Dicsőséges Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy tudhatjuk, hogy a nagy Keresztelő János látta legtisztábban önmagáról, hogy a te sarudnak a szíját sem méltó megoldani. Köszönjük, hogy ő tudta, te ki vagy. Köszönjük, hogy tőle hallhatta a világ először azt is, hogy te vagy az Isten Báránya, aki magadra veszed a világ bűnét. Áldunk azért, mert a mienket is magadra vetted.
Köszönjük, hogy minden ádvent emlékeztet minket arra, amit tettél értünk, és amit ígértél nekünk. Köszönjük, hogy bízhatunk ígéreteid valóra válásában.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor magunk körül forgunk mi is. Megvalljuk bűnbánattal, hogy nem érezzük kötelező jellegűeknek reánk nézve a te parancsolataidat. Segíts el oda, hogy legyen a te igéd szent a számunkra!
Köszönjük, hogy éppen az az akaratod, hogy szentek legyünk. Egy szentségtelen világban tudjunk téged dicsőíteni. Ne szégyelljük, hogy a te népedhez tartozunk. Merjük megvallani és vállalni mindazt, aminek az igazságáról már meggyőztél minket. Bátorítsd ebben a tieidet, kérünk, hogy minél többen a sötétségről világosságra, és a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek. Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan, akik most itt vagyunk, ezek között lehessünk.
Segíts készülni az ünnepekre. Kérünk, tedd ünneppé minden napunkban azt, amikor eléd állunk. Köszönjük az imádság nagy lehetőségét. Köszönjük, hogy szabad naponta táplálkoznunk a te igéddel úgy, mint a kenyérrel. Legyen az valóban mindennapi kenyér a számunkra.
Könyörgünk hozzád betegeinkért, a gyászolókért. Könyörgünk azokért, akik most is éheznek és fáznak, gyűlölködnek és félnek. Könyörgünk azokért, akik gyilkolnak, és akik már egyáltalán nem rendülnek meg mások vérének kiontását látva és hallva.
Könyörülj meg rajtunk, hogy ne legyen nekünk hitetlen és kemény szívünk. Add nekünk a te érző szívedet, Jézus Krisztus. Töltsd meg a szívünket az Isten szeretetével, hogy ne csak szavaljunk ilyenkor a szeretet ünnepéről, hanem ilyenkor is, meg az év minden napján tudjuk egymást szívből szeretni, ha kell egyoldalúan is.
Kérünk, beszélj velünk tovább az igén keresztül, és taníts ebben a csendben őszintén beszélni hozzád.
Ámen.
Mindenható Istenünk, dicsőítünk téged ezen a reggelen ígéreteid teljesedéséért. Magasztalunk azért, hogy egyáltalán vannak ígéreteid. Köszönjük, hogy sok mindent kijelentettél a benned bízóknak a jövendőre nézve is. Köszönjük, hogy nem mondtál el mindent. Dicsőítünk azért, mert a titkok az Úréi, a miénk pedig a kijelentett dolgok. Köszönjük, hogy amit kijelentettél, az bőségesen elegendő ahhoz, hogy értelmesen és neked tetszően éljünk, és örök életünk is legyen.
Bocsásd meg, ha sokszor a titkokat feszegetjük, vagy téged megkerülve akarjuk azokat megtudni, a te kijelentett világos parancsaidat pedig nem vesszük komolyan. Bocsásd meg, ha a mögöttünk levő héten is oly sok parancsolatod ellen vétkeztünk. Bocsásd meg, ha erősebb hatással van ránk a közvélemény nyomása, bizonyos szokások, és nem a te útmutatásod szerint éltünk. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!
Annál inkább köszönjük, hogy így is magad elé engedsz minket, és köszönjük, hogy újra várhatjuk és kérhetjük a te szavadat. Tudjuk, Urunk, hogy a te beszédeddel ma is bármit el tudsz végezni, meg tudsz valósítani. Szólj bele az életünkbe, támassz abban világosságot!
Magasztalunk téged, Jézus Krisztus, hogy te vagy a felkelő nap, te vagy a világ világossága, és aki téged követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Még mindig olyan sok sötét dolog lapul az életünkben. Sokszor vannak sötét gondolataink, sokszor magukkal ragadnak sötét indulatok. Gyakran olyan sötétnek látjuk a jövőt, mintha nem te lennél a jövendőnknek az Ura is. Támassz világosságot most a szívünkben, a fejünkben. A te igéd reflektorozzon bele a lényünk mélyére. Hozd világosságra a sötétség dolgait. Taníts meg minket világosságban járni, hogy így igazán közösségünk legyen veled és egymással, úgy ahogy azt megígérted.
Alázatosan kérünk, hogy te, aki mindannyiunkat ismersz itt most is, úgy szólíts meg minket, hogy attól gyógyuljon, bátorodjék, tisztuljon, erősödjék az életünk.
Ámen.
Múlt vasárnap karácsony előtörténetét kezdtük tanulmányozni, különösen annak azt a részletét, ami Keresztelő János születésével foglalkozik. Frissítsük fel rö-viden az elhangzottakat, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
Isten megígérte Zakariásnak, hogy hosszú várakozás és imádkozás után fia születik, Jánosnak nevezze, és ez a gyermek felnövekedvén Isten hatalmas erővel prédikáló prófétája lesz. Annyira meglepte ezt az idősödő férfit ez a bejelentés, hogy nem merte elhinni. Ennek a kö-vetkezménye az lett, hogy a gyermek megszületéséig megnémult.
Valóban beteljesedett az ígéret, a felesége áldott állapotba került, és kilenc hónap után megszületett a kisgyermek. Innen folytatódott a most hallott történet. Ezen a néhány mondaton keresztül beláthatunk egy hívő család életébe. Ez így karácsony ünnepe előtt különösen is tanulságos lehet a számunkra, és sok jó indítást adhat a gyakorlatunkra nézve.
Azt olvastuk, hogy az egész szomszédság várta ennek a gyermeknek a szü-letését, olyan nagy szenzáció volt, hogy Erzsébet idős korára gyermeket kap ajándékba. Fiú lesz vagy kislány? Erzsébeték számára egyértelmű volt, hogy fiú. Honnan tudták? Megmondta Isten, és ők Isten szavában nem kételkedtek, az a szá-mukra Szentírás volt.
Amikor megszületett a kicsike, a szomszédok és a rokonok egymásnak adták a kilincset. Jöttek, hogy együtt örvendezzenek ezzel az idős párral. Minek örültek? Itt van pontosan: Annak, hogy az Úr ilyen nagy irgalmat cselekedett velük. Ennek a kisgyermeknek a születésében a mindenható Isten cselekvését ismerték fel. Isten hatalma, Isten gyöngéd szeretete, Isten imádságot meghallgató jósága vált kézzelfoghatóvá számukra.
A nyolcadik napot tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy a fiúgyermekeket körülmetéljék, vagyis Izráel vallási közösségébe, az élő Istennel való szövetségbe beiktassák őket. Általában ekkor vált véglegessé a névadás is. Mindenki természetesnek tartja, hogy az egyetlen fiú az apa nevét viszi tovább. Zakariásnak akarták nevezni. Erzsébet azonban tiltakozik, azt mondja: nem. Ez igen ritka volt, hogy egy asszony határozottan közbe merjen szólni. Nem, hanem Já-nos a neve. Honnan veszed ezt? Az egész családban nincs ilyen nevű férfi.
Az apa joga volt a névadás, ezért Zakariást kérdezik, hogy mi legyen a gyermek neve. Ő azonban még mindig nem tud beszélni. Nagy hitpróba lehetett ez neki, hiszen úgy szólt az ígéret és az íté-let, hogy a gyermek születéséig lesz né-ma a hitetlensége miatt. De most már megszületett a gyermek. Meddig kell még ezt a próbát hordoznia? Kér egy táblát s ráírja. „János a neve”. Mindenki csodálkozik — és eközben Zakariás megszólal. S mit tesz először? Nem a névadást indokolja, hanem Istent magasztalja. Az első szava az Úrhoz van. Azt az Istent dicsőíti, akinek a cselekedeteit ő is látja mind a mögött, ami ott történik.
A maga egyszerűségében is nagyon fontos és csodálatosan szép üzenetek rejlenek ebben a jelenetben. Adva van egy házaspár, akik egymástól függetlenül és együtt is ragaszkodnak Isten igéjéhez. Nem felejtették el hónapok múltán sem az Ő utasítását, és az egész közvéleménnyel szemben együtt vállalják azt, amit Isten nekik kijelentett. Mindegy, mit mond a világ, mindegy, mit zeng körülöttük a kórus, mindegy, hogyan szokás, meg a hagyomány során mi alakult ki, nekik Isten konkrét utasítást adott egy konkrét helyzetre nézve, és ők ehhez tartják magukat. János a neve! Teljesen mindegy, hogy kinek mi a véleménye erről. Elmondhatja a véleményét, meghallgatják türelmesen, szeretettel és tisztelettel, de ez semmit nem változtat azon, hogy ez az Isten akarata. Ők se tudják, miért legyen János a neve. Ezt mondta az Úr. Ebben egymást is erősítik, hogy Istennek engedelmeskedjenek. Vállalják az igét, ragaszkodnak Istenhez, és ezt követően nyílik meg Zakariásnak az ajka.
Olyan sokszor és sokféleképpen tapasztaltam már ezt. Csak egyetlen példát hadd mondjak erre. Van egy férfi ismerősöm, aki félénk, félszeg, hallgatag, csendes ember. Talán azért is, mert van egy enyhe beszédhibája, és nem nagyon szereti, ha az kiderül. Amikor azonban hitre jutott, többször előfordult, hogy olyankor is megszólalt és beszélt a hitéről, amikor más esetben talán hallgatott volna.
Különösen volt a számára egy emlékezetes eset. Az egyik munkatársa hosszan és durván káromolta Isten nevét munka közben. Mire megkérdezte: mit szólnál hozzá, ha én most elkezdeném szidni az édesanyádat? Az illető meglepődött a furcsa kérdésen és azt mondta: becsüllek téged, de lehet, hogy szájon vágnálak, vagy legalábbis csúnyákat mondanék rád. Látod — mondta ő —, én még az édesanyámnál is jobban tisztelem és szeretem azt, akit te itt egyfolytában szidsz, pedig nem is ismered őt.
Kire gondolsz? Az élő Istenre. És mit tisztelsz te azon? Ő elmondta, hogy miért tiszteli és szereti azt az Istent, aki úgy szerette ezt a világot — benne őket is —, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És a mindig hallgató, csendes ember elkezdett beszélni arról, hogy milyen volt, amikor még ő is elveszett állapotban volt, és milyen az-óta az élete, mióta Jézus Krisztus megtalálta, és átadta az uralmat neki maga felett. A káromkodós ember meg hallgatta, aztán ezt a beszélgetést több más is kö-vette, és nagy változás állt be az életébe.
Ezt azért mesélte el nekem az ismerős, mert azt mondta: meglepődött saját magán. Egyrészt, hogy beszél, hogy egy kisebb prédikációt tartott munka közben annak, aki előtte percekkel még szidta az Istent. Nem ismert magára. Megoldó-dott a nyelve. Vállalta Istent, kész volt megvallani a hitét — azt hitte, röviden, egy mondattal megvallja —, Isten pedig feloldotta a nyelvét, és ebből bizonyságtétel lett, amin keresztül Isten kezdett el munkálkodni egy másiknak az életében is.
Mert ahol emberek — így, ahogy Zakariás és Erzsébet — hittel várnak Isten ígéreteinek teljesedésére, ahol ilyen következetesen ragaszkodnak Isten utasításaihoz, ahol így segítik egymást abban, hogy Isten igéjének engedelmeskedjenek, ott mindig megjelenik valami a mennyből. Ez nem valami hangzatos szólam, hanem tapintható valóság.
Ott az emberek elkezdenek álmélkodni és csodálkozni. Lukács nem győzi itt három-négyféle formában is leírni ezt, hogyan álmélkodtak mindazon, ami ott történt. Ennek híre terjed, erről beszélnek. Két idős ember meg egy csecsemő a hatalmas Isten cselekedeteire hívja fel olyanoknak a figyelmét is, akik egyébként csak magukkal vannak elfoglalva, és akiket az élet hajszol. Egy pillanatra meg-állnak, elgondolkoznak, és talán másként mennek tovább.
Ezért álljunk meg most mi is egy kicsit ennél a családi jelenetnél, és engedjük, hogy megszólaljanak rajta keresztül azok az üzenetek, amikkel Isten formálni akar minket is, és a mi ünneplésünket is. Egész sor ilyen üzenet szólalt meg belőle, most inkább csak megemlítem ezeket, aztán Isten Szentlelke majd hangsúlyossá teszi egyikünknek ezt, másikunknak azt, és ha valóban az történik, amit énekeltünk: megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket, akkor Jézus Krisztus ott rendet teremthet, vagy valami egészen új is elkezdődhet.
Az első, amin gondolkozzunk el, hogy az ünnep lehet a szüléseknek, valami megszületésének az alkalma. Megszülethet bennünk végre egy átgondolt döntés. Létrejöhet egy igazi kibékülés, amire mindketten vágyunk, csak egyiknek sincs bá-torsága meg alázata kezdeményezni. Megszülethetnek tartalmas jó beszélgetések. Elhangozhat egy vallomás, talán egy bűnvallás. Megszülethet végre egy levél vagy egy halogatott látogatás. Ne engedjük, hogy tovább vajúdjék sok minden. Ne legyenek túlhordott szellemi gyermekeink, hanem hadd jöjjön világra az, aminek elérkezett az ideje. Talán éppen ezen a karácsonyon.
Az ünnep annak az alkalma, hogy velünk is az történjék, ami ennek a törté-netnek a szereplőivel, hogy meghallották, milyen nagy irgalmasságot cselekedett Isten velük. Minden üdvtörténeti ünnepünk arról beszél, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd — mindegyik azt hirdeti, hogy Isten szerette ezt a világot és tett érte. Azt hirdeti karácsony, hogy azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy elküldte az Ő egyszülött Fiát e világra, hogy éljünk általa. Azt hirdeti, hogy az, aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. Minden ünnep arról szól, hogy Isten irgalmasságot cselekedett.
A kérdés csak az: érint-e ez minket? Komolyan vesszük-e, hogy rászorulunk az Ő irgalmasságára? Cselekedhet-e Isten bennünk is? Csakugyan megnyitjuk-e magunkat előtte? Aztán, ha cselekedett, készek vagyunk-e elhirdetni mi is ezt má-soknak, mint ahogy a karácsonyi történet szereplői tették.
Halljuk meg végre, hogy Isten nagy irgalmasságot cselekedett értünk, és akar cselekedni bennünk is!
A harmadik, amire figyeljünk fel: ezek az emberek tudtak együtt örülni Isten tetteinek. Meg kellene tanulnunk újra örülni. Nem mulatni, vagy az időt mú-latni, hanem örülni. Örülni egymásnak — ahogy itt tették. Örülni az Isten nagyságos dolgainak, az Ő ajándékainak.
Nem olyan régen szólt egy igehirdetés arról, hogy a kegyelem és az öröm görög szavainak a gyöke azonos. Aki az Isten kegyelmét belsőleg a szívében, az életében megismerte, annak a szívében felfakad az a csendes öröm, ami minden körülmények között megmarad.
Látjuk itt azt is, milyen fontos volt nekik az Istennel való szövetség. Minden ünnep jó alkalom arra, hogy megerősítsük az Úrral való szövetségünket, vagy ha még az nem jött létre, belépjünk ebbe a szövetségbe. Annyi minden történik a hétköznapok rohanásában, ami rárakódik erre a szövetségre, ami beszennyezi, meglazítja, elszürkíti azt. Legyen az ünnep annak az alkalma, hogy tudatosan meg akarjuk újítani, elmélyíteni, megtisztítani az Istennel való szövetségünket. Erősödjék meg az egymással való szövetségünk is. Megható az, ahogy ez az idős házaspár viselkedik itt ebben az esetben.
Erős külső nyomás van rajtuk, bennük is sok feszültség akkor oldódik éppen fel. Igénybe veszi az erőiket mindaz, ami történik. Mégis, a legjellemzőbb kettőjük kapcsolatára az, hogy mi ketten összetartozunk. Mi egyek vagyunk. Sok csalódás után is. Hosszú, hiábavalónak tűnő imádkozás után is. Akkor is, amikor a kedves derék szomszédok és rokonok mást mondanak, mint amiről tudjuk, hogy tenni kell. Mi számíthatunk egymásra. S mi köti össze őket? Isten igéje, és az, hogy Isten beszéde mindkettőjüknek Szentírás. Azt nem kell indokolni. Ők azt fogják cselekedni, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is. Tudják, hogy az igaz, csak az a jó, és mindannyiuk számára az a helyes. Ez köti össze őket, és ebben az Úrhoz és egymáshoz való hűségben győznek itt.
Ha egy picit visszalapozunk a történetben, akkor az ember megkérdezi: Hogy alakulhatott ez ki? Isten Zakariásnak adott egy nagy ígéretet, és hitetlensége miatt mindjárt meg is némult. Hogy tudta meg a felesége? Megtalálta a módját, hogy elmondja neki. Némán is továbbadta az igét, amit Istentől kapott. Az asszony meg úgy fogadta azt, mint Istentől kapott igét, és ettől kezdve egymást is erősítették abban, hogy ez az igaz, ehhez kell ragaszkodni, ezt kell teljesíteniük. Nagy lehetőség ez a házasságban is, a tágabb családban is, és mindenféle lelki közösségben.
Ezen is érdemes elgondolkoznunk, hogy csupán az ünneppel kapcsolatos szokásokat illetően készek vagyunk-e így ragaszkodni Isten igéjéhez? Ez a világ egészen másként ünnepel, mint ahogy Isten népének ünnepelnie kell és lehet. Egyre inkább beszennyezi az Isten népének az ünneplését a világ sokféle szokása és hagyománya. Egyáltalán tudjuk-e, mire való az ünnep, és Isten hogyan akarja, hogy az övéi ünnepeljenek? Mi van a középpontjában a karácsonyunknak?
Az emberek túlnyomó többsége nem is gondol arra, hogy a karácsony születésnap. Születésnapkor mégis csak azt szokás ünnepelni, akinek az a születésnapja. Mi azonban fütyülünk erre. Mi magunkat ünnepeljük. Ez a világ tudni sem akar arról a Szabadítóról, aki eljött, hogy segítsen rajta. Tudni sem akar arról az Istenről, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülöttjét adta áldozatul azért, hogy ez a világ ne pusztuljon el a saját bűnei következményeképpen.
Mi akarunk tudni róla? Nem kellene sok szokást sutba dobni, sok rossz hagyományt félretenni, és valami újat kezdeni az ünneplésünket tekintve is? A nemes igei hagyományokat meg feleleveníteni, megtisztítani, azokhoz ragaszkodni? Miért kell nekünk úgy ünnepelni akár karácsonykor, akár szilveszterkor, ahogy azt az istentelen világ teszi? Ennek a világnak is sokkal több haszna lenne abból, ha Isten népe így ragaszkodna az Ő világos útmutatásához, ahogy itt az öreg Erzsébet meg Zakariás tette. Ez olyan gyümölcsöket teremne az Istent nem ismerő világnak is, amit sehol másutt nem lehet beszerezni, amit csak az Isten népe tud ajándékozni és továbbajándékozni neki.
Miért kell nekünk a kényszerajándékozás őrületébe beleállnunk? Miért nem tud az Isten népe berendezkedni az egyoldalú ajándékozásra? Olyanoknak adni, akik nem fogják tudni visszaadni, de akiktől nem is várjuk. Továbbadni sok mindent. Nem azokkal kapcsolatban szá-mítgatni, hogy ki hány forint értékűt ad majd, akikkel megéri a kapcsolatot ápolni, hanem akikre senki sem fog gondolni ez alatt az ünnep alatt sem. Vannak ám szép számmal.
Hálás vagyok Istennek, hogy gyülekezetünk fiataljait éppen arra indítja, hogy ezeket az embereket keressék most fel. Egymásnak is szabad azért örömet szerezni. Nem zárja ki egyik a másikat. Ne legyünk olyan szűk látókörűek és csőlátásban szenvedők, mint azok, akik Istent nem ismerik. Isten az övéi előtt sokkal tágasabb horizontot nyit ki. Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mi a karácsonyi Újszülöttet, a dicsőség Királyát, az uraknak Urát akarjuk magasztalni ezen az ünnepen is.
Elhangzik-e majd Istent magasztaló imádság és ének az otthonunkban? Zakariás első szava Isten dicsőítése volt. A férfi dicsőítette a családban az Istent. Férfiak, szoktátok-e otthon dicsőíteni az Istent szívből fakadóan, őszintén, egészen természetesen imádságban, énekszóval? Ahogy a terveket szövitek, az Istent dicsőíti? Vagy éppen sokszor a háta mögé kerülve tervezgettek? Hangzik az ige, a bizonyságtétel? Vagy csak egy évben egyszer három percre a karácsonyfa alatt előrántjuk a Bibliát. Hol is van meg-írva a karácsonyi történet? Nem is tudjuk. Mondjuk el akkor a Mi Atyánkot. Ettől vagyunk mi vallásosak?
Egyszerűen és szentül történt ez Zakariáséknál. Annyira az élő Isten volt a középpontjában ott a leghétköznapibb mozzanatoknak is. Annyira az Ő igéje határozott meg mindent. Nem törvényeskedő módon, hanem belső meggyőződésből fakadóan. Úgy, mint ahol az Úr az úr a házban, és Ő parancsol mindenkinek. Éppen ennek kapcsán oldódott meg az ő nyelve is.
Az ünnepre készülve erről is becsületesen kellene gondolkoznunk, hiszen hovatovább már alig beszélünk egymással otthon is. Ezek alatt az ünnepnapok alatt mégis csak több idő, több lehetőség lesz erre. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel. Ne meneküljünk el meghitt, bensőséges beszélgetések elől, hangokádó dobozok meg néma monitorok elé. Gyáva ember az, aki nem tud őszintén beszélgetni. Nagy szüksége lenne mindannyiunknak arra, hogy végre arról is legyen szó, amit kerülgetünk, amit elhallgatunk, vagy amit nem lehet csak úgy futtában, a napi rohanás közben elmondani. Kérjünk el Istentől ilyen lehetőségeket. Ő úgy elő tud készíteni egy-egy tisztázó, meghitt, közösséget erősítő beszélgetést, aminek a jó íze aztán ott marad az ember szájában, és igyekszik máskor is hasonlókra sort keríteni.
Tanuljuk meg kérdezni egymást, de érdeklődéssel végig is hallgatni. Arról beszélgetni, ami őt érdekli, ami neki fontos most. Meg arról beszélgetni, ami történt karácsonykor. Az élő Isten dolgairól is egészen személyesen beszélgetni, és nemcsak az éppen távollévők bűneiről és hibáiról.
Mert így kerülhet sor arra, amit ennek a történetnek a végén olvastunk. Ahol efféle történik, az túlmutat azokon, akik éppen jelen vannak. Annak az ereje túlnyúlik az ünnepen is. És ha az ünnepet ilyesmire használjuk, akkor Isten ez-által bearanyozza a hétköznapjainkat is, mert akkor minket változtat meg, és akkor más szívvel tudunk továbbmenni.
Olyan szép az a karácsonyi történetekben, hogy aki Jézus jászlánál járt, mind más szívvel ment tovább. A pásztorok elhirdetik, a bölcsek egészen megváltoznak. Aki vele találkozott, annak megváltozik a gondolkozása, és úgy megy tovább, hogy másokat is ehhez a Jézushoz akar vezetni.
Zakariás és Erzsébet, meg a kedves szomszédnép csak Keresztelő Jánost várták. Mi már annak a születéséről is tudunk, akinek ő csak útkészítője volt. Sőt tudunk a megváltó Jézus haláláról is, tudunk az Ő feltámadásáról is, és hallottuk az Ő ígéretét: ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Jó lenne úgy készülnünk az ünnepre, hogy merjünk változni, és amin kell, változtatni. Jó lenne, ha ez nem valami romantikus közhely lenne, hanem életünk valósága, hogy
megnyitjuk szívünket, tárjuk kebelünket,
hogy Jézusunkat eképpen fogadjuk,
híven általadjuk néki magunkat.
(308,4 ének)