JÉZUS A GYERMEKEKÉRT

Ma tíz órakor lesz itt a szokásos tanévnyitó istentiszteletünk. Azért is hagytuk itt a díszítést a tegnapi esküvőkről, hogy hadd legyen kicsit ünnepélyesebb a gyerekeknek is. Ilyenkor a legkisebbek is itt vannak közöttünk. A gyerekek most vasárnapról vasárnapra a Lukács evangéliumát tanulmányozzák, és a most hallott szakasz következik a mai napra az ő számukra.
Ez a néhány mondat sokkal inkább felnőtteknek szól, mint gyermekeknek. Jézusnak ezek a szavai és az Ő egész magatartása, ami ebben a néhány mondatban tükröződik, a gyermekeink iránti felelősséget ébresztgeti bennünk. Vegyük sorra, kik a szereplői ennek a történetnek.
Szülőkről olvasunk itt, akadékoskodó tanítványokról, a főszereplő kétségtelenül Jézus, és ott vannak a gyerekek. Mi történik velük?
A szülőkről azt olvassuk, hogy Jézushoz hozták a gyerekeiket. De jól tették! Hova mindenhova viszik ma is az emberek, és olyan kevesen viszik Őhozzá. Szokás volt abban az időben, hogy a gyerekeket a születésnapjukon, különösen az első születésnapjukon egy rabbihoz vitték, hogy az mondjon valami kedveset neki, áldja meg. Ezt olvassuk itt is: „kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket.” Ezek a szülők Jézushoz viszik kisgyermeküket, tőle remélnek valami jót.
Érdemes egy kicsit gondolkoznunk azon, hova visszük mi a gyermekeinket, és ne csak a tulajdon gyermekeinkre gondoljunk. Mindazokra a kicsikre, akikért Isten felelősekké tett, akikkel foglalkozunk akár hivatásszerűen is, akikre hatással vagyunk, mert a környezetünkben, ha nem beszélgetünk is a gyerekekkel, mert talán ugyanúgy lenézzük őket, mint ezek a tanítványok, mégis hat a jelenlétünk, jellemünk vagy jellemtelenségünk. Kisugárzik, és áldássá lesz a számukra, vagy mérgezi őket. Fontos tudatosítanunk, hogy a gyerekekre hat a viselkedésünk, a gondolkozásunk. Nos, ők Jézushoz vitték őket.
Ismerek sok olyan öntudatos szülőt, akik azt mondják: nem kell vinni sehova, megoldom én a gyerekem minden problémáját. Ez merő nagyképűség, mert minden szülő tudja, hogy hányszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk, fogalmunk sincs, hogy ott, abban a helyzetben mit kellene tennünk. Egyébként is minden helyzet teljesen új, mert egyikünk gyermeke sem volt még korábban ötéves, tízéves, tizenöt éves, húszéves. Éppen most lett annyi, és nem gyakorolhattuk be, hogy ilyen idős korában mit kell neki mondani, hogy az a javára legyen. Egyébként is minden gyermek egészen másként kamasz, másként szerelmes, másként keseredik el a kudarcain. Minden helyzetben tapasztalatlan és tanácstalan a szülő. Aki becsületes és van benne valamennyi alázat, az tudja, hogy lépten-nyomon rászorulunk arra, hogy valaki segítsen. Egy-egy jó tanács ó, de sokat ér. Ó, de nagy dolog az, ha valaki ismeri már valamennyire az Úr Jézust, és hozzá viszi a gyermekeivel kapcsolatos problémát, sőt hozzá viszi a gyermekeit. Legyen példa számunkra ezeknek az ismeretlen szülőknek a Jézushoz menetele.
A másik véglet az, hogy fűhöz-fához szaladgál egy szülő vagy egy pedagógus, vagy valaki, aki elakad a gyerekekkel való bajlódásban. Mindenkit megkérdez, sokszor kritikátlanul kiszolgáltatja a gyermekét olyan lelki-szellemi hatásoknak is, amik megmérgezik, amiknek az átkos következményei csak később ütköznek majd ki. S milyen rossz az, ha valaki helytelen tanácsot ad és valami miatt azt megfogadja az illető.
Arra is figyeljünk fel, hogy ezek a szülők nem akkor vitték a gyerekeket Jézushoz, amikor valami nagy baj támad velük, hanem csak úgy, amikor még olyan kis aranyosak voltak. Akkor is lehet vinni Jézushoz, ha nagy baj van. Jairus a pozícióját kockáztatva borult le Jézus előtt, amikor kisleánykája a halálán volt. De nem kell feltétlenül megvárni, hogy ilyen nagy legyen a baj. Akkor is elment Jézus, sőt, mire odaért, már meghalt az a leányka, és Ő mégis feltámasztotta.
Vagy az a pogány kánaánita asszony, hogy könyörgött Jézusnak, hogy az én leánykám az ördögtől gonoszul gyötörtetik, gyere és szabadítsd meg. És minden akadályon átverekedte magát, és kibírta azt, hogy Jézus tudatosan néhányszor visszautasította, próbára téve a hitét. Állta a sarat. Jézus el sem ment, és a leányka megszabadult az ördögi megkötözöttségből, és egészen egészséges lett. Jézusnak ma is van hatalma a legnagyobb bajban is segíteni a gyermekeinken. A felelős szülő azonban nem várja meg, hogy gyermeke a halálán legyen, meg gonoszul gyötörtessék, hanem első perctől kezdve odaviszi őhozzá.
Hangsúlyos ebben a megállapításban az is, hogy ezek a szülők vitték a gyermekeiket és nem küldték. Sok olyan szülővel beszélgetek, akik szívesen küldenék a gyereküket, és a gyerekek, akik logikusan gondolkoznak, nem értik, ha az olyan nagyon jó, hogy ő az Úr Jézushoz menjen, (menjen templomba, olvassa a Bibliát, menjen el nyáron csendeshétre), akkor anyuka, apuka miért nem jön vele. Ez az egésznek a hitelét rontja meg, és beoltja a szülő ezzel a kettősséggel a gyermekét. Ha a gyermek fog majd hazudni, meg képmutatóskodni, vagy megtanulja, hogy itt mást kell mondani, amott meg egészen mást, akkor a szülő felháborodik, pedig ő adott rá példát. Ha tetszik, ő nevelte hazuggá és képmutatóvá gyermekét a magatartásával. Menjél gyerek, de én nem érek rá. Ha az olyan fontos, akkor hogy nem ér rá? Ha az olyan hasznos, akkor miért vonja ki magát a Jézustól jövő hatások alól egy szülő? — Olyan nagy ajándék, amikor viszik a szülők a gyermekeket.
Látom, hogy mennyire más a lelkületük azoknak a gyerekeknek, akik olyan családban nőhetnek fel, ahol nyár elején például az első szempont ez: mikor lesz a csendeshetetek? Aztán a többi nyári programot ahhoz igazítjuk, mert ez ilyen fontos. És együtt imádkozik a család otthon azért, hogy Isten áldása legyen azon a néhány napon, és a szülők is keresik a hasonló alkalmat, és még anyagilag is áldozatot hoznak, esetleg valami programról még le is mondanak, mert ez fontos. Ők tudják, hogy ez milyen fontos, nemcsak szőrmentén, félig-meddig, olyan langyosan, hogy azért megfordulunk a templomban, de az életünk, a gondolkozásunk távol áll attól, aki Jézus — hanem mindenestül alárendeljük magunkat neki. Ezt a gyerekek pontosan érzékelik, és ha nem beszél is otthon erről sokat a szülő, az életével hitelesebbé teszi, mintha gyakran erről lenne szó. Ezek a szülők vitték a gyerekeket, és nem küldték.
Sokkal mélyebbre hatol az ige azokban a gyerekszívekben, ahol a család meg is beszéli azt, amit vasárnap hallottak. Ahol ugyanúgy hozzátartozik esetleg a vasárnapi ebédhez, hogy ki-ki elmondja, mit hallott délelőtt, mit értett abból, mit nem értett, mi tetszett neki, mi nem tetszett, és helyükre kerülnek a dolgok, személyessé válnak az igék. Kiderül, hogy apukát is telibe találta az ige, és mától kezdve másként fog tenni valamit, mert Isten igéjéből azt értette meg. Erre felkapja a fejét a kicsi is: ez így működik, hogy meg lehet érteni valamit? A mindenható Isten, a láthatatlan, a hatalmas hozzám személyesen szól, és azt tenni kell, mint apu? Ez a hiteles prédikáció! [Aput be lehet itt helyettesíteni bármelyik családtaggal.]
Az az igazi, ha együtt megyünk Jézushoz. Ha a kicsinyeket, az erőtleneket visszük, és miközben visszük, minket, magunkat is erősít az ige, és aztán erősítjük egymást azzal az igével.
Akik nem gyakorolják, fogalmuk sincs arról, mitől fosztják meg a gyermeküket, ha nincs otthon családi áhítat. Ha azt a pár percet képtelenek rászánni, hogy a család együtt üljön le a Biblia köré, olvassanak abból egy rövid szakaszt, imádkozzanak úgy, ahogy a gyerekek életkorának megfelel, esetleg bővítsék aztán ezt a családi liturgiát: ha szívesen énekelnek, lehet énekelni is, lehet beszélgetni, ha a gyerekek szívesen beszélgetnek, ha nem, akkor nem kell erőszakoskodni. Isten igéjével hajtják nyugalomra a fejüket, és nem valami feszültséget keltő szörnyűséggel, amit a tv-ben láttak, vagy valami fojtott hangú veszekedéssel, amit drága szüleiktől kellett hallaniuk. Másként alszik, reggel másként ébred, és értékesebb magyar emberré formálódik, mert egészséges lesz az idegrendszere, és kicsi korában kialakul már egy olyan értékrendszer, amit Isten igéje ihlet. A szülő sokszor észre sem veszi, hogy mindezt hogyan formálja az a Jézus, akihez együtt mennek, akihez viszi a gyermekeit és ő is ott van velük együtt.
Miért vitték ezek a szülők Jézushoz a gyermekeiket? Ilyen egyszerű szót olvasunk itt, hogy megérintse őket. Említettem, hogy szokás volt, hogy a rabbi áldja meg a gyereket a születésnapján, vagy annak a táján. Tegye rá a kezét, és mondjon valami olyan jó kívánságot, ami mint egy imádság Istenhez száll, és lehet várni, hogy Isten meghallgatja azt, és ennek folyományaként ad a gyermeknek valami jót. Ez volt az áldás. Maga az áldás szó betű szerint lefordítva azt jelenti: jót mondani, eulogeo. Valami jót mondani, de ezzel a hittel, hogy én ezt imádságként mondom a Mindenhatónak, aki áldjon meg téged, adja meg neked ezt a jót, vagy ennél sokkal többet, mert neki ez a szokása, hogy általában többet ad, mint amennyit kérünk vagy kívánunk.
Hogy érintse meg őket — itt megint érdemes elgondolkoznunk. Miféle érintéseket kapnak a gyermekeink, és miféle érintéseknek szolgáltatjuk ki őket? Vannak olyan érintések, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. A korszellem állandóan körbenyalogatja őket, tetőtől talpig érinti, deformálja, formálja a gondolkozásukat, az egész életüket. A környezetük érinti őket, és nem tudjuk megvédeni. Hozzák haza már az óvodából a trágár kifejezéseket, maguk sem tudják, mit jelent, de a Pisti aznap húszszor elmondta, benne marad a fülében, és az ilyenre mindnyájan fogékonyabbak vagyunk, mint a jóra, az igazra és a szentre.
Aztán kitesszük őket meggondolatlanul egyéb hatásoknak is. Hadd iratkozzanak be ők is Harry Potter varázsiskolájába, és nyaldossa körül őket sok olyan okkult hatás, aminek a következményeinél majd csodálkozunk: miért kiabál éjszaka, miért pisil be tizenkét évesen, noha eddig nem csinálta, miért lett olyan agresszív, miért olyan szétszórt. Szidjuk, hogy miért nem tanul jobban, de hogy esetleg mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy képtelenné vált a korábbi koncentrálásra, hogy a szétszórtságának valami olyan oka van, hogy megérintette őt valami, aminek nem kellett volna — erre olyan kevesen gondolnak. Még amikor felhívjuk is a szülők figyelmét erre, nagy kételkedéssel fogadják. Csak ha valaki kipróbálja: hátha mégis az lehet oka, s kiderül esetleg, hogy az, akkor csodálkoznak nagyon. Milyen hatásoknak tesszük ki őket?
„Hogy érintse meg őket”. Itt az a meglepő, hogy Jézus ennél sokkal többet ad nekik. Azért viszik oda, hogy érintse meg őket, Ő pedig egy meghívót nyújt át nekik. Meghívót az Isten országába. Miközben megérinti őket, teljesíti a szülői kívánságot is, aközben kinyitja előttük a mennyország kapuját, s azt mondja: gyertek, ti is hivatalosak vagytok ide. Sőt kitágítja a kört, és azt mondja a szülőknek, akik csak a gyerekeiket vitték oda, hogy gyertek, ti is beléphettek ide. Sőt csak akkor léphettek be, ha úgy fogadjátok Istennek ezt az ajándékát, mint a gyermekek. — Majd erre később visszatérünk.
Hogyan lehet ma odavinni egy gyereket Jézushoz és kérni, hogy érintse meg? A legegyszerűbb és legtermészetesebb módja ennek a gyerekekért való komoly imádkozás. Mikor kell elkezdeni a gyermekemért imádkozni? — kérdezte egyszer valaki. Az jutott eszembe, amit Kodály Zoltán mondott, mikor megkérdezték tőle: mikor kell elkezdeni a gyerekek zenei nevelését? Azt mondta: a születésük előtt kilenc hónappal. Imádkozni is akkor lehet elkezdeni értük, sőt a fogantatásuk előtt már lehet kezdeni imádkozni értük. A születésük előtt kilenc hónappal, meg öt hónappal, meg egy hónappal is, meg utána is, meg amikor már nekik vannak gyerekeik, akkor is… Szüntelen, egyfolytában, és akkor ott vannak az Úr Jézus előtt. Egy olyan erőtérbe kerülnek így, ahol nagyon sok mindentől védve lesznek. Olyan kevés hívő szülő is hiszi ezt el, és veszi ezt komolyan.
A napokban olvastam. Az imádkozó szülő hatalma című könyven: „Ha gyermekünk élete rosszra fordul, önmagunkat hibáztatjuk, amiért nem vagyunk tökéletes szülők. De ha tökéletes szülő lennél is, gyermeked élete attól nem változik meg. Ráadásul tökéletes szülő nincs. Senki sem tökéletes. Az imádkozó szülő hozhat változást a gyermek életébe. Isten azt akarja, hogy imádkozó szülők legyünk, nem azt, hogy tökéletesek.”
Imádkozó szülők pedig sok csodáról tudnak beszámolni. Hogyan akadályozott meg Isten valami rosszat. Hogyan adott megoldást, valami megoldhatatlannak látszó nyomorúságra. Hogyan adott kiutat a zsákutcából. Erőt egy teherhez. Világosságot a sötétségben. Hogyan változtatta meg azt a gyermeket, vagy annak egy elhatározását, amit senki más megváltoztatni nem tudott volna.
Engedjük, hogy ez a mondat a mai nap folyamán még tovább is dolgozzék bennünk: „Gyermekeket vittek Jézushoz, hogy megérintse őket.”
A történet további szereplői a tanítványok. A tanítványok nem engedik Jézushoz ezeket a szülőket. Pontosan nem tudjuk, miért. Két valószínű oka lehet ennek. Az egyik az, hogy a tanítványok azt tanulták — nem Jézustól, hanem más rabbiktól —, hogy gyerekekkel foglalkozni nem érdemes, hiszen még nem tudják felfogni a törvényt, márpedig a tanító a törvényt tanítja az embereknek. Majd ha felcseperednek, majd ha felnőnek.
Kis buták — ahogy ma sokszor mondani szokták, és én kardoskodom állandóan amellett, hogy ez nem igaz. Ők nagyon okosak, értelmesek. Még nem nőttek meg olyan magasra, mint a felnőttek, de ők a maguk szemével, onnan lentről, igen jól érzékelik a valóságnak azt a részét, ami eljuthat a tudatukig. Sokkal tisztábban és kritikusabban sokszor, mint mi.
A másik ok az lehetett, hogy Jézusnak ez volt az utolsó útja, amelyiken itt ezek a szülők hozzá viszik a gyerekeket. Egymás után többször is beszélt tanítványainak arról, hogy Ő most Jeruzsálembe megy, ott letartóztatják, megkínozzák, megölik és a harmadik napon feltámad. Valószínű, hogy ez rányomta a bélyegét Jézus hangulatára is azon az úton. A tanítványok érzékelhették, hogy ez nem szokványos út, ez az utolsó út, ez már a Golgotára vezet. Jézusnak ezt a tanítását nem egészen értették, ez kiderül több helyről, de rájuk is rátelepedett ennek a súlya. Itt valami nagy dolog készül, itt valami tragédia fog bekövetkezni. Nyomottabb lehetett a hangulat ezen az úton, mint egyébként. Talán Jézuson is meglátszott ez.
A legtöbb írásmagyarázó feltételezi, hogy kíméletből nem akarták odaengedni a gyerekeket. Van most Jézusnak elég baja enélkül is, hagyják Őt békén. Így is folyamatosan tanít, napok óta gyalogolnak már. Északról indultak, és itt éppen Jerikó előtt voltak. Onnan nincs messze Jeruzsálem. Hosszú út van mögöttük, ne foglalkozzunk most már a gyerekekkel. Kedves szándék ez a szülőktől, hogy simogassa meg őket, majd megsimogatja más, hagyják békén az ő Mesterüket.
Mindegy, mi volt az oka, és kár ezt nekünk találgatnunk is. Lényeg az, hogy valami olyat tettek, amivel Jézus nem értett egyet. Merő jó szándékból is sok mindent tudunk úgy tenni, hogy az nem illik bele Isten megváltó szándékába, vagy nem viszi előbbre Isten tervének a megvalósulását. Nem az minősíti egy-egy cselekedetünket, hogy jó szándékból tettük, hanem az, hogy egyezik-e Isten szándékával. Nekünk ezt kell mindig őszintén és komolyan megvizsgálnunk.
Nem olyan régen elemeztük Péternek a magatartását Cézárea Filippinél, amikor csupa jó szándékból mondott valami olyat, ami miatt Jézus keményen megdorgálta. Sőt, amiről kiderült, ördö-gi ihletésű gondolat volt. Hogy tudniillik Jézus kerülje el a keresztet, és ne vállalja a váltsághalált. Csupa jó szándékból is tudunk nagyon sok rossz dolgot tenni, ami az Isten minősítése szerint rossz. Le kellene szállnunk a magas lóról e tekintetben is: nem én döntöm el, hogy valami jó vagy nem jó, hanem akármi jut eszembe, azt az Uram elé viszem: Uram, kell ezt nekem tennem? Ennek az ideje van most? Nekem kell ezt tennem, vagy valaki majd sokkal jobban elvégzi? Az engedelmes hívő embernek ez reflexévé válik, és azonnal, őszintén kérdezi az Urat, és ha akárhogy elhatározta is már, és akármennyire szeretné is, félreteszi, ha kiderül róla, hogy az nem illik Isten tervébe.
Érdemes itt azt is megkérdeznünk: nem mi vagyunk-e akadályai sokszor annak, hogy mások odajussanak Jézushoz, akármilyen szándékból is, vagy akármilyen bűneink, tisztátalanságunk következtében. Előítéletünk van valakivel szemben: annak nem érdemes erről beszélni. Vagy a magunk nehézkessége, a régi természetünk valamely tulajdonsága, bármilyen engedetlenség, vagy tisztátalanság, törvényeskedés nem taszít-e el embereket Jézustól? Lehet, hogy a legjobb szándékkal ott állunk a Jézushoz vezető úton, és mi állunk útjukban azoknak, akik szeretnének hozzá jutni. Isten őrizzen meg attól, hogy ilyen útban állók, „úton-állók” legyünk, és Isten segítsen arra, hogy vonzó legyen a hívő életünk. Ha nem beszélünk is róla, megkívánják mások, és azért menjenek Jézushoz.
A harmadik szereplő az Úr Jézus. Tulajdonképpen ez a kicsi jelenet a mi Megváltónk nagy szívét ragyogtatja fel előttünk. Ilyen Jézus. Valóban igaz mindaz, amit az írásmagyarázók feltételeznek, mert a tényeket nem kell feltételezni, a tény tény volt, hogy ez az utolsó útja volt, hogy a kereszt már előrevetette árnyékát, hogy Jézus a halálára készült, és tudta, hogy az milyen rettenetes fizikai és lelki szenvedésekkel és kínokkal fog járni. Igazán érthető lenne, hogy most már önmagával van elfoglalva, és nem holmi gyerekekkel bajlódik. Ez a mi gondolkodásunk. Ő azonban még itt sem önmagával foglalkozik. Ő másokkal foglalkozik, és foglalkozik velük.
Félreteszi a maga fáradtságát, minden személyes kínját és terhét. Neki fontosak ezek az idegen gyerekek, örül ennek a szülői szándéknak, hogy hozzá hozzák, hogy megérintse őket. S nemcsak megérinti. Márk evangéliumában azt olvassuk, hogy az ölébe veszi, megsimogatja, és kezét rájuk téve megáldja őket. Egészen közeli kapcsolatba kerülhetnek ezek a gyerekek vele. Egészen személyes kontaktus jön létre. Ezt nem a szülők ügyeskedték ki, hanem Jézus ment elé ennek a szülői vágynak, és sokkal többet ad, mint amire azok gondoltak.
Jellemez-e minket egy kicsit is ez a jézusi lelkület, hogy bármikor kész vagyok félreállni? Kész vagyok félretenni a magam gondjait, nehézségeit. Annyira tele vagyok velük, hogy legszívesebben mindig arról beszélnék. Olyan jól is esik sajnáltatni magamat, meg hívjam már fel a figyelmet magamra, és legyen egy kicsit szó énrólam. Jézustól mindez teljesen távol állt. Legyen szó azokról, akik vágyakoznak Őutána. Végezzük most el azt, amire azoknak szükségük van. A gyerekeknek nem előadást tart, nem ismétli meg a Hegyi beszédet. A gyerekeknek azt adja, amire nekik van szükségük, és amit ők el tudnak fogadni. Személyes kontaktus, simogatás, áldás. Tanítás itt nem hangzik, de ennek kapcsán elhangzik egy fontos tanítás a felnőtteknek. — Ez az, amire visszatérünk.
Ott tartunk, hogy ez a jézusi lelkület jellemző-e ránk, vagy egyáltalán kívánatos-e nekünk? Vannak őszinte emberek, akik megijednek ettől. Azt mondják: én félnék így élni. Akkor én sose leszek fontos senkinek? Akkor én nem panaszkodhatom? Akkor, ha ilyen terhek alatt roskadozom, arról nem szabad beszélni? Mindig csak a mások baja foglalkoztasson, másokért vagyok én ezen a világon? Ezt el kell dönteni. Jézus azt mondta: igen, másokért. S miközben valaki ezt vele vállalja, aközben tapasztalja meg: dehogynem panaszkodhatom. Dehogyis egyedül hordozom a terheimet! Ketten visszük azt, és a nehezebbik részét Ő viszi. És miközben neki engedelmeskedve másokért élek, az én életem is könnyebb és gazdagabb lesz. Ebben a szolgálatban pedig soha nem leszek egyedül. Pontosan eközben éli át a hívő a Krisztussal való szoros közösséget.
A missziói munkamezőn, a szeretetszolgálat néha nehéz terepén, ott van együtt azzal a Krisztussal, aki egész földi élete során ezt csinálta, aki ezért jött. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért. Erre hívott el minket is. Aki ezt boldogan és bizalommal vállalja, az majd megtapasztalja, hogy az Isten országában más törvények érvényesek, mint a fizikai világban, mert ha nehéz a magad terhe, vedd fel a másikét is, és könnyebb lesz. Erre azt mondja egy nem hívő ember: eszetlenség. Azt mondja, aki ezt kipróbálja: csoda, valóban így van.
Ez a jézusi lelkület legyen csak kívánatos előttünk és próbáljuk ki, mielőtt még megállapítanánk, hogy nem bírom, nem nekem való. Higgyük el, hogy ez lenne a keresztyénségben való növekedés, fejlődés: egyre kisebbé válni, egyre többekkel törődni, és legyen mindig fontosabb a másik, mint magam. Még egy ilyen kritikus, kiélezett helyzetben is, ahol mindenki megértené: most aztán Jé-zus lehúzta a redőnyt, most már magával foglalkozik. Hiszen ott sem magával foglalkozik, hanem az egész emberiség bűnét veszi a vállára, és azt cipeli, csak nem látjuk, mi alatt roskadozik. De eközben a kicsi gyerek is fontos neki, meg az a szülői vágy, hogy az ő gyermekét is érintse meg és áldja meg.
Érdemes itt elgondolkoznunk azon is: megadjuk-e a családban, meg a környezetünkben mindenkinek azt, amire neki szüksége van. A kicsinek, hogy az ölembe bújhasson, a nagynak, hogy megbeszéljük, a másiknak, hogy végighallgatom stb. és az egész társaságnak, hogy szüntelen imádkozom értük. Berendezkedtünk-e erre, hogy mindenki megkaphatja tőlünk, amire szüksége van? Jézus ezeket a kicsiket az ölébe vette.
Hadd kérdezzem meg: ismerős-e nekünk, hogy mi bújunk oda a mi Megváltónk ölébe, mint egy kisgyerek? Sikerült-e megszabadulni már attól a velünk született büszkeségtől, amelyikkel, még ha sírhatnékunk van, akkor is azt hazudjuk: jókedvűek vagyunk. Amelyikkel nem merünk őszinték lenni. Nem merjük néven nevezni bűneinket, bevallani tévedéseinket. Elmondani neki őszintén: nem bírom tovább, vagy tanácsot kérni, és azt megfogadni. Ismerős-e ez az odabújás?
Életem legnehezebb helyzeteiből kedves emlék ez, hogy tényleg, mint egy kisgyerek bújtam oda egy-egy este az én Uramhoz: Uram, nem én vállalkoztam erre, te raktad rám ezeket a terheket, lá-tod, nem bírom. Azt is tudom a fejemmel, hogy nem is a magam erejével kellene cipelni, csak megpróbáltam ma a saját erőmmel, de nem megy. Hiszem, hogy adsz erőt. Nem tudom most elképzelni, hogy hogyan, de hinni akarom, mert te megígérted. És ott kipanaszkodja magát a kisgyerek, aztán regenerálódik. Jézus talpra állítja, mint erős férfi megy tovább és viszi a terheit.
Merünk-e kisgyerekekké válni? Vagy ami fontosabb kérdés: tudunk-e egyáltalán kisgyerekké válni?
A negyedik gondolatunk: Jézus azt mondja: ha olyanok nem lesztek, mint ezek a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába. Aztán megismétli egy kicsit elmélyítve: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba. Mit jelent ez? Nem azt mondja Jézus, hogy kisgyerekekké kell lennetek, hanem olyanokká, mint a kisgyermekek. Nem azt mondja: ezeké a kicsiké a mennyek országa, hanem az ilyeneké a mennyek országa. Milyenek az ilyenek? Ha az összefüggést megnézzük, egészen világos, hogy Jézus mire utal itt.
Ezt a néhány mondatot megelőzően a farizeus és vámszedő példázatát mondja el Jézus a hallgatóknak. Közvetlen utána a gazdag ifjú rohan oda hozzá: jaj, jaj, mielőtt még elmennél, nekem is lenne egy kérdésem: hogyan lehet üdvözülni? A példázatban a farizeus is, meg a gazdag ifjú is magabiztos, öntelt, büszke, vallásos emberek, akik tudják, hogy ők sok mindent teljesítettek. Sőt egyikük azt állítja, hogy ő mindent teljesített, amit egy derék, vallásosnak teljesítenie kell. Éppen ezért most neki jár, jár az, hogy az Isten jutalomként adja neki az üdvösséget. Jézus mindkét példázatban arról beszél, hogy az üdvösség nem jár. Nekünk egy valami járna, ha Isten csak igazságos lenne és nem szerető is: az ítélet. Rászolgáltunk az ítéletre, ezt meg-érdemeltük. De semmi jót nem érdemlünk.
Az üdvösség ajándék. Nem lehet megfizetni, nem lehet rászolgálni, nem lehet kiérdemelni, s egyáltalán Istent nem hatják meg a mi teljesítményeink. Azokra kár hivatkoznunk. Ő ajándékot kínál. Ez olyan nagy kincs, amit nem lehet megfizetni. Nekünk egyébként sincs olyan fizető eszközünk, ami a mennyben is érvényes lenne. Jézus fizette meg az árát, s mivel Ő megvásárolta ezt nekünk, Isten ajándékként kínálja. Kié lesz az üdvösség? Aki ezt kész ajándékként elfogadni. Aki nem akar érte fizetni, aki nem hivatkozik a teljesítményére, aki olyan, mint egy kisgyerek. Kínálnak neki valamit, megnézi, megfogja, ha bele lehet harapni, feltétlenül beleharap azonnal, és elszalad vele. Jó esetben megköszöni, ha nagyon jól nevelt. Hogyan fogadja a gyerek az ajándékot? Úgy, hogy elfogadja. Nem okoskodik, mint a felnőtt: milyen hátsó szándéka lehet annak, aki ezt kínálja, biztos-e, hogy ez ajándék? Bizonyos, hogy kell ez nekem? Hogyan kell majd ezért később fizetnem? Nem spekulál a kisgyerek, bízik abban, aki ajándékot kínál, és elfogadja. Erre utal itt Jézus: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.”
Van-e bennünk már ennyi önismeret, hogy rászorulunk? Van-e annyi bátorság, hogy ezt ki is mondjuk? Van-e annyi alá-zat, hogy mint egy koldus, tartjuk a kezünket. Van-e annyi bizalom a mi mennyei atyánk iránt, hogy Ő nem akármit tesz a kezünkbe, hanem igazi értékeket kínál nekünk? Megszületik-e a hála a szívünkben, ami meg szokta fordítani egy ember egész életét, és hálából egész életét annak adja, aki neki adta ezt a legnagyobb ajándékot, magát az életet, az örök életet?
Szeretnék ma bátorítani mindenkit, hogy merjünk kisgyerekek lenni. Merjünk ma odabújni a mi Urunkhoz. Merjünk ma kíméletlen őszinteséggel vallani neki mindarról, ami bennünk van, ami nyomaszt, amitől félünk, amit elhibáztunk, ahol elakadtunk. Ő úgyis a valóságot látja, s végre egyszer az Ő színe előtt mi is láthatnánk a valóságot. S aztán ad nekünk majd ajándékokat. Nemcsak megérint, hanem meg is áld és meg is ajándékoz.