Istenünk, azért is téged dicsőítünk, mert láthatunk már az események mögött. Köszönjük, ha bizonyosak lehetünk abban, hogy semmi véletlen nem történhet velünk. Magasztalunk téged, aki az irányítója vagy mindennek.
Áldunk azért, mert te igazgatod a történelmet. Magasztalunk, mert ura maradtál annak a természetnek, amit teremtettél. Dicsőítünk azért, mert minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet, és a te beszéded ma is teremtő szó. Ami új és felülről való, ami tiszta az életünkben, azt mind a te igéddel hoztad létre.
Köszönjük hálásan azt is, hogy imádkozhatunk. Köszönjük, hogy bármi történik velünk, kiönthetjük a szívünket neked. Köszönjük, hogy sírva is imádkozhatunk hozzád, és nevetve, kacagva is dicsőíthetünk téged.
Segíts, hogy mindenből imádság legyen. Ha mások nyomorúságairól értesülünk, hadd tudjuk azt is azonnal eléd vinni. Ha aggódunk szeretteink jövője miatt, hadd merjük őszintén neked megvallani. Az, hogy eléd állunk, és rád bízzuk a jövőnket, a jövőjüket, űzzön ki a szívünkből minden aggodalmaskodást és félelmet.
Köszönjük, hogy elmondhatjuk: „mikor félnem kellene is, én bízom Benned.” Ezt a bizalmat erősítsd bennünk folyamatosan.
Dicsőítünk téged minden meghallgatott imádságért, és köszönjük, hogy nem teljesítetted minden kérésünket. Köszönjük, hogy jobbat és többet adsz, mint amire a szívünk vágyik. Kérünk, olts a szívünkbe is olyan vágyakat, hogy a te ígéreteid teljesülése után vágyakozzon.
Taníts meg minket az odafelvalókra is nézni. Egyre több lelki értékért könyörögni, hogy használhass minket mások javára.
Így hozzuk eléd most az új munkakezdést itt a gyülekezetben. Könyörgünk már most a leendő hittanosokért, a leendő konfirmandusokért, a leendő felnőtt hittanosokért. Könyörgünk azokért, akik szolgálni fognak majd köztük. Töltsd meg Szentlelkeddel őket. Segíts, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon, és az jöjjön ki a szánkon mindig. Tölts meg minket a te szereteteddel, hogy közös tapasztalatunk legyen, hogy az Isten szeretete töltetik ki a szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.
Könyörgünk az új tanévért, a pedagógusokért és diákokért. Könyörgünk egyházi iskoláinkért. Kérünk, hogy csütörtök reggelenként is élő ige hangozzék ezen a szószéken mindig a diákoknak és tanároknak. Könyörgünk a hitoktatókért, hogy valóban hitre tudják segíteni azokat, akik sokszor igen távol állnak tőled, vagy egyenesen szemben állnak veled.
Kérünk, taníts minket imádkozni.
Ámen.
Kegyelmes Istenünk, boldogan valljuk mi is a zsoltárral együtt, hogy sokkal jobb benned bízni, mint emberekben. Olyan sokakban csalódtunk már, sőt önmagunkban is csalódtunk, Urunk. Köszönjük, hogy benned még soha nem kellett csalatkoznunk. Köszönjük, hogy amit ígérsz, azt nem felejted el, nem másítod meg. Köszönjük, hogy számíthattunk rád minden helyzetben. Szeretnénk megvallani hittel, hogy a jövendőben is számítani akarunk.
Köszönjük, hogy hihetünk benned. Köszönjük, hogy valamennyire már ismerhetünk, és hűségesnek, megbízhatónak ismertünk. Köszönjük, hogy igaz a te beszéded, és a te igédnek minden szava ma is időszerű. Áldunk azért, amikor személyes üzenetté vált, és a mi kicsi életünk is fontos volt előtted, és úgy szóltál bele az életünkbe.
Kérünk, szólíts meg minket ma este is, olyan nagy szükségünk van rád. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy megújuljon, megerősödjék a benned vetett bizalmunk. Csakugyan ne kételkedjünk a te szavadban, valóban veled járjuk végig e földi életnek sokszor nehéz útját. Kérünk, ebben erősíts meg minket.
Szólj hozzánk, és tedd az igét személyessé. Mindegyikünknek azzá, amire szükségünk van: bátorítássá vagy intéssé. Minket pedig segíts Szentlelkeddel, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói lehessünk.
Ámen.
A Zsoltárok könyvét olvassuk most bibliaolvasó vezérfonalunk szerint hosszabb ideig. Ez a bibliai könyv, aminek a legtöbb fejezete van. 150 részből áll. Vannak közte egészen rövidek, és vannak egészen hosszúak. Olyan terjedelmes könyv ez, hogy a héber kánon részekre osztotta. Öt szakaszt különböztet meg: 1-41, 42-72-ig, 73-89-ig, a 90-106-ig és a 107-150. zsoltárig. Mindegyik szakaszt egy Istent dicsőítő mondat, doxológia zár le: „Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen.” Az ünnepélyesség kedvéért van úgy, hogy meg is duplázza az áment. Szeptember végéig most az első szakaszt, 1-41. terjedő zsoltárokat fogjuk majd olvasni.
Arra gondoltam, hogy mivel máris kiderült a kérdésekből, hogy több minden homályos vagy egyenesen zavaró, amit nem értünk a zsoltárokból, ma este valamit általánosságban a Zsoltárok könyvéről szeretnék mondani, és utána a most felolvasott 46. zsoltáron mintegy szemlélnénk is ezt. Néhány általános megjegyzést szeretnék mondani, és a 46. zsoltárra majd rátérni.
Az első, hogy mik is voltak ezek a zsoltárok? Ha kicsit pontatlanul is, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a Zsoltárok könyve az ószövetségi gyülekezet énekeskönyve volt. A templomi istentiszteleten énekelték ezeket a zsoltárokat, többnyire zenei kísérettel. Még azt is megjelölték néha, hogy milyen alkalommal éneklendő valamelyik zsoltár. A 30. zsoltár feliratában pl. ezt olvassuk: templomszenteléskor éneklendő. Különböző alkalmakra készültek ezek, vagy voltak egészen általános tartalmúak is, és az istentiszteleteken énekelték. Sok zsoltár előtt vagy közben vannak liturgiai és zenei utasítások is, hogyan hangozzék el.
Az istentiszteletről a Krónikák első könyvében olvashatunk a legrészletesebben. Ajánlom, hogy tessenek ezt átolvasni valamelyik este. Ott pontosan megtudhatjuk azt is, hogy voltak zsoltárok, amelyeket kórusok énekeltek, volt olyan zsoltár, amit a kórus és a gyülekezet felváltva, reszponzórikusan énekelt, volt úgy, hogy zenei közjáték volt és addig szünetelt az ének, utána folytatta a gyülekezet.
Dávid fontosnak tartotta, hogy Istent minden lehető módon és eszközzel dicsőítsük. Úgy, hogy igen nagy létszámú csoportot állított be az Isten dicsőítésére énekkel, különböző hangszerekkel. Megvolt ezeknek a csoportoknak a vezetője, és voltak olyan vezetők, akik aztán egész énekes és zenés dinasztiáknak az ősatyjaivá váltak. Csak egy mondatot olvasok ennek szemléltetésére, az 1Krón 25,6 ré-szét: „Ezek mindnyájan az ő atyjuk mellett voltak, akik az Úr házában énekeltek cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal az Isten házának szolgálatában, a királynak, Ászáfnak, Jedútúnnak és Hémánnak parancsolata szerint.” Nem összevissza, hanem hozzáértő szakemberek irá-nyították az éneklést, az éneket kísérő muzsikát, és mindennek a célja Isten dicsőítése volt. Ezek voltak tehát a zsoltárok.
A második megjegyzés: a legtöbb zsoltár elején vannak olyan feliratok vagy idegen szavak, nevek, amelyekkel az ember nem tud mit kezdeni. Sokszor ezt el is hagyjuk a zsoltár felolvasásakor. Pedig ezek sok mindent megmagyaráznak. Igen sok zsoltár így kezdődik: Dávid zsoltára. Ez a megjegyzés vagy arra utal, hogy Dá-vidot tartják a zsoltár szerzőjének, pl. a 18. meg a 34. zsoltár elején még azt is olvashatjuk, milyen alkalomra szerezte ő ezt.
A 34. zsoltár így kezdődik: „Dávidé, amikor elváltoztatta értelmét Abimélek előtt, és amikor ez elűzte őt és elment.” Vagy a gyönyörűséges 18. zsoltár: „Az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól, aki az Úrhoz ennek az éneknek a szavait azon a napon mondotta, amelyen az Úr megszabadította őt minden ellenségének kezéből, és a Saul kezéből.” Ez a zsoltár egy szerelmi vallomással kezdődik: „Szeretlek, Uram, én erősségem!” Megtudjuk, hogy milyen körülmények váltották ki ezt az Isten-dicsőítő, hálaadó vagy panaszkodó, segítségért kiáltó éneket, imádságot.
A „Dávid zsoltára” felirat tehát vagy arra utal, hogy Dávid a szerzője, arra utal az, hogy Dávid zsoltára, vagy pedig arra, hogy nem felejtették el a fogság utáni időben sem azt, hogy a liturgiához, a kultuszhoz kapcsolódó tevékenységek mind-mind Dávidra vezethetők vissza, hiszen ő rendelkezett olyan részletesen még a templom megépítése előtt — ahogy most is a Krónikák könyvéből olvastuk. A templomi zenét ő fontosnak tartotta, a lévitákat is ő állította be ebbe a szolgálatba. Ő írta körül munkakörüket, és ügyelt arra, hogy tartalmilag is tiszta legyen minden.
Ezek közül a léviták közül került ki mindig a karmester. Ahol egy énekkar vagy több énekkar és zenekar is szolgál, ott kell valaki, aki be-, vagy leint, vagy esetleg leinti végleg azokat, akik nem megfelelően végzik ezt a szolgálatot. Ezért van olyan sok zsoltár elején ez: a karmesternek. Még Dávid is a karmesternek ajánlja, ami azt jelenti, hogy igényesebb előadásra kellett számítani.
Ászáf, Kórah és Jedútún neve olvasható gyakran. Ők az éneklés vezetői voltak és közülük Ászáf volt az, aki a templomi énekeseknek egész nemzedékét indította el és nevelte fel a fogság után. Az Ezsdrás könyvében is olvasunk róla, hogy Ászáfnak a késői leszármazottai vették ott kezükbe a megújuló templomi kultuszban a szép és az eredetihez hasonló, hiteles, Istent dicsőítő éneklést.
Ennyit a nevekről, de vannak különböző héber szavak is, amiket végképp nem értünk. Ezek vagy a zsoltár műfajára utalnak, mi a tartalma annak, vagy pedig zenei utasítások: milyen hangszeren, mi módon kell ezeket a zsoltárokat előadni.
A 7. zsoltár így kezdődik: Dávid siggajonja, ami magyarul azt jelenti: panaszdal vagy siratóének. Így is lehetett volna írni, de valami miatt sok Bibliafordításban nem fordították le.
A 16. zsoltárban olvassuk: Dávid miktámja. Azt jelenti: bűnbánó imádsága.
Olvasunk a hangszerekre vonatkozó megállapításokat is. Például: Dávid zsoltára a neginóthra, a 4. és a 6. zsoltárban. Azt jelenti: húros hangszerre. Vagy Dávid zsoltára a nehilótra, az 5. zsoltárban, az meg a fuvolához hasonló hangszer volt, amivel többnyire szomorú tartalmú panaszdalokat kísértek.
Érdekes a 12. zsoltár, ahol azt mondja: a seminithre. A „nyolcadikra” jelenti, nem tudják pontosan, hogy ez mi, vannak olyan feltételezések, hogy egy oktávval magasabban, vagy egy oktávval mélyebben kellett azt énekelni, vagy volt nyolchúrú hangszer is, s lehet, hogy a nyolchúrú hangszert nevezte röviden így: a nyolcadikra.
Jellemző és érdekes a 8. zsoltár, amelyet a gittithre kell énekelni. A gittith azt jelenti, hogy szőlőtaposók. Volt egy ilyen közismert ének, egy világi dal, ami a sző-lőtaposókról szólt. [Akkor nem préselték a szőlőt, hanem kitaposták a levet, a mustot belőle] Annak a dallamára kellett ezt a zsoltárt énekelni. Ez nem ritkaság, később is előfordult ilyen. A 294. énekünk dallama is világi dallam: „Jézus, vigasságom! Esdekelve várom áldó szavadat!” Eredetileg nem úgy kezdődött, hogy „Jesu, meine Freude”, hanem „Fló-ra, meine Freude” Egy szerelmes ének volt Flórához, és ennek a dallamát egyszerűen átvették és írtak rá evangéliumi szöveget, ahol Jézus nevét helyettesítették be.
Amikor furcsa szavak vannak, akkor gyakran arról van szó, hogy az így kezdődő világi dallamra kell énekelni. [Szándékosan választottam ma estére mind a két zsoltárt úgy, hogy nincs saját dallama, hanem valami másnak a dallamára kell énekelni.]
A harmadik megállapításom, hogy mit jelent az, ami közbeiktatva fordul elő gyakran, 71-szer összesen a zsoltárok könyvében, ez pedig a Szela. Nem tudják pontosan a szó jelentését. Ha a sala héber szónak a változata, akkor azt jelenti: meghajolni. Volt ilyen, hogy a kimondottan imádság szövegű zsoltárokba beiktattak egy kis szünetet, amikor az egész gyülekezet meghajolt Isten előtt, az Isten előtti hódolatnak és az alázatnak a kifejezése volt ez. Most csend van egy pillanatra, nem énekelünk, nem muzsikálunk, hanem mindnyájan hódolunk előtted, és ezt a testtartással is kifejezzük: meghajolunk. Mindenesetre az intermezzónak, a közjátéknak, az ének megszakításának a jelzése volt a Szela. Vagy minden elhallgatott és meghajoltak Isten előtt, vagy az éneklés abbamaradt és zenei közjáték következett.
A negyedik megjegyzés: a 120-134-ig terjedő zsoltárok felirata: Grádicsok éneke. Mit jelent ez? Azt jelenti, amit az új fordítás már jelez is: nem azt olvassuk: Grádicsok éneke, hanem: Zarándok-ének. Amikor az egész ország területéről, sőt a határokon kívülről, az egész világról az oda szétszóródott zsidóság egy-egy nagy ünnepre felzarándokolt Jeruzsá-lembe, s messziről meglátták a magasan épített fehér falú templomot, akkor a felmenetelnél időnként szünetet tartottak, ami jó volt azért is, hogy kifújják magukat, és elénekeltek egy-egy ilyen zarándokéneket. Ezek mind rövid zsoltárok, és mire felértek, elénekelték a tizenöt zsoltárt, ezzel magasztalva Istent.
Az ötödik megjegyzés: a zsoltároknak tartalmilag két nagy csoportja van: vannak a dicsőítő énekek és a panaszkodó énekek. Meglepő, hogy a még nem kimondottan panasz-zsoltároknak is egy-egy zsoltáron belül egyharmada többnyire panaszkodás. Sok bajunk van mindnyájunknak, és akkor is sok bajuk volt az embereknek, és az imádkozó ember kiönti a szívét Istennek. Ha keserűség van bennem, akkor a keserűséget öntöm ki neki. Dávid mentes volt minden képmutatástól, és maximális őszinteséggel beszélt Istennel mindig. A bűneit is néven nevezi, amikor bűnt vall, nem szépíti a valóságot.
Az ő zsoltárai közt is sok a panaszdal. Van kollektív panaszének, és vannak egyéni panaszénekek. Van, amikor az egész nép nyomorúságát mondja el a nép ott a templomban: Ellenség támadott meg, aszály pusztította el a kenyerünket, vagy valami más fenyeget, s van, amikor az egyéni panaszát önti ki valaki Isten előtt. A zsoltárok különös szépsége az, ahogy összefonódik ez a kettő. Nincs olyan, hogy csak panaszkodnak. Olyan van, hogy csak dicsőítik Istent. A legkeserűbb panaszba is belefonódik az a hitvallás, az a bizonyságtétel, hogy én tudom, hogy kinek panaszkodom. Magasztallak téged, mert tudsz segíteni ezen is, és fogsz segíteni. A legkeserűbb hangú zsoltárokban is ott van ez, hogy ismerlek téged, akinek most kiöntöm a szívemet. Ezért öntöm ki neked, mert neked érdemes elmondani, Uram. Mert hatalmas vagy, kegyelmes vagy, mert te sokszor válaszoltál az én kiáltásomra. Valami módon ott van a hála, a hitvallás, a dicsőítés is a legkeserűbb panaszkodás közepette is.
A panaszzsoltárokra jellemző, hogy Istent mint oltalmat szólítja meg. Sorjáznak ezek a gyönyörű képek: erős vár, igen bizonyos menedék a nyomorúság idején, pajzsunk Ő nekünk. A pajzs mögé a harcban bújik el az ember, védi az életét. Aztán lőnek, lehet, hogy a lábát el is találják, de mégsem szíven, vagy fejen. Vagy ott az a szép kép: Szárnyaidnak árnyékában hadd rejtőzzem el, amíg elvonul a veszedelem. Mint a madárfióka a vihar idején, odabújik az anyamadár szárnya alá, és tombolhat a vihar, a mama vizes lesz [láttam egy olyan kotlóst, hogy jégverés után elpusztult, a feje csupa vér volt, de szárazon bújtak elő a kis csibék és mind életben maradt], de a fióka életben marad. Ilyen biztos menedéket lát a Mindenhatóban a zsoltáros. Miközben sorolja neki, hogy lőnek rám jobbról, balról, mindenki támad, a legjobb barátom is ellenségemmé lett, de te, ó Uram… és jön a hitvallás.
Nézzük mindezt a 46. zsoltáron. Most már értjük az első verset, melyet az éneklőmesternek ajánl, a Kórah fiainak, ének a halamothra, vagyis annak a dallamára kell énekelni. Isten a mi oltalmunk! Ebben benne van a panasz is, meg a hitvallás is. Szükségünk van oltalomra, valahova el kell bújni, mert bántanak, támadnak. De Ő megbízható oltalmunk és erősségünk, igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Ezért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai, hegyek rendülhetnek meg. Szela.
Érdemes megfigyelnünk, milyen mű-vészien szerkesztett ez a zsoltár is. Tizenkét verse van, és négy versenként van szü-net. Háromszor fordul elő benne a szela. Minden negyedik vers után intermezzo következik. Minden negyedik vers dicsőítéssel zárul. Még refrénje is van, mert a nyolcadik meg a tizenkettedik azonos: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk, Szela.” Ott van benne a panasz, hogy milyen veszély fenyegeti, ott van benne a hitvallás, ami dicsőítéssé vá-lik, hogy milyen hatalmas az az Úr, aki előtt leborul. Ennek a zsoltárnak az alapján írta Luther Márton a 390. énekünket: Erős vár a mi Istenünk, ami az evangélikus testvéreink himnusza lett.
Szeretném javasolni, hogy vizsgáljuk meg ma az imádságainkat. Mi jellemző azokra? Szabad panaszkodnunk Istennek, szabad a legapróbb problémáinkat is elmondani, amit bárki előtt szégyellnénk, például olyat, amit másnak nem mondanék el, hogy ezért is szoktam imádkozni. Istenhez maximálisan őszinték lehetünk, mert Ő szeret minket a legjobban, benne bízhatunk a legjobban. Isten az, aki nem fecsegi ki titkainkat, de számon tartja titkainkat és minden kérésünk megvan előtte. Még a könnyeinket is tömlőjé-be gyűjti — ahogy az egyik zsoltár mondja. Neki őszintén elmondhatunk mindent.
De vajon nem teng-e túl imádságainkban a panasz? Megfelelő arányban jelen van-e az imádságainkban Isten dicső-ítése, a hitvallás, kinek ismertük meg Őt eddig, a hálaadás, hogy mi mindenre vá-laszolt már, mi mindent kaptunk tőle? Nem kellene-e esetleg a sorrendet is megfordítani? A panaszunkat egy kicsit hátrább szorítjuk, hadd hangozzék először a hitvallás, kihez imádkozom, az Ő dicsőítése, hogy kinek tapasztaltam meg, a hálaadás, hogy mi mindent kaptam tő-le eddig?
Nem lenne olyan nyomasztó súlya mindannak, ami megterhel minket, ha tudatosan ezzel kezdődne imádságunk: hálaadással, hitvallással, dicsőítéssel. Ha utána soroljuk panaszainkat, kéréseinket, nehézségeinket, azok sokkal kevésbé ijesztőek, mert újra tudatosítottuk magunkban, kinek soroljuk ezt. Néha egyenesen feleslegesnek érzi az ember, hogy most az én Atyámnak soroljam, akiről tudom, hogy jól tudja, mire van szükségem? Eddig is többet adott, mint amire feltétlenül szükségem van. Én magyarázzam neki, mit adjon most? Előre megköszönhetem: köszönöm, hogy holnap is ugyanaz leszel, aki eddig voltál, és holnapután is gondomat viseled.
Vajon helyes lelkület-e az, amikor csak panasz, csak kérés, néha egyenesen követelőzés, keserűségbe foglalva szólal meg imádságainkban, és nem a dicsőítés öröme, a hálaadás és a szép hitvallás, hogy tudom, kihez imádkozom? Vizsgáljuk meg, helyes arányban van-e a kettő. Vizsgáljuk meg, jellemző-e ránk, hogy összefonódik a kettő úgy, mint a zsoltárokban, olyan szépen és természetesen, hogy szinte az egyik mondat panasz, a másik hálaadás. Aztán megint eszébe jut, milyen ellenség fenyegeti, s megint az jut eszébe, hogy most éppen kihez imádkozik, és dicsőíti őt. A dicséretmondás szinte kioltja a panasznak, a nélkülözésnek, a szükségnek, a bajoknak, a gondoknak az erejét. Egyensúlyba kerül az ember élete.
Vizsgáljuk meg azt is, hogy csakugyan Istenhez szoktunk-e menekülni mindjárt a bajok elől, vagy a bennünket fenyegető veszedelem elől. Reflex-e már bennünk ez, hogy neki mondom el, hozzá menekülök, előtte borulok le? Ki kellene gyógyulni abból, hogy jobbra-balra szaladgálunk, összeköttetéseket keresünk, pánikba esünk. Kergetik a gondolatok egymást a fejünkben, s egyszer csak eszünkbe jut: jaj, ezért nem is imádkoztam. Egészen másként vennénk az akadályokat, ha ez lenne a reflexünk: valami baj van, imádkozom. Valami jó hírt hallottam: imádkozom. Eszembe jut Isten szabadítása, amit átéltem: imádkozom. Mindjárt kevésbé szorít az a sok gond, ami végigkíséri egész életünket.
Bízunk-e igazán Istenben? Jellemző-e ránk az, ami minden zsoltárra, hogy a mindenható Isten a középpontja. Akármi baja volt Dávidnak, vagy akármilyen öröm repesztette szét a szívét, mert nagyon tudott örülni és Istent magasztalni, mindig Isten a középpontja és nem magáról beszél. Mindig Istent magasztalja, az Ő tetteit sorolja, a benne vetett bizalmát említi meg. Ez a 46. zsoltár is szép példa erre. Elmondja, mi-minden történhet, de Isten ura marad a természetnek, a történelemnek, a nagyhatalmaknak, az ő kicsi népének, az ő személyes életének — Istenről van szó.
Jó lenne ebből a magunk körül forgásból is kilépni, ha jellemző ránk, hogy a legtöbbször önmagunkért, valami testi szükségért, valami azonnal várt segítségért imádkozunk. Sokkal tágasabb horizontja kellene, hogy legyen az imádságunknak, az imádásunknak, az egész ima-életünknek, s akkor sokkal örvendezőbb emberek is lennénk. Úton-útfélen tudnánk zsoltározni a magunk szavaival, vagy egy-egy mondattal, amit már könyv nélkül megtanultunk.
Egyébként javasolom, hogy mindennap tanuljunk meg egy-egy mondatot abból a zsoltárból, amit olvasunk. Mindegyikben van olyan, ami frappáns, világos, tömör, és ami a hitünket és tapasztalatainkat is summázó, összegező mondat.
Ne akadjunk el tehát az idegen szavakon. Nagyjából most már tudjuk, hogy mit jelentenek, hanem engedjük, hogy ez a zsoltáros lelkület töltsön be minket. Legyen mindenből imádság az életünkben!