Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert neked mindenki fontos volt, és mindenkit úgy fogadtál el, amilyen volt, de senki nem maradt olyan, ahogyan találkozott veled.
Köszönjük, hogy te déli rekkenő hőségben vártad a samáriai asszonyt, akivel mások már szóba sem álltak. Köszönjük, hogy megszólítottad Zákeust a lombok között. Köszönjük, hogy adtál kenyeret annak a sokaságnak, amelyik hallgatta igehirdetéseidet. Köszönjük, hogy leköpdösve, összeverve is megkerested tekinteteddel Pétert, aki megtagadott. Köszönjük, hogy még a kereszten is másokról gondoskodtál, üdvösséget adtál egy bűnözőnek, gondviselőt rendeltél ki az édesanyádnak. Köszönjük, hogy ugyanezzel a gyöngéd szeretettel szólítgatsz minket is.
Köszönjük, Urunk, hogy lehetséges, hogy mi is szoros lelki közösségre jussunk veled a hit által, és így testvéri közösségbe kerüljünk azokkal, akik szintén szoros lelki közösségben élnek veled. Segíts, hogy mind a két közösséget megbecsüljük, amit megtehetünk az ápolásukért, azt megtegyük.
Könyörülj rajtunk, hadd legyen egységes életünk. Mindenféle szakadást, kettősséget szüntess meg kegyelmesen. Hadd legyen önmagunkon belül is egység. Hadd mondjuk azt, amit gondolunk és gondoljuk azt, amit tenni akarunk. A te Szentlelked vezessen minket ebben.
Könyörgünk, adj vigasztalást a gyászolóknak. Könyörgünk, légy társuk az egyedül lévőknek, és indíts minket is, hogy tudjunk testvérül szegődni mások mellé. Add, hogy örömmel tudjuk megosztani azt, amink van, ha kevés is. Add, hogy meg tudjuk becsülni igédet, és szólj hozzánk naponta igéden keresztül.
Könyörgünk hozzád népünkért, egyházunkért. Könyörgünk az új tanév elején a pedagógusokért és diákokért. Te légy az erőforrásuk. Adj nekik felülről való bölcsességet, el nem fogyó szeretetet.
Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindannyian a legszemélyesebb dolgainkat is, tudván azt, hogy nyugodtan tereád vethetjük minden gondunkat, mert neked gondod van reánk.
Ámen.
Istenünk, dicsőítünk azért, mert mindenütt lehet találkozni veled, de kiváltképpen való alkalom a gyülekezet közössége, ahol oly sokszor úgy érkezett már meg hozzánk emberi beszéd, hogy az a te újjáteremtő igéddé vált. Hálásan köszönjük ezt neked.
Köszönjük, hogy pontosan tudod most is, melyikünk milyen lélekkel jött ide, és hogy milyen céllal vagy cél nélkül. Ajándékozz meg minket, kérünk. Ismered szükségeinket, és a te végtelen jóságod és gazdagságod oly sokszor indított már arra, hogy áldást adj nekünk. Hadd éljük át itt most a te házadban a veled való találkozást. Szólíts meg igéddel úgy, hogy az telibe találjon, hogy válasz legyen a kérdéseinkre, hogy leleplezze bűnös voltunkat és feloldozzon bűneinkből. Beszélj velünk és gyógyíts minket. Hadd legyen ez a templom most az a műhely, ahol formálod az életünket, az a rendelő, ahol te, az áldott Orvos, gyógyulást készítesz.
Így várjuk a te szavadat. Szólalj meg ebben a csendben, és munkálkodj igéd és Lelked által.
Ámen.
Két héttel ezelőtt megállapítottuk, hogy az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben milyen gyakran van szó arról, hogy a hívők örültek, pedig sokszor a külső körülményeik igen nyomorúságosak, sőt veszedelmesek voltak. Elhatároztuk, hogy sorra vesszük, mi-mindennek tud örülni Isten gyermeke.
Láttuk, hogy a világ természetesnek tartja, hogy az öröm alkalmi élmény, ami az életünk körülményeinek az alakulásától függ. Ha a körülményeink kedvezően alakulnak, van örömünk, ha nem kedvezően, nincs. Az öröm illan, hamar eltűnik, hol van, hol nincs. Ezt magától értetődőnek tartják.
Ezzel szemben a Szentírás arról szól, hogy Isten az övéinek állandó örömöt ajándékoz. Pál apostol sokszorosan nehéz körülmények közül, a börtönből ezt írta a filippi gyülekezetnek: Én pedig ilyen körülmények közt is örülök és örülni is fogok. Javasolom nektek is, hogy örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek. Ebben a mondatban adja meg a kulcsát annak, hogyan lehet mindig öröm valakinek a szívében. Azt mondja: az Úrban. A feltámadott élő Jézus Krisztussal való lelki közösség a forrása a hívő ember örömének. Mivel ez a közösség állandó, ez az öröm is állandó. Megmarad akkor is, ha nehéz, sötét napok jönnek, ha fájdalmak között vezet az útja a hívőnek. Ez az a „mégis” ö-röm, amiről beszéltünk, amivel nehéz körülmények között is tud örülni és másokat is felvidítani Isten gyermeke.
Elhatároztuk, végignézzük, mit mond erről az Apostolok cselekedeteiről írott könyv. Nem tudom, ki gyűjtött ki már néhány olyan igét, amit javasoltam a múltkor, és ki csodálkozott azon, hogy valóban mi-mindennek örülhet Isten gyermeke. Lehet ezt még pótolni.
A múltkor egy ilyen forrást vizsgáltunk meg: Isten gyermeke örülni tud annak, ha látja az Isten kegyelmét. Vagyis, ha látja a kegyelmes Isten munkáját mások vagy a saját életében. Aki Isten kegyelmét hittel elfogadja, annak a szívében az örömnek és a hálának a kiapadhatatlan forrása fakad fel. Láttuk, hogy még nyelvileg is milyen meggyőző ez az összefüggés, mert az Újszövetség eredeti nyelvében, a görögben a kegyelem és az öröm szó közös gyökből ered. Ezt láttuk a múltkor.
Ma pedig az első keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást a felolvasott ige. Minek örültek ezek a legelső keresztyének, Jézus első tanítványai Jeruzsálemben? A róluk szóló híradás ezzel fejeződik be: mindezeket cselekedték nagy örömmel és tiszta szívvel. Miket cselekedtek? A gyülekezet négy tevékenységét sorolja fel alapigénk: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”
Melyik mit jelent?
Az apostoli tanítás a Krisztusról szó-ló tanítás továbbadását jelentette. Vagyis az apostolok elsőrendű feladatuknak azt tartották, hogy az Ószövetség igéit is ebben a szellemben értelmezzék, és amit ők, mint Jézus mellett munkálkodók éveken át láttak és hallottak, azt mondják el hallgatóiknak. Krisztus tetteinek, gondolatainak, egész személyiségének a megismertetését látták legfontosabb feladatuknak.
A közösség azt jelentette, hogy ők mindnyájan egyenként úgy tekintették magukat, mint egy egységes közösség tagjait, amely közösség úgy működött, mint a közlekedő edények: ahova valami többlet érkezett, az azonnal kiegyenlítődött, és eloszlott egyenletesen, elvándorolt oda, ahol valami szükség volt. Azt olvassuk: folyamatosan segítették egymást anyagilag is, természetbeniekkel is. Ezért nem volt közöttük nélkülöző. Sokan voltak abban az időben, akik nem tudták magukat eltartani. S ha nem volt, aki gondoskodjék róluk, nehéz helyzetbe kerültek. A keresztyének között ilyen nem volt. Gondoskodott róluk a gyülekezet, mert egy közösségnek tekintették magukat, ahol egyenletesen kell elosztani a gondokat is, az örömöket is, és kinek-kinek a szüksége szerint a javakat.
A kenyér megtörése mindig az étkezést jelentette. A kenyér közös megtörése a közös étkezés. Ha csak tehették, összejöttek közös étkezésre. A Korinthusi levélben azt olvassuk, hogy minden este összejöttek a korinthusi keresztyének. Együtt vacsoráztak, és a vacsora általában úrvacsorába torkollott. Mert nemcsak az egymással való testvéri közösséget akarták folyamatosan ápolni áldozatok árán is, hanem a feltámadott Krisztussal való hitbeli közösséget is, és ennek az egyik módja az úrvacsorában való részesedés. Az 1Kor 11-ben Pál apostol részletesen ír erről.
Folyamatosan gyakorolták az imádkozást. Sokféleképpen meg lehet határozni az imádkozást, most mondjuk a legegyszerűbbet: Isten gyermekeinek mennyei Atyjukkal való bensőséges beszélgetése. Lehet ezt egyedül is végezni, de ha többen együtt, egy akarattal mondják, abban még több erő van. Isten nagy ajándéka ez a benne bízóknak.
Igehallgatás, egymás segítése, az Úrral és az egymással való közösségápolás, és imádkozás. Miközben ezt gyakorolták, mint ennek mellékterméke, vagy szebb kifejezéssel: kísérője, megjelent életükben az öröm. Az az öröm, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Az az öröm, ami az üldözések idején, nagy nyomorúságok közepette is ott volt a szívükben, amit csodáltak a kívülállók, néha még az ellenségeik is. Hogy tudnak ezek ilyen körülmények között is hálát adni, Istent dicsőíteni? Hogy tudnak ezek örülni egymásnak, meg örömmel közeledni másokhoz? Így, hogy ez a forrás táplálta az örömüket.
Most az úrasztalához készülve, jó lenne, ha őszintén megvizsgálnánk: öröm-e nekünk az igehallgatás? Hogyan szoktunk egy-egy vasárnapra, vagy bármilyen igealkalomra készülni? Ha csak egy családi háznál jönnek is össze néhányan a Biblia körül, ünnep-e nekünk mindig az, amikor a mindenható Isten szava érkezik el a szívünkhöz egyszerű emberi bizonyságtételen keresztül? Egyáltalán túllátunk-e az emberi beszéd töredékességén, és azzal az igénnyel jövünk-e, hogy Istentől, a mi mennyei Atyánktól szeretnénk olyan igazságokat hallani, amiket csak Ő tud mondani, és amik a leghatásosabban formálják az életünket? Készek vagyunk-e bármit félretenni azért, hogy vele találkozhassunk és az Ő igéjét hallhassuk? Fontosabb-e ez nekünk mindennél?
Aztán öröm-e nekünk adni olyan természetes egyszerűséggel, ahogy ők gyakorolták? Észreveszem a szükséget, ha tudom, kielégítem, és ezzel be van fejezve. Nem várok érte hálát, már miért lennének hálásak nekem? Mid van, amit nem úgy kaptál? — mondja a Szentírás. Én csak továbbadtam valamit abból, amit én is úgy kaptam, és ez kitüntetés a számomra, hogy Isten használ engem ebben az Ő gondviselő munkájában, és eszköze lehetek. Senki nem tartozik nekem azért, mert szolgáltam és adtam bármit az időmből, a gondolataimból, a pénzemből. Hálás vagyok Istennek, hogy használ engem ebben. Egyáltalán van-e szemünk észrevenni mások szükségét, akár az otthoniakét? Van-e szívünk, amelyik mozdul ilyenkor és mozdítja a kezünket? Öröm-e nekünk az, ami az első keresztyéneknek az volt?
Aztán öröm-e az egymással való közösség? Hogy nem egyedül kell valahol Isten igéje után sóvárognunk, imádkozó testvér után vágyakoznunk, hanem vannak hívők a közvetlen közelünkben, összejöhetünk, találkozhatunk sokféleképpen, sokféle hasznos céllal, és ápoljuk-e ezt a közösséget? Ez mindig áldozatot jelent.
Van egy régi kínai közmondás, amelyik így hangzik: Ne engedd, hogy a barátodhoz vezető ösvényt benője a fű. Mert ha gyakran jártok ide-oda, akkor nem növi be a fű. Hozunk-e áldozatot azért, hogy a lelki testvéreinkhez vezető ösvényt ne nője be a fű? Kérdezem: mit szoktunk félretenni azért, hogy ezt tudjuk ápolni? Egyáltalán tudatos-e bennünk, hogy az újjászületett hívők ma is egy egységes testet alkotnak? Egy egységet. Ezt nevezi a Biblia Krisztus-testnek, amelyiknek a feje Ő maga. Mi mélységesen összetartozunk. Egy lélekkel itattattunk meg, és ugyanaz a Fő irányít mindnyájunkat.
Ápoljuk-e az Úr Jézussal való hitbeli közösséget? Öröm-e nekünk az úrvacsora? Miközben minden alkalommal őszinte bűnbánattal kell, hogy idejöjjünk, aközben ott van-e a szívünkben az az öröm, hogy van hova jönnünk, van kihez jönnünk, hogy már megint fogad minket a mi Urunk, hogy még mindig nem fogyott el az Ő türelme, hogy ismét engedélyez újrakezdést, hogy le lehet zárni elrontott szakaszokat és vele lehet továbbindulni. Öröm-e nekünk? Olyan szép az az úrvacsorai énekünk: Örülj szí-vem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. A bűnbánat mellett ott van-e a szívünkben újra és újra ez az öröm, a bocsánatot nyert bűnösöknek az öröme?
Öröm-e az imádság, az, hogy egyedül is és közösen is gyakorolhatjuk? Vagy pedig olyan kötelesség, amin igyekszünk minél hamarabb túlesni, amit ha csak lehet, halogatunk, és amennyire lehet, lerövidítjük, vagy csak a bajban nyílik az ajkunk imádságra, vagy soha? Az elmé-lyült, nyugodt, komoly imádság ismerős-e számunkra?
Ezek táplálják a hívő örömét: az igé-ben való öröm, a testvéri közösségben való öröm, az adás öröme, meg az elfogadás öröme, mert hol én szorulok rá, hol a másik, és az imádkozásnak az örö-me. Hányan örülnének, ha lenne hova menniük vasárnapi istentiszteletre, ha lennének a közelükben hívő testvérek, akikkel együtt megbeszélhetnek egy igét, és együtt imádkozhatnak, ha ott lenne közel a lehetőség, hogy úrvacsorázhassanak!
A nyáron sokfelé járva láttam, hogy hány ember szomorúságának oka, hogy mindettől meg van fosztva. Hány hitre jutott fiatal megy haza azzal a szorongással, hogy most mi lesz otthon? Náluk nincs gyülekezet, nincsenek fiatalok. Ki tudja, mennyit kell biciklizni, motorozni vagy vonatozni, hogy gyülekezetet találjon, ahol igét hallhat, ahol testvérek mosolyognak rá, ahol esetleg el is mondhatja, mi bántja, vagy mi az öröme, mert nincs se a családban, se a közvetlen környezetben olyan, akinek természetes lenne, hogy együtt leülnek imádkozni. Hányan örülnének, ha Isten ilyen gazdagon kínálná nekik a lehetőséget, mint nekünk. A mieink pedig sokszor panaszkodnak, nyafognak, elégedetlenkednek: ez se jó, az se jó, meg ekkor sem jó, akkor sem jó az alkalom, a találkozás, meg messze van, nem éri meg. Közben nem vesszük észre, hogy az örömtelenségünk egyik oka ez is lehet. Nem megyünk a forráshoz.
Jó lenne, ha ma magunkba szállnánk, és őszintén megvizsgálnánk: hálásak vagyunk-e Istennek azért, hogy ilyen források buzognak itt körülöttünk. Iszunk-e ezekből, viszünk-e másoknak, és úgy lépünk-e oda másokhoz, mint akik testvérekké válhatunk, és akikben testvért találhatnak? Netalán akin keresztül érkezik meg hozzájuk ige, hiszen Isten erre is használni akar bennünket.
Az első keresztyének örömének az egyik forrása tehát ez volt: tudatosan ápolták az Úr Jézus Krisztussal való közösségüket és az egymással való közösségüket. Ebből a forrásból folyamatosan áradt a rájuk jellemző öröm. Ez viszont azt jelentette, hogy ennek a közösségi gondolatnak természetesen, magától értetődően alárendelték mindig az egyéni szempontjaikat, törekvéseiket és érdekeiket. Pontosabban: felismerték, és komolyan vették, hogy minden egyéni, hétköznapi feladatukat is akkor fogják tudni igazán jól elvégezni, ha jól be vannak ágyazva ebbe a két közösségbe: a Krisztussal való személyes, közvetlen közösségbe és a hívő testvérekkel való közösségbe.
Ez a gondolat teljesen idegen a mi korunktól, hogy a magam egyéni érdekeit és szempontjait rendeljem alá a közösségnek. Ez egyáltalán nem korszerű ma. Ma a társadalom vészesen individualizálódik, vagyis egyénekre esik szét. A legtöbb embernek az a természetes, hogy a legfőbb érdek az én érdekem. Az én céljaimat akarom most mindjárt elérni. Teljesen idegen a legtöbb embertől az, hogy az én személyes pillanatnyi érdekemet anyagi, hivatásbeli, vagy bármilyen előnyeimet rendeljem alá egy távolabbi, a közösséget érintő célnak. Vagyis: mondjak le valamiről azért, mert a családomnak, a népemnek, az egyházamnak ez így hasznosabb lesz. Kit érdekel az — fakadt ki többekből is —, mi hasznos a népemnek, meg egyházamnak? Azt intézzék ők. De kik azok az ők? Nem belőlünk áll a nép meg az egyház? Itt közvetlen összefüggés van. Ez nemcsak idegen, egyenesen ijesztő sokak számára. Ilyenre még csak gondolni is rossz, hogy mondjak le valamiről azért, hogy a többinek valamikor jobb legyen. Ez teljesen eszement gondolat a mai rendkívül beszűkült tudatú és maga körül forgó embernek.
Ezért kell nekünk barátkoznunk ezzel. Akkor sem voltak kevésbé önzőek az emberek, amikor az első keresztyének Jeruzsálemben megjelentek. Valami egészen újat, valami mennyeit azonban hoztak ebbe a világba. Odaélték a többiek elé, hogy ez lehetséges. Emiatt nem leszek szegényebb. Lelkiekben mindenképpen gazdagabb. Lehet, hogy valóban elesem több mindentől, de ha ez gyümölcsöt terem később másoknak, sokaknak vagy csak egy valakinek is, ez olyan befektetés, ami megéri. Persze ez csak az Istentől kapott és tanult értékrenden belül éri meg. De engedjük, hogy ez a bibliai gondolat megérintse vagy átformálja gondolkozásunkat, és kicsiben is merjük ezt elkezdeni. Valaki azért vállal több gyermeket, azért mond le a hirtelen előrejutásról, különösen azért mond le feltétlenül tisztátalan eszközökről, mert valakiknek, valahol, valamikor ez így jobb lesz. Mégpedig nem is akárkiknek, hanem annak a közösségnek, amelyiknek tagjai vagyunk, akár legyen ez ilyen nagy közösség, mint a népünk vagy egyházunk.
Van azonban ebben az igében még egy nagyon fontos üzenet. Ezek az első keresztyének az igehallgatást, az egymás segítését, a Krisztussal és az egymással való közösség frissen tartását és az imádkozást nemcsak a templomban végezték, nemcsak istentiszteletek alkalmával, hanem másutt is. Ebből állt az életük, ez volt jellemző rájuk. Azt olvassuk, hogy ugyanezt tették házanként naponta, a nép előtt is, úgyhogy a nép tisztelni kezdte őket — most még nincs üldözés, majd a következő fejezetekben már elkezdődik, mert a világ nem bírja elviselni, hogy ilyenek is legyenek, mert a puszta jelenlétük leleplezi azt a gyilkos önzést, ami egyébként irányít minket. — Azt olvastuk: félelemmel néztek rájuk és tisztelték őket. Tehát a nyilvánosság előtt zajlott az életük. A gyakorlatban élték meg azt, amit a gyülekezetben igeként hallottak, imádságként Isten elé vittek és tőle ajándékként kaptak. Ez azt jelenti, hogy ezek az első keresztyének nemcsak a feltámadott Krisztussal voltak szoros közösségben. Nemcsak az egymással való testvéri közösséget ápolták folyamatosan, hanem egységes volt az egész életük. Nem vált még ketté a profán és a szent. Nem külön működött a vasárnapi és a hétköznapi életük. Nem voltak mások a gyülekezetben, mint a munkahelyen, hanem teljes egységben volt ez, és nem a profán tette tisztátalanná a szentet, hanem a szent hatotta át az ő egész profán életüket is.
Figyeljük meg, milyen természetes egységben van vacsora és úrvacsora. Isten imádása és egymás segítése. Ez nem két külön vállalkozás. A Krisztussal való közösség ápolása és egyben az egymással való közösség ápolása. Egészen lelki és tipikusan anyagi ügyek intézése ugyanaz. Teljes egység volt az ő életükben, és egyebek közt ez is táplálta az örömüket. Nemcsak a templomban voltak keresztyének, és nemcsak egy istentisztelet alatt imádták az Istent, hanem kint a hétköznapokban is Krisztus tanítványai, keresztyének maradtak, ott is imádták Őt, és így az egész életük egyetlen istentiszteletté vált. S mihelyt kezdett megbomlani ez az egység — a Korinthusi levélből már erről értesülünk —, abban a pillanatban megjelent a gyülekezetben is a sunyiság, képmutatás, álnokság, irigység, féltékenykedés, versengés, sértődékenység, keserűség, és ezek megölik az örömöt. Ott nincs öröm. Eldugaszolják a forrást, vagy nem merítenek abból a forrásból, amit az előbbiekből megjelöltünk.
Az úrasztalához készülve, vagy ha valaki nem tud is itt maradni, és hazamegy, a vasárnapi csendünkben tegyük ma mérlegre: hogyan áll életünkben a Krisztussal való közösség. Egyáltalán van-e? Tudatosan naponta mélyítjük, ápoljuk, tisztogatjuk-e? Hogyan áll az egymással való közösség? Vannak-e lelki testvéreink? Úgy nézünk-e a vadidegen újjászületett Krisztus-tanítványra is: az nekem testvérem a Krisztusban? Összetartozunk! Készek vagyunk-e áldozatot hozni azért, hogy ápoljuk az egymással való összetartozást? Ugyanilyen, vagy ha lehet, még szigorúbb kíméletlenséggel vizsgáljuk meg, hogy egységben van-e az életünkben a profán és a szent? Ugyanazok vagyunk-e ott kinn is, meg holnap egy idegesítő helyzetben a munkahelyen, mint itt. Ugyanazt merjük-e vállalni és vallani bárhol, amit a hívők között vagy egy istentiszteleten a templomban? Valóban így működik-e ez, hogy a szent hatja át az életünkben a profánt: a pénzügyeket, a szerelmi ügyeket, a legtestiesebb dolgainkat is? Így az egész életünk egyre inkább istentiszteletté válik.
Akkor megjelenik, és folyamatos táplálékot kap az a csendes öröm, amit Isten az övéinek ígér: közösség az Úrral, közösség egymással, s egység az életünk két területe között, hogy az ne két terület legyen, hanem egy életünk legyen, amelyikben Jézus az Úr. Ezt naponta kell táplálni az igével, időnként a közösség megélésével, az úrvacsorával és az imádkozással is.
Most szeretnék javasolni valamit, ami lehet, hogy megbotránkoztat némelyeket, de még azt is vállalom ebben az esetben. Mi lenne, ha egyszer kipróbálnánk azt, hogy mint testvért megszólítjuk itt egymást? Mielőtt elénekelünk egy gyönyörű éneket, amelyik szinte összefoglalja azt, amiről eddig szó volt, szánjunk két percet arra, hogy ki-ki megszólítja a szomszédját, lehetőleg azt, akit nem ismer. Ne a házastársunkat, ne a gyermekünket, aki mellettünk ül, hanem a másikat, vagy ha mind a két oldalon ismerős ül, szabad ismerőssel is beszélni, vagy az előttünk levőt megszólítani, vagy ha a derekunk, nyakunk még hátra tud fordulni, akkor a mögöttünk ülőt. Megőrizheti mindenki az inkognitóját, nem kötelező bemutatkozni. Ha szívesen megmondja a nevét, akkor mondja meg. Mondjuk meg azt, mióta járunk a gyülekezetbe, valamint azt: ma reggel miért jöttünk el ide. Ne féljünk a zsinattól, majd kopogok, ha véget kell vetni. Legalább ilyen felszínesen éljük meg a közösséget.