthatja, hogy ezt a kihűlő világot mégis csak ez a szeretet tartja össze, és ezt az egyre inkább megnyomorított életet ez a szeretet teszi elviselhetővé.
A gonoszság megsokasodik és a szeretet sokakban meghidegül. Akarunk-e mi mégis így szeretni? Nem ezt a szeretetet követelni, arra mindenki képes, hanem ezt a szeretetet elfogadni és továbbadni. Módszeresen, folyamatosan, nagy belső meggyőződéssel, ha kell, áldozatok árán is. Így tesz Isten áldássá ma is sokakat.
E nélkül a szeretet nélkül mindenki szenved. Most karácsony előtt különösen is sokakat látogattunk meg, és nap mint nap kellett látnom, hogyan nyomorít meg embereket ennek a szeretetnek a hiánya. Hogy a szeretet valóban rohamosan meghidegül sokakban, és hogy szenvednek emiatt gyerekek, házastársak, öregek, hajléktalanok, munkatársak. Ahol ez hiányzik, ott kínlódás az élet.
Éppen ezért két egészen gyakorlati javaslatot szeretnék mondani. Az egyik, hogy ne törődj bele abba, ha éppen benned kezd meghidegedni a szeretet. Ne gyárts ideológiát, hogy megmagyarázd: azért mert sokat csalódtál, meg ilyen kemény az élet, abban csak így lehet élni, meg még mindig több van benned, mint az ellenségeidben. Ilyen szövegeket bárki tud mondani. Itt nem szövegelni kell, hanem menteni kellene az életet, meg gazdagítani az életet. Az meg e nélkül az Isteni szeretet nélkül nem megy. Ez ott kezdődik, hogy nem mond le az ember arról, hogy mégis csak lehet így szeretni, kapcsolatokat újra lehet kezdeni új alapokra helyezve, hogy Istentől el lehet kérni ezt a szeretetet.
Hogy történik ez? Hadd próbáljam ezt egy hétköznapi emlékemmel szemléltetni.
Az egyik faluban egy idős bácsi élt magányosan. Sokszor meglátogattam, amíg ott szolgáltam. Amíg tartotta magát, ki tudott járni az erdőre, beszerezte és összevágta a fáját, és a kis vaskályhában duruzsolt a tűz, és elviselhető volt a hő-mérséklet a szobájában. Ahogy aztán gyengült és egyre többet kellett feküdnie, kezdett meghidegedni a levegő abban a kis szobában. Megemlítettem ezt a gyülekezet egyik presbiterének. Ő nem sokat spekulált, másnap elvitt a bácsihoz egy használt olajkályhát, és attól kezdve minden reggel munkába menet feltöltötte az olajkályhának a tartályát. A kis öreg pedig nem győzött csodálkozni, hogy folyamatosan ég a tűz, egyfolytában meleg van, és az ujját sem kell mozdítania. És nem fogy el az olaj soha.
Azért hoztam el magammal ezt az emléket, mert éppen akkor voltam olyan lelki helyzetben, hogy küszködtem és szerettem volna teljesíteni valamit és felmutatni Istennek, de nem ment. Ebből, meg soksok világos bibliai igéből megtanultam, hogy nem nekünk kell felmutatnunk teljesítményeket. Tudomásul kell vennünk, hogy nem tudjuk egymást teljesen önzetlenül, tartósan, egyenletesen szeretni. Teljesen elromlott a szerkezet bennünk. Isten nélkül nem tudunk isteni szeretettel viszonyulni egymáshoz. De vissza lehet találni, újjá lehet születni. Beáradhat az isteni olaj az életünkbe, és folyik kiapadhatatlanul. Ez minőségileg más szeretet lesz, és erre van szüksége mindenkinek. Isten a benne hívőket erre akarja használni. A mienk elfogy, de lehet az övét kapni és továbbadni.
A másik, hogy ha valaki eljut oda, hogy nem mondok le arról, hogy így szeressek, szeretnék új alapra állva, új forráshoz odatalálva Istentől kapott szeretettel szolgálni azok között, akik között élnem kell, — akkor az kezdje el még ma, próbálja ezt a szeretetet konkretizálni és ezzel a tartalommal megtölteni, amit bátorkodtam az előbb elmondani. Vagyis mondja meg az illetőnek, illetőknek, vagy ha nem mondja is meg, kezdje el élni, hogy elfogadlak téged ilyennek, amilyen vagy. Te fontos vagy nekem és ezt éreztetni is akarom veled. Az Istentől kapott értékeidet látom és örülök azoknak, és nem a hibáidat verem újra és újra a fejedhez. Csakugyan szeretnék arra berendezkedni, hogy gazdagabb legyen az életed azért, mert én is itt vagyok a közeledben. Adni szeretnék neked, és nem várni és elvárni a továbbiakban. Adni mindenekelőtt bocsánatot, mert csak úgy lehet újat kezdeni. Nem akarlak emlékeztetni arra, ami miatt meghidegedett a szeretet. Adni mindazt, amit az utóbbi időben visszatartottam, amit pedig csak tőlem kaphatnál meg. Adni újra önmagamat, a szívemet.
Ezt tanultam attól a Jézustól, aki karácsonykor otthagyta a mennyei dicsőséget és eljött közénk a porba, szennybe, bűnbe, gyűlölködésbe, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem. Ezt a Jézust hívtam be az életembe, és akarom, hogy érvényesüljön az életemben. Félre akarok állni a magam önzésével előle, azt akarom, hogy érvényesüljön az életem minden területén az Ő szeretete.
Készülés közben eszembe jutott József Attilának egy verse. Egy rövid versen belül háromszor sóhajt fel:
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.
A közepén újra a sóhajtás:
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zúzmarás a város, a berek.
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni,
és rakni, adjon soksok meleget.
Azután a végén megint csak óhaj marad az óhaj:
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!
— Ha nem tudnátok: ezt a tüzet megrakta Isten. Karácsonykor szállt le ez a tűz az égből ide a földre. Lehet odamenni parazsat vinni, hogy másutt is lehessen olyan tüzet gerjeszteni, amitől felengednének az emberek, amitől a fagyos kamrák kilincse megmozdulna, meg a bezárt szívek végre kinyílnának egymás előtt, hogy felengedhetnénk mindnyájan. Ez a magunk erejéből nem megy. Ez ajándék. Isten karácsonyi ajándéka. Boldog, aki nyújtja a kezét, és önmagát megtagadva kész nemcsak elfogadni, hanem továbbadni. Egyebek közt ezért is mondta Jézus: szükséges újonnan születnetek.