Köszönjük, Atyánk, hogy te mindig jót akarsz velünk tenni. Köszönjük, hogy minden jó munkádat igéd eszközével végzed el. Köszönjük, hogy kezünkbe adtad a Bibliát, vannak gyülekezetek, és itt ebben a gyülekezetben is újra és újra kínálod nekünk az örök életnek beszédét. Kérünk, támassz a szívünkben egészséges éhséget ez után a lelki eledel után, és ajándékozz meg minket mindig újra olyan igével, amelyik élő és ható.
Kérünk, hadd legyen őszinte vallomás mindaz, amit most elmondanak majd testvéreink. Segíts el mindnyájunkat, akár régen konfirmáltakat, akár más felekezetbe tartozókat ennek a csodának az átélésére, hogy lehull a szemünkről a hályog, és meglátunk az előítéleteinken, a tájékozatlanságunkon, a kételyeinken túl téged, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké. Aki a mi bűneinket is felvitted a keresztfára, aki itt vagy most is, és aki mindig, mindenütt ott vagy, ahol csak ketten vagy hárman összejönnek a te nevedben, vagy ahol egy szomjas lélek hozzád kiált.
Kérünk, végezd munkádat mindannyiunk szívében, a mi konfirmáló testvéreinkében is, és valamennyiünkében.
Könyörgünk hozzád egyházunkért, népünkért, hazánkért. Kérünk: adj lelki ébredést ebben a hazában. Könyörgünk különösen a szenvedőkért, betegekért, gyászolókért, csüggedőkért, magányosokért. Könyörgünk a kételyekkel vívódókért. Kérünk, te magad mondd ki minél többünknek: ne légy hitetlen, hanem hívő.
Ámen.
Mindenható Istenünk, mennyei Édesatyánk! Tele van a szívünk hálával, és együtt köszönjük meg neked, hogy ünnepelhetünk. Köszönjük azokat, akik hónapok óta ké-szülnek erre a mai napra. Köszönjük, hogy pontosan ismered a szívüket, és te, aki elkezdted bennük a munkádat, be is fogod azt fejezni. Egyedül tied legyen a dicsőség mindazért, amit eddig elvégeztél bennük az ő üdvösségükre.
Köszönjük, hogy ők is bátorítanak minket, hogy reménységgel nézzünk előre.
Dicsőítünk téged, feltámadott, élő Urunk, Jézus Krisztus, és valljuk, hogy te vagy az egyház feje, feljebb minden fejedelemségnél és hatalmasságnál. Köszönjük, hogy a te szereteted van amögött, hogy egyáltalán itt vagyunk, és a te ígéreteid ragyogják be azt az utat, amelyiken elindultunk, vagy készülünk elindulni követésedre.
Kérünk, bátoríts minket ebben. Olyan sokan hívogatnak bennünket, akik becstelenek és nem mondják meg, hova vezet az az út, ahova hívnak. Köszönjük, hogy te pontosan megmondtad, hogy ez az egyetlen út, amelyik az életre vezet. Te azt akarod, hogy nekünk értelmes, gazdag életünk legyen már itt, és örök életünk mindörökké.
Kérünk, hogy ezt a csendes órát is használd fel most arra, hogy az életnek beszédét szólod nekünk. Könyörülj rajtunk, hogy úgy hallgassuk és fogadjuk be azt, mint amit te magad mondasz nekünk. Köszönjük, hogy amikor megszólalsz, akkor mindig cselekszel is. Mindig a javunkra, és ajándékot is kínálsz. Segíts, hogy legyen hitünk elfogadni ajándékaidat!
Állj meg most itt a középen, szólíts meg minket, és legyen a te szavad mindannyiunk számára az új élet formálója.
Ámen.
Alapigénkben leírt jelenet éppen egy ilyen napon játszódott le, húsvét után egy héttel. Valaki, aki Jézusról már sok mindent tudott, ennek a találkozásnak a során ismerte meg igazán, hogy kicsoda Ő. Konfirmáló testvéreink sok mindent hallottak Jézusról az elmúlt hónapokban, de sokan közülük még mindig nem ismerik Őt igazán úgy, ahogy itt Tamás megismerte. Jó, hogy ezzel a reménységgel nézhetünk rájuk és így imádkozhatunk értük. Így gondolhatunk mindannyian a magunk jövőjére is. Bárcsak egyszer kinyitná Isten a szemünket, és egészen személyesen, szívből fakadóan el tudnánk mondani, ami feltámadott Urunknak, Jézusnak: én Uram, és én Istenem!
Mi is történt itt? Jézus azonnal, feltámadásának napján, az első húsvét estéjén meglátogatta tanítványait. A tanítványok saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy íme Jézusnak ez az ígérete is beteljesedett, amit ők nem hittek és el is felejtettek, hogy a halála utáni harmadik napon feltámad. Ez olyan elképzelhetetlen volt számukra, hogy elengedték a fü-lük mellett, s most ott látták a két szemükkel. Ha akarták, megfoghatták. Valóban feltámadott, él. Tele lett a szívük újra örömmel: örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, halleluja.
Ráadásul még feladatot is kaptak tő-le tüstént: menjetek Galileába, és ott kezdődött számukra még egy negyven napos intenzív tanfolyam, amelyen felkészí-tette őket Krisztus arra a feladatra, amit majd az Ő mennybemenetele után végeznek. Visszazökkentek a helyükre. Újra volt közösségük az élő Úrral. Láthatták, hogy Jézusnak minden szava igaz. Nem voltak tanácstalanok, program nélküliek. Megtelt az életük tartalommal.
Tamás azonban ezen az alkalmon nem volt köztük. Nem tudjuk, hol volt. Lehet, hogy visszament a családjához. Levonta a nagypénteki események konzekvenciáit: ennek az ügynek vége, Krisztus vereséget szenvedett. Kivégezhették. Mi keresnivalója van tovább a tanítványok között? Éli a maga életét úgy, ahogy majd tudja. Nem tudjuk, hol volt, mit csinált. Annyit tudunk az evangéliumban róla szó-ló történetekből, hogy hajlamos volt a pesszimizmusra. Alaptermészetét illetően töprengő, kételkedő, gyanakvó ember volt.
Ezzel a büszke kijelentéssel: „ha nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, semmiképpen el nem hiszem…” ezzel Jé-zust is bántotta. Legelőször ő Jézustól hallotta ezt az ígéretet, hogy a harmadik napon feltámad. Hogy ilyen bőszen kételkedik, ezzel Jézus igazmondását is kétségbe vonja. Meg a tanítvány társaiét is. Lehetséges az, hogy tíz felnőtt jó barát ennyire egybehangzóan hazudna? Azt állítják: láttuk az Urat, és ez nem igaz? Valami különös lelki gőgről árulkodik Tamás tagadása.
Annál csodálatra méltóbb az a gyöngéd szeretet, ahogyan Jézus közeledik hozzá. Egy hét múlva, amikor tudja, hogy Tamás a tanítványok között van, ismét eljön hozzájuk. Egyenesen őhozzá megy. A rá jellemző szelídséggel mutatja a kezeit, és azt mondja: gyere, ha látni akartál, láthatsz. Itt vannak a sebek még, a sebhelyek. Ha te csak úgy hiszel, hogy beledugod az ujjadat, tessék…
Ott hangzik el ez a rendkívül sokat mondó hitvallás: „Én Uram, és én Istenem”! Aztán Jézus még egészen helyre akarja tenni Tamás fejében és szívében a dolgokat, és azért mondja: most, hogy látsz engem, hiszel, de azok a boldogok ám, akik az igének hisznek. Akik, ha nem látnak is, hisznek, csak azért, mert én mondtam, vagy mert hiteles tanúk állítják
Itt annak a csodálatos változásnak vagyunk szemtanúi, amint egy kételkedő emberből hívő lesz. Egy tagadóból hitvalló. Egy boldogtalan tanítvány újra boldog lesz. Egy magányos, elárvult ember ismét a hívők közösségében örvendezik. Egy tétova, tétlen ember tevékeny apostolává válik Jézusnak. — A hagyomány szerint Tamás később Indiába ment Jézusról beszélni, és ott halt vértanúhalált Őérette.
Hogyan következett be ez a változás? Egy értelmes, gondolkozó ember három évet Jézus közvetlen közelében tölt el, és most jön rá arra, hogy ki Jézus? Ez egészen más látás, amire Jézus itt elsegí-tette Tamást. Ez a hitnek a látása, és Jézus személyét igazán megismerni csak a hitünkkel lehet. Hogyan jut hitre egy ilyen tagadó? Szeretnék rámutatni Tamás hitének két akadályára és két segítőjére.
Miért nem tudott hinni? Először is azért, mert ilyennek született. Nemcsak azért, mert az alaptermészete volt ilyen, erre lehet következtetni az említett leírásokból, hanem azért is, mert a Biblia tanítása és a szomorú tapasztalat szerint mindnyájan hitetlennek születünk.
Az Isten elleni lázadás miatt, amit a Biblia bűnesetnek nevez, elveszítettük azt a készségünket, hogy az egész valóságot érzékeljük. A legtöbb embernek csak az realitás, amit az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel úgy — ahogy bejárhatunk. Ez létezik a számunkra, a többire sokan azt mondják: nincs, mások óvatosabbak, azt mondják: nem lehet azt tudni, Azt ugyanis csak a hitünkkel érzékelhetjük valóságnak. S mivel egészen degenerálódott a hitünk, nem érzékeljük a valóságnak ezt a tartományát.
Ez azonban nem erény, hogy valaki hitetlen. Ez nem sok tanulásnak, gondolkozásnak az eredménye, hogy valaki tagadóvá válik, hanem ez születési rendellenesség, egyfajta hiánybetegség, amiben mindenki szenved, aki erre a világra jön. Ez nem eredménye valaminek, hanem következménye annak, hogy elszakadtunk Istentől.
Olyan nagy dolog, amikor valaki meghallja az Istenről szóló evangéliumot, és ez az evangélium teremt újra hitet az emberben. Ez regenerálja azt a készséget, ami majdnem teljesen tönkrement bennünk. Ennek az eredménye az, amikor valaki így tud szólni, mint itt Tamás: én Uram, és én Istenem! Enélkül azonban csak a láthatókkal számol, csak az orrá-ig lát, még a szemének sem hisz sokszor, és nem lehet őt meggyőzni a valóság másik tartományáról.
Tamás hitének a másik akadálya az volt, hogy amikor Jézus először megjelent a tanítványok között feltámadása után, éppen nem volt köztük. Lehetne mondani, hogy egyszer nincs a gyülekezetben, — akkor történik valami, ami a jelenlevők egész életét megfordította. Hiányzott a gyülekezetből, és így nem találkozhatott a feltámadott Krisztussal.
Figyeljük meg, hogy mikor és hol találkozott vele. Amikor egy hét múlva mégis elment a gyülekezetbe, ott találkozott a feltámadott Krisztussal. Arról, hogy Krisztus él és mindnyájunkkal csodálatosan szép terve van, a gyülekezetben lehet meggyőződni. A hívők közösségében van ott Krisztus ma is. Ott lehet hallgatni olyan beszédet, ami mögött felismeri az ember, hogy engem Jézus szó-lít meg, és ott végzi el Jézus ezt az újjáteremtő munkáját ma is mindenkiben. Akik itt közülünk már elmondhatjuk, hogy hisszük, hogy Ő Isten Fia, és az életünk szabadítójává is lett, mindnyájan a gyülekezetben találkoztunk vele.
Lehet, hogy először egy valakitől hallottunk róla, ki is mosolyogtuk szerencsétlen hívőt, de aztán Isten szeretete mégis elvonzott a hívők közé, és a gyülekezetben hallottuk részletesebben kifejteni, kicsoda Ő, és eközben Ő maga teremtett hitet a szívünkbe, vagy munkálta azt bennünk.
Aki valóban találkozni akar Krisztussal, és boldogtalan emberből boldoggá akar válni, tétova, program nélküli, sokféle bizonytalanságtól meggyötört emberből céltudatos, tartalommal telt életű emberré akar válni, az jöjjön a gyülekezetbe, vagy menjen oda, ahol hozzá a legkö-zelebbi gyülekezet van, ahol egészségesen, tisztán csak a Bibliát hirdetik, minden hozzátétel és elvétel nélkül. Mert ezen az igén keresztül ma is a mi feltámadott Urunk szólal meg.
Hadd mondjam kedves konfirmáló testvéreink szüleinek: ha ti csakugyan azt akarjátok, hogy gyermekeitek boldogok legyenek és az élő Krisztussal töltsék el az életüket, ezt a rövid néhány évtizedet is, meg az örökkévalót is, akkor ne csak engedjétek, ne csak küldjétek őket a gyü-lekezetbe, hanem jöjjetek együtt! Olyan sok boldogtalanság fészkelte be magát a családokba. Olyan sok békétlenség van nagyon sok helyen. Olyan sokszor legyintenek emberek, és azt mondják: nem élet ez! — és nem is gondolják, milyen igazat mondanak. Ebből az igéből kiderül: Jézus békességet hoz — így köszönti őket —, Jézus boldoggá akarja tenni a tamásokat, és aki Őbenne hisz, annak élete lesz. Így szólt az utolsó mondatunk: „higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében.”
Mivel életfontosságú az, hogy a gyü-lekezet közösségében rendszeresen igét hallgassunk, és együtt dicsőítsük Istent, ezért támaszt az ördög ennyi akadályt ez elé. Ezért jön mindig valami közbe, ezért gondoljuk meg magunkat az utolsó este vagy indulás előtt. Ezért használhat fel mindent annak a megakadályozására, hogy kiszolgáltassuk magunkat bizalommal a mi élő Krisztusunknak, hogy beszéljen velünk arról, amiről rajta kívül senki nem beszél velünk, és adjon nekünk érdemi, tényleges megoldásokat azokra a problémáinkra, amiket hosszú időn keresztül viszünk magunkkal, és nem kellenek senkinek, mi magunk meg nem tudjuk letenni őket.
Tamás hitének az egyik akadálya az volt, hogy hitetlennek született, a másik, hogy nem volt ott a gyülekezetben, amikor Krisztus meglátogatta őket.
Mi segítette őt a hitben? Egyrészt, hogy őszinte volt. Elmondta a tanítványtársainak, hogy ne haragudjatok, én ezt még nektek sem tudom elhinni. De nem tekintette befejezettnek a maga hitetlenségét. Ezt nem végállomásnak tekintette, hanem azt mondta: amennyiben megláthatnám az Ő sebeit, lehet, hogy akkor hinnék. Így most nem, de hagyom magam meggyőzni, különösen a tények által.
Aki így közeledik Jézushoz a maga hitetlenségével, az hamar hívővé válik. Aki tanítható, meggyőzhető, aki nem büszke a hitetlenségére, hanem mint tényt állapítja meg, hogy most éppen ez van bennem, és nem akarom szépíteni a helyzetet, de hagyom, hogy meggyőzzetek engem valami jobbról, azt Ő az igéjével, szeretetével, meg a tényekkel meg fogja győzni.
Ezért kértem konfirmáló testvéreinket az előkészítő indulásánál, hogy semmire se bólintsanak rá, amiről nincsenek meggyőződve. Nyugodtan vitatkozzanak, kérdezzenek, mondjanak ellent, mert megbeszélünk mindent. Nem én akarom meggyőzni őket arról, hogy micsoda vagy kicsoda az igazság, majd az élő Krisztus elvégzi ezt a munkát az életükben. Én csak az igékre hívom fel a figyelmet, azokra a tényekre, amiket Isten értünk, értük is tett, és amikről az evangélium szól. Isten viszont a tamásokat is meg tudja győzni.
A másik segítője Tamás hitének maga a feltámadott Krisztus volt. Krisztus jelenléte, szavai, szeretete, sebei. Azt mondta, hogy ha meglátom az Ő sebeit és megérinthetem az oldalát, akkor elhiszem, hogy feltámadt. Jézus válasza: semmi akadálya. Ha te csak ezen az ú-ton tudsz közlekedni, akkor jövök eléd, gyere! Érints meg, dugd bele az ujjad. Ne légy hitetlen, hanem hívő! De azért megjegyzem, hogy igazán boldog akkor leszel, ha azt is fogod hinni, amit nem látsz. Nem, hogy hiszékeny leszel, és bárkinek bármit elhiszel, hanem amit Isten igéje mond. Amit Jézus ígér és mond, azt elhiszed, mert az egészen bizonyos.
Ezzel a szeretettel ment hozzá. Semmi szemrehányás, feddés nincs Jézus magatartásában. Beszél Tamáshoz, mert igét kell hallania, mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Az Ő jelenléte, az Ő szavai és az Ő sebei győzik meg végül is Tamást.
Engem is ez győzött meg, amikor gimnazista koromban beleszólt Isten nagy szeretettel az én hitetlen életembe. Amikor először megértettem Jézus sebeinek jelentőségét, vagyis azt, hogy az Ő golgotai kereszthalála és az én sok nyomorúságban fetrengő életem között közvetlen összefüggés van, mert Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte, neki nincsenek bűnei, hanem az én bűneim büntetését szenvedte el a kereszten, és ezért nekem már nem kell elszenvednem a halálos ítéletet, a kárhozatot. Amikor ez nemcsak a fejemig érkezett el, hanem onnan leszivárgott a szívembe is, akkor belőlem is valami ilyen örvendező, boldog dicsőítés fakadt ki, mint itt Tamásból: én Uram, és én Istenem!
Ez így történik ma is. Ezzel kezdődik el az igazi élet mindenki számára. Többször találkoztam már azzal, hogy emberek innen számítják az életüket, és azt mondják: ami előtte volt, az a vergődés, nyugodtan elhanyagolható.
Új lelkész került egy gyülekezetbe, és az első napokban kiment a temetőbe és elolvasta a sírfeliratokat. Azok sokat elárulnak. Talált egy figyelemre méltó verset, ami így hangzott:
„Itt nyugszom e hant alatt,
az életem elszaladt.
Huszonhét évet éltem csupán,
Jézusomat várom ezután.
Csapó Gáspár a nevem,
higgy Jézusban énvelem.
Felderült a szíve, hogy a sok pogány sírfelirat között végre egy igazán evangéliumi bizonyságtétel. Utána akart nézni, ki lehetett ez a fiatalember, aki huszonhét évesen ilyen boldog hittel vallott Jézusról. Miért halt meg ilyen fiatalon? Érdeklődni kezdett a faluban, de senki nem emlékezett ilyen fiatalemberre. Egyáltalán az utóbbi években ilyen fiatalt nem temettek. Megnézte az anyakönyvben, és kiderült, hogy akkor, ami a sírkövön volt, valóban meghalt egy idős bácsi. Csapó Gáspár nyolcvanhét éves, aki hatvan éves korában tért meg egy evangélizáción. A sírkövére ezt íratta, hogy az utolsó huszonhét év nevezhető életnek.
A Jézussal való találkozástól számít az élet. Az viszont olyan élet, ami megmarad akkor is, ha utolsót dobban a szívünk és lefogják a szemünket. Ezt az életet kapta itt meg Tamás Jézustól. Ebben az a meglepő, hogy nem ismerte meg korábban, kicsoda Jézus. Látta minden csodáját, hallotta minden tanítását, és akkor ide kell eljutnia, hogy kimarad egy istentiszteletről, emiatt kételkedik Jézus feltámadásában is. A maga hitetlenségével küszködik, és akkor egyszer Jézus csak őhozzá megy, csak vele beszél, csak neki mutatja meg a sebeit, és mintha hályog hullana le a szeméről, felismeri benne azt, aki: a mindenható Istent. Elhangzik egy ilyen személyes hitvallás: én Uram, és én Istenem!
Ez: Uram, azt jelenti: elkötelezi magát Jézusnak. Te vagy az Úr, aki parancsolsz, én a te szolgád, aki engedelmeskedem neked. Ez: Isten, azt jelenti: téged foglak imádni és rajtad kívül senki mást. Ez: én Uram, én Istenem: a bensőséges összetartozást jelenti. Köszönöm, hogy elfogadtál, köszönöm, hogy megvártad, amíg lecsengett a hitetlenségem, és most már valóban meggyőződéssel hiszek. Kö-szönöm, hogy így is kellettem neked. Kö-szönöm, hogy pontosan hallottad az én bősz tagadásomat, és mégsem dobtál ki a tanítványok közül, hanem kijelentetted magadat nekem.
Ez az, ami még sokunk életében hátra van. De ez az, amit Jézus éppen az Ő kereszthalálával és feltámadásával mindnyájunk számára lehetővé tett. Bárcsak eljutnánk oda, hogy egyszer mi mondjuk el a magunk megfogalmazásában: én Uram, és én Istenem!
A mi hitre jutásunk útján is vannak akadályok: hitetlennek születtünk, nem hallgatjuk az igét a gyülekezetben vagy csak alkalomszerűen, de a mi hitre jutásunkat is segíti a mi feltámadott Urunk. Hagyjuk magunkat meggyőzni!
A feltámadott Krisztus itt a zárt ajtón keresztül ment be a tanítványokhoz, de a szívünk ajtaját nem töri fel. Oda csak akkor jön be, ha belülről nyitjuk és hívjuk Őt, akkor viszont nem kéreti magát. Akinek így belép a szívébe hívásra, annak Ő adja ezeket az ajándékokat: az Ő békességét, a tartalmas boldogságot és ezt az életet, amiről itt a végén olvastunk.
Ha vannak köztünk olyanok, akik szeretnék, hogy az ő nem hívő gyermekeik, szeretteik, ismerőseik így megismerjék Jézust, akkor hadd olvassak fel egy rövid „használati utasítást” arra nézve, hogyan viselkedjünk ennek érdekében. Fü-le Lajosnak vagy egy személyes vallomá-sa, megszívlelendő jó tanács.
Feltétel nélkül
(Szülőknek — gyermekekről)
Feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak,
megbékélt szívvel, mint ki hatalmat
vett a reményre, hitre, csodákra,
szeretni őket, mind egyre várva,
hogy visszajönnek, ha el is mentek,
hogy nem kerülik ki a kegyelmet.
Akkor is, hogy ha szívünk merő seb,
Isten szemével szemlélni őket,
Ki irgalom, s Ki — később? hamar? —
azt tehet velük, amit akar!