SZABADÍTÓ ISTEN

Bibliaolvasó kalauzunk szerint csaknem két hónapon keresztül Mózes második könyvét fogjuk olvasni. Éppen ez a mai napra kijelölt szakasz belőle. Ez az egész könyv a szabadításról szól. Arról, hogyan szabadította ki Isten az Ő népét reménytelen helyzetből, s hogyan hordozta nagy szeretettel csodáról csodára évtizedeken keresztül a pusztában. Ennek során ismerte meg ez a nép igazában, hogy ki az ő szövetséges Istene. Ennek során lett egészen egyértelmű számukra, hogy Isten élő Úr, Isten szabadító Úr, Isten az ő személyes életüknek is ura.
Röviden frissítsük fel a történeti körülményeket, utána ezt vizsgáljuk meg: milyen istenismeretre juthatott el az a nép akkor, hiszen nekünk is ma pontosan erre van szükségünk, hogy helyes istenismeretünk legyen. Éppen ezekben legyünk bizonyosak: Isten élő Úr, szabadí-tó Úr, és személyes életünknek is ura akar lenni.
Jákób, és családja Krisztus előtt 1600 táján költözött le Egyiptomba, és jó négyszáz évig tartott az ott tartózkodás ideje. József akkor a birodalom második embere volt, és emiatt is egy ideig jól ment soruk. Amikor azonban új dinasztia kerül hatalomra, az új fáraó már nem emlékezett és nem is akart emlékezni József érdemeire. Csak az nyugtalanította, hogy Izráel népe gyorsan szaporodik. Félni kezdtek tőle, és különböző manipulációkkal rabszolga sorba süllyesztették az egész népet. Évszázadok teltek el ebben a sanyarú állapotban, és ez enerválttá tette az embereket fizikailag, lelkileg, emberileg egyaránt. Az élő Istenbe vetett hitük halvány emlékké vált. Az imádságuk erőtlen jajgatássá és senki nem tudta elképzelni, hogy van mód arra, hogy változzék a sorsuk. Ebből a helyzetből nincs kiút, nincs remény a számukra. — Holott közben Istennek már készen volt a szabadító terve, sőt készítette azt is, akit eszközként akart felhasználni a szabadításban: Mózest. Ezt azonban egyelőre sem a nép, sem Mózes nem tudták.
A legnagyobb baj az volt, hogy nem ismerték Istent. Voltak halvány emlékeik Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéről, ezek azonban sokszor már torzultak is, mivel közben kijelentés nem hangzott. Ezért Isten azzal kezdte, hogy bemutatkozott. Előbb Mózesnek, azután az Ő né-pének. Éppen ez a fejezet hozza summásan, aztán majd a következő fejezetek részletezik, hogy Isten élő Úr, szabadító Úr, és személy szerint külön-külön mindenkinek is Ura.
Mit jelent, hogy Ő élő Úr, és hogyan tanulta ezt meg Mózes? Azt olvassuk, hogy negyven év óta Mózes napról-napra terelgeti apósának a nyájait, meg nyílván a saját nyájait is. Teltek az évtizedek, és hozzászokott ezekhez az egyforma szürke napokhoz. Akkor történt ez a különös jelenség, hogy látta, ég egy csipkebokor, de nem ég el. Az, hogy ég, nem volt különös, mert a több hónapig tartó szárazság után a nagy hőségben többször tüzet fogott egy-egy kiszáradt növény. De hogy ég és mégsem semmisül meg, ilyet még ember nem látott.
Azt mondja Mózes: Odamegyek, hogy közelről lássam ezt a csodát. Akkor hallja a nevét, és ez volt igazán a csoda. Ki szólítja őt ott, ahol a madár se jár? Még egyszer hallja a nevét. Aztán az illető megmondja, kicsoda: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ezek ismerős nevek voltak a régmúltból. Hallott ő arról, hogy Isten valamikor kihívta Ábrahámot onnan, ahol született és lakott. Neki ígérte az ígéret földjét, neki is adta, aztán onnan ezek az ősök József idejében lejöttek Egyiptomba. Ennyi rémlett. De ki az, aki most hozzá beszél?
Ő ismerte az egyiptomi istenvilágot, nagy műveltségre tett ő ott szert, de az egyiptomi isteneknek nem szokásuk beszélni. Azok az életnek semmiféle megnyilvánulását nem szokták adni. Ki ez, aki szólítja? Isten folytatja bemutatkozását. „Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.”
Tessék? Ilyen lenne ez az Isten, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, aki lát, hall, érzékel, megfigyel, ismer, érez, sőt együtt érez, aki tud szánakozni, aki számon tartja az övéit és könyörül rajtuk? Ezek mind egy élő, valóságos személyre jellemzőek. Ennyire valóságos személy az Isten? Ennyire élő Úr? Ennyire Úr, hogy előtte nincs akadály? Bármiről ilyen magától értetődő természetességgel beszél: ezt csinálom, azt csinálom, érzékeltem és megvalósítom?
Ez volt Mózes életében az első igazi nagy kijelentés, Isten önkijelentése. Itt találkozott azzal, hogy az élő Isten egészen más, mint azok az istenek, amikről ő sokat tanult, hallott, vagy talán még a tiszteletükre is rákényszerítették. Amikor később megkérdezi, mi a neved, mit mondjak azoknak, akiknek beszélni fogok ró-lad, hogy hívnak? Akkor megint meglepődve kell hallania, Isten azt mondja: az a nevem, hogy Vagyok, aki vagyok. Egyszer foglalkoztunk ezzel részletesen, hogy ha precízen, a nyelv szellemét is figyelembe véve akarjuk ezt a különös kifejezést lefordítani, akkor ezt úgy lehet visszaadnunk: ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek, aki elkezd félni attól a feladattól, amivel Isten őt megbízta.
Isten soha nem bizonygatja az Ő létét, hogy van, hanem az Ő jelenlétéről biztosítja azokat, akik vele kapcsolatba kerülnek, s aztán az illetők meg is fogják tapasztalni, hogy nem mi találtuk ki Istent, nem mi alkottuk Istent a magunk vigasztalására, hanem Ő alkotott minket a maga dicsőítésére és szolgálatára.
Hadd kérdezzem meg egészen személyesen: ismeritek ti Istent? Azt hiszem, kivétel nélkül mindnyájan sok mindent tudnánk mondani arról, hogy kinek gondoljuk Istent, mit olvastunk róla, vagy bibliai igéket is tudnánk idézni, — most nem idézni kell, hanem: ismerjük-e Őt? Ismerni személyes közösségben, együttélés során lehet igazán valakit. Sok torz elképzelés él emberekben Istenről. Összekeveredik mindenféle, a régi ókori népek bálványsokasága, az egyre nagyobb mennyiségben importált, keleti, távol-keleti gondolatokkal, sajátosan pogány, ember faragta istenképzetek jelennek meg sokak előtt, de az élő Istent, aki csakugyan van, azt az egyetlen egyet, aki a hitünk szerint ezt a világot alkotta, aki gondviselőnk, aki a megváltást előkészí-tette, ismerjük? Élő Istened van neked? Beszéltél vele ma? Ha nem, miért nem? Mégsem biztos, hogy él? Vagy nem olyan fontos Ő, nélküle is elvagyunk?
El lehet lenni nélküle is úgy, ahogy Mózes eltöltötte azt a negyven évet ott a pusztában, de az igazi élet ott kezdődött számára, amikor megismerte ezt az Istent. Amikor igent mondott az Ő parancsára. Amikor egyre szorosabb lelki közösség alakult ki közte és a Mindenható között, a Mindenható kezdeményezésére. Valóban azt az Istent ismerjük mi, aki nekünk magát kijelenti a Bibliában?
A Zsidókhoz írt levél 11. részében olyan világos ez a mondat: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Istent keresi, annak hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” (6. v.)
Ha valaki bizonyos abban, hogy Isten él, hogy Ő élő Úr, annak ez mérhetetlenül nagy biztonságérzetet ad. Élő Uram van, akivel személyes kapcsolatban vagyok, akire számíthatok, aki nem feledkezik el rólam, akinek nagy ígéretei vannak a számomra. Elég ezekre hivatkoznom, akit Jézus Krisztus kereszthalála óta így szólíthatok: Atyám. Aki jól tudja, mire van szükségem. Kell ennél több? Teljes bebiztosítottság a hívő számára. Ugyanakkor ez a bizonyosság, hogy élő Istenünk van, a mi felelősségünk alapja is. Mert Ő nemcsak azt látja, amit az ellenségeink velünk tesznek, (lásd a felolvasott igét), nemcsak azt hallja, amit hozzá kétségbeesésünkben kiáltunk, hanem Ő azt is látja és hallja, amit úgy szeretnénk tenni és mondani, hogy Ő ne lássa, ne hallja. Mivel azonban élő Isten, nem lehet a háta mögött tenni semmit. Mindenért felelnünk kell neki: amit tettünk, mondtunk, elhallgattunk vagy elmulasztottunk. Ez tehát a hívő ember felelősségének az alapja is. Óriási örömhír: számíthatok rá. Egyetlen mondatos imádságom is eljut hozzá. Mindig hallótávon belül van és felel a hozzá küldött kiáltásra. De ismeri a bűneimet is, és azoknak megvan a maguk ítéletük.
Élő Istenünk van-e nekünk? Abban a bizonyosságban töltjük-e ezt a néhány évtizedet, hogy az egész életünk az Ő színe előtt zajlik, hogy Ő minden helyzetben jelen van? Életünk utolsó óráját csak vele oszthatjuk meg, de Ő ott is jelen lesz, sőt még utána is, hiszen a benne hívők vele tölthetik az örökkévalóságot. Ez volt az első, amit Mózesnek, majd a népnek meg kellett tanulnia: Isten élő Úr.
A másik: Isten szabadító Úr. Ezt közli az Ő szándékaiból mindenekelőtt Isten Mózessel: „Le is szállok, hogy megszabadítsam az én népemet Egyiptom hatalmából, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása, lá-tom, mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak.”
Isten nem nézi közömbösen az övéinek a szenvedését. Isten nem arra biztat minket, hogy segítsünk magunkon. Végképp nem Istenre jellemző ez a pogány gondolat: segíts magadon és majd Isten is megsegít, mert tudja, hogy ez a nép nem tud magán segíteni. Lelkileg enerválódva, fegyvertelenül, fizikálisan leromolva, a hitüket elveszítve, tudatosan szétszóratva, hogy semmiféle közösségi tudat, összetartozás tudat, „egységben az erő” ne alakulhasson ki bennük, — hogyan tudnának segíteni magukon? Mit csináljanak? Szedd össze magad, Izráel! És… Mit csináljon, amikor hajcsárok állnak mögötte, ostorral verik meztelen hátukat? Egyre magasabbra srófolják a normát, s aki nem teljesíti, sokszor a halálig ütlegelik. Hogy segítsen magán egy ilyen nép? Ilyen gondolatok csak nekünk jutnak az eszünkbe.
Isten nem azt mondja, hogy segítsetek magatokon, hanem azt mondja: kész a szabadítás a számotokra. Én leszállok és kiszabadítalak titeket. Ezt a népet a rabszolgaság teljesen tönkretette, és tehetetlen, reménytelen éppen ezért a jövője. Semmi kilátása nincs arra, hogy másként folytatódjék. Istennél azonban minden kész a jövőre nézve, és Ő ezt meg is fogja valósítani.
Ez olyan gondolat, ami végigvonul a Biblián az egész emberiségre érvényesen is. Ugyanez történt velünk, emberekkel, amikor Isten ellen fellázadtunk. Akkor mi ott a szabadságunkat veszítettük el. Senki ne hitegesse magát ilyen öncsalással, hogy a szabad akarunk megmaradt. Tessék mutatni valamiféle bizonyítékot erre nézve, mennyire szabad az akaratunk! Azóta, hogy Isten nélkül próbálunk emberek maradni, azóta csak a kisebb rossz, vagy nagyobb rossz között tudunk legfeljebb választani. Képtelen a jót választani az ember.
Képtelen sokszor egy közönséges rossz szokásról is leszoktatni magát. Tudva tudjuk, hova vezet, ha így pusztítjuk a körü-löttünk levő természetet, s mégsem tudjuk abbahagyni. Tessék mutatni majd egy nagyvállalatot, amelyik majd bezár vagy átalakítja a profilját azért, hogy ne károsítsa a továbbiakban annyira a környezetet. Tessék mutatni egy szenvedélybeteget, aki azt mondja: mától kezdve vége mindennek, újat kezdek. Születnek ilyen elhatározások, ott van a vágy sok szenvedélybetegben a szabadulás után, aztán a sok kudarc egyre gyengébbé teszi azt a reményt, hogy ez sikerülni is fog, s a végén sokan önmaguk is lemondanak magukról.
Miért tesszük azt a sok rosszat, ha állítólag tudjuk, mi a jó, és nekünk szabadságunkban áll tenni a jót? Nem tudunk kikecmeregni a kötelékeinkből, nem tudjuk semlegesíteni félelmeinket, nem tudunk megszabadulni sokszor még egyszerű gondolatoktól sem, amik gyötörnek bennünket. Elhatározom: holnaptól kezdve nem gondolok rá, s lehet, hogy annál inkább fogok rágondolni. Miért rombolják emberek az egészségüket, ha tudják: az rombolja, amit csinálnak? Miért teszik tönkre sokszor tudatosan, vagy ennyire gyengén a saját házasságukat, amikor azzal, amit gyakorolnak, tönkreteszik. Miért ássák alá gyermekeik jövőjét azzal, hogy úgy viselkednek ahogy… ? Mert ugyanolyan tehetetlenek vagyunk a jóra, a szabadságban való helyes élésre, mint ahogy Isten népe ott a több száz éves rabszolgaság következtében tehetetlenné vált arra, hogy önmagát kiszabadítsa.
Itt szólal meg a nagy örömhír: Isten viszont elkészítette a szabadítást. Nem biztatja őket, nem korholja őket. Nemcsak sopánkodik rajtuk, miután hallotta a kiáltásukat, hanem elkészíti a szabadítást és meg is valósítja. Így készítette el és valósította meg a mi szabadításunkat is.
Miután Jézus Krisztus emberi teste megfogant Mária méhében, Isten angyala ezt mondja Józsefnek: „Nevezd őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az én népemet annak bűneiből.” Jézus azt jelenti: Szabadító. Legyen áldott az Ő neve! Ő a szabadító, aki eljött, hogy kiszabadítson abból a reménytelen helyzetből, amiből soha nem tudtunk volna kikecmeregni, ahol önmagunkon sem, egymáson sem tudunk segíteni. Ahol csak egyre mélyebbre kerülhet az ember, hiszen olyanná váltunk Istentől elszakadva, mint a lejtőn elinduló golyó. Ha külső erő meg nem állítja, a lejtő aljáig nem áll meg. Az ember pedig a lejtő alján összetöri magát. A bűn zsoldja halál, mégpedig az örök halál, az Istentől való végleges elszakítottság, a kárhozat.
Jött a szabadító Jézus, hogy minket Istenhez visszavezessen, hogy helyreálljon a közösség. Ahogy Isten kivezette a rabszolgaságból az Ő népét, és visszavitte atyái földjére, amit elveszített, úgy vezeti vissza Jézus Krisztus mindazokat, akik hisznek benne, az ősi állapotba, az Istennel való közösségbe, amit a Biblia üdvösségnek nevez. Az ilyen ember boldogan énekli: „mily jó, ha bűntől már szabad, az Úr szolgája vagy. A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad.”
Az ilyen ember éli át azt, amit a harmadik pontban szeretnék hangsúlyozni, amit Mózesnek is meg kellett tanulnia: Isten nemcsak úgy általában Úr, hanem személy szerint is Úr az életünkben, és az akar lenni. Bejelenti Mózesre az igényét. Most ad egy fordulatot a beszélgetésnek: „Menj el! Elküldelek téged a fáraóhoz, hozd ki az én népemet.”
Ez tiszta képtelenség! Mire gondol Isten? Hogyhogy menjen el, leütik a fejét. Hátha még emlékeznek arra a szerencsétlen gyilkosságra, amit elkövetett. Onnan menekült, a bőrét mentette, úgy került ide. Itt már eltelt negyven év. Nyolcvan éves Mózes. Hova menjen? Ilyenkor akar kezdeni vele valamit Isten? Azzal a meneküléssel neki kettétört a karrierje, odalett a ragja, címe. Minden odalett. Minden álma, terve a múlté. Ugyanolyan reménytelen, kiszolgáltatott a helyzete, mint a népé Egyiptomban. Ne mondjon már ilyeneket Isten!
De Ő mond, sőt nemcsak mond, hanem meg is valósítja. Amikor már valaki lemond magáról is, Isten még mindig nem mondott le róla, mert Ő élő Úr és szabadító Úr. Neki mindannyiunk életével szép terve van. Nem kötelező ezt a tervet megvalósítani. Mehetünk a magunk feje után is. De lehetséges kérdezni: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Lehetséges megérteni, hogy Ő mit akar velünk, és ebben az engedelmességben bontakozik ki minden ember. Itt érzi magát igazán a helyén, itt lesz áldássá mások számára is.
Ezekben a hetekben sok fiatalunk keresi a helyét. Hónapok óta téma ez. Hívő ifjaink azt kérdezik: vajon mit akar velem Isten? Milyen foglalkozást válasszak, hova menjek dolgozni, tanuljak-e tovább, hol tanuljak tovább? Ez nem attól függ, hogy felvesznek vagy nem vesznek. Ha Ő valakit ott akar látni, azt felveszik és az ott lesz boldog.
Vajon így tudjuk-e nézni a magunk sorsát is, hogy Isten az, aki bezár előttünk kapukat, lezár utakat, és kinyit kapukat ott, ahol nem is láttuk, hogy kapu van. Vagy Ő az, aki engedi, hogy menjünk azon az úton, amelyikre vágyakozást is ébresztett bennünk. Egyáltalán Ő az Ura a helyzetnek. — A kérdés: vezethetők vagyunk-e? Hisszük-e, hogy Ő a mi személyes életünknek is az Ura? Miközben a Mózeseknek eszükbe sem jut, hogy olyanokat csináljanak, amilyeneket Isten el akar végezni általuk, aközben készek vagyunk-e mégis odafigyelni rá, megérteni, hogy mit akar velünk, és tenni azt, amire Ő akar használni? Akkor lesz az ember igazán boldog.
Isten élő Úr, Isten szabadító Úr, és Ő a mi személyes életünknek is Ura. Sokféle kötelék miatt szenvednek emberek. Sokakat megkötöznek félelmek, bűntudat, önhittség, önzés, gyűlölködés, nem tud megbocsátani. Szeretne is valamit, fél is tőle, és ebben vergődik, mert képtelen egyértelmű igent és ugyanakkor egy-értelmű nemet mondani, és ahhoz tartani magát, amit kimondott. Sokféle bizonytalankodás, szorongás, kötelék, kényszeresség van embereken.
A mai igénk arról biztosít minket, hogy az élő Isten ma is szabadító Úr. Le egészen a mi személyes életünk problémáiig. Merjük-e ezt hinni? Hadd fejezzem be azzal, amit szintén a Zsidókhoz írt levél ír Mózesről. Ebből kiderül, mit jelent hinni.
„Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11,23-27).
Ez a hitnek a lényege. Úgy döntök, úgy cselekszem, úgy választok, mint aki látta a láthatatlant. Mint aki hallotta az élő Isten szavát, mint aki olvashatja ma is a Bibliából, mint aki komolyan veheti, mint aki megbizonyosodhat arról, hogy Ő egyoldalúan is szeretett engem addig is, amíg én rá se hederítettem. Most úgy akarom Őt imádni és tisztelni, hogy hálával kérdezem: Uram, hol a helyem? Hova küldesz? Oda megyek, ahova parancsolod, mert bizonyos vagyok abban, hogy ott soha nem leszek egyedül. Mert te az vagy, aki így nevezte meg magát: Vagyok, aki vagyok, vagyis ott leszek, ahol ott leszek.
Bár el tudnánk ma este minél többen mondani egy rövid imádságot, ami őszinte vallomás is lehetne: Istenem, engem is sok minden megkötöz, szabadításodra vá-rok. Lehet, hogy sok mindent nem tudok még rólad, nem ismerlek igazán, de elhiszem, hogy szabadító Úr vagy. Jöjj, szólj bele az életembe. Tegyél ott rendet, tegyél engem is oda, ahol a helyem van, én azt akarom tenni, ami neked kedves. Nem emberek kívánsága szerint akarom eltölteni a testben hátralevő időt, hanem a te akaratod szerint.