HIDD ÉS MONDD!

Ebben a néhány mondatban Pál apostol különös összefüggésbe állítja bele Jézus feltámadásának a tényét. Azt írja, hogy az a hit, hogy valaki komolyan veszi, hogy Jézus feltámadott, az üdvösség feltétele. Aztán, ha ezt valóban hiszi, akkor erről beszélni is fog másoknak. Szépen egymás mellé kerül hit és hitvallás, és mindkettőnek az alapja: Krisztus feltámadott a halálból.
Ha felszólító formában kellene összefoglalnunk ennek az igének a mondanivalóját, akkor azt mondhatnánk: hidd és mondd! Ebben a rövid felszólításban benne van az egész keresztyén, Krisztust követő élet programja.
Mellesleg Pál itt is vitatkozni kénytelen olyanokkal, akik téves dolgokat tanítottak. Mégpedig két olyan — azóta is többször ismétlődő — tévedéssel harcol, amikkel mi is találkozunk napjainkban. Remélem, hasznos lesz, ha kibontjuk ennek a két egyszerű mondatnak a jelentését, mégpedig a húsvét fényében, Krisztus feltámadásának a világosságánál. Az üdvösség feltétele, hogy valaki higgye: Jézus feltámadott, és ha valóban hiszi, erről beszélni is fog másoknak, és azoknak is mutatja a szabadulás útját.
Azt mondja Pál: ha szívedben hiszed, akkor üdvözülsz. Tudom, hogy a legtöbb embernek nem az a fő problémája, hogy üdvözül-e. Az emberek boldogok akarnak lenni, és nem feltétlenül üdvözülni akarnak. Csak nem gondolnak arra: a kettő összefügg.
Hogyan viszonylik egymáshoz boldogság és üdvösség? Talán nem rontom el a szép ünnepet, ha megpróbálom egy kisgyerekkori emlékemmel szemléltetni. Kisiskolások voltunk, amikor az egyik iskolatársam könyörögni kezdett a szüleinek, hogy vegyenek neki ugyanolyan kis, fából készült teherautót, mint amilyen a szomszédék Pistijének van, és azt madzagon húzza maga után mindenhova, de a madzag végét soha senkinek nem adja oda. Neki is ugyanolyan kellene.
Valami miatt késett a kérés teljesítése. Egyszer megint ezért könyörgött, amikor vá-ratlanul oda érkezett egy ismerős férfi. Hallva a gyermek rimánkodását, azt mondta: kisfiam, az én gyerekeim megnőttek, hozok neked annál sokkal nagyobb autót. Olyat, hogy bele is ülhetsz, pedállal hajthatod, kormánya van, piros gumidudája meg lámpája is.
Érdekes volt, hogy a gyerek oda sem figyelt erre, amit mondott ez a bácsi, ő követelte az olyat, amilyen a Pistié, és amit maga után húzhat. A felnőttek győzködni kezdték őt, hogy mennyivel jobb lenne emez. Látszott rajta, hogy nem fogja fel, s akkor akadt egy értelmes felnőtt, aki leguggolt hozzá és azt mondta: az, amit ez a bácsi akar neked adni, ugyanolyan, mint a Pistié, csak sokkal jobb.
Lehetett látni, hogy ez meggyőzte. Lehiggadt a gyerek, aztán meg is kapta az autót, néha még azt is megengedte, hogy beleüljek, ezért is emlékszem rá.
Az emberek boldogságra várnak — és Isten üdvösséget kínál. Mi toporzékolunk: itt, azonnal akarunk boldogok lenni úgy, ahogy azt elképzeltük. Még akkor is ezt kö-veteljük, ha sokszor nagy árat fizettünk már ilyen várva várt boldogságokért, s az nem jött be — ahogy mondani szokták. Keserű csalódás követte, üröm keveredett az örömbe, s hamar elmúlt, elillant az a boldogság, és utána sokszor csak a rossz szájíz maradt az embernek.
Ennek az igének az alapján most azt szeretném nektek mondani, hogy az az üdvösség, amit Isten kínál, ugyanolyan, mint az a boldogság, amire ti vágytok, — csak sokkal jobb. Benne van az, meg annál sokkal több is, nem múlik el, nem illan, mint a legtöbb öröm. Megmarad még a halálon túl is, és ráadásul nem kell érte olyan árat fizetni, mint amilyet sok múló örömért fizetünk.
Pál apostol arról beszél, hogy ez az üdvösség hogyan lehet a miénk, amelyikben ez a boldogság van. A Biblia sokszor ír a boldogságról. Kik a boldogok, mitől lesznek azok, hogyan maradhatnak azok. Isten minket boldog emberekké akar tenni. Annál sokkal gazdagabb tartalommal, mint ahogy sokszor mi véljük. Ez abban van benne, amit a Biblia így nevez: üdvösség. Az Istennel való újra megtalált közösség.

I.
Ezért érdemes megnéznünk: mi ennek a feltétele? Miért írja Pál ilyen határozottan itt, hogy ha szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, akkor üdvözülsz, mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk.
Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Jézus feltámadásának a tényét senki sem hitte el első hallásra. Tessék elolvasni az összes húsvéti történetet a Bibliából. Aki találkozott vele, az azonnal futott a hozzá legközelebb állókhoz és lelkendezte: feltámadott az Úr, él az Úr, láttam, beszéltem vele, ezt mondta, azt mondta — senki sem hiszi el. Nem hiszi el Tamás sem. Tíz felnőtt tanítványkollegája tanúsítja: láttuk az Urat, ott volt, beszéltünk vele. Azt mondja Tamás: nem… majd, ha bedugom az ujjaimat a sebeibe…
Micsoda mélyen bennünk gyökerező materializmus! Ha a matériát a matériával összeérintem, akkor esetleg majd elhiszem. S micsoda lelki gőg van emögött, hogy ezt én döntöm el, hogy a tény tény-e, hogy Ő valóban feltámadott és él. Az örömhírnek, az evangéliumnak első hallásra senki sem hitt. Ezt magyarázhatjuk, hogy érthető, mert annyira szokatlan, példátlan, analógiátlan esemény volt Jézus feltámadása, hogy mindenki elképzelhetetlennek tartotta. Pedig olvassuk a Bibliában, hogy azonnal, kora hajnalban a Jézus sírjának őrzésére kirendelt katonák sietnek a megbízóikhoz, a főpapokhoz, és elmondják nekik, hogy rendkívüli jelenségek voltak: földrengés volt, ha angyalt láttak, és ők fegyverrel a kezükben is úgy megijedtek, hogy olyanok lettek, mint a halottak. Alig tudták összeszedni magukat, és most itt vannak, mit kellj tennünk?
A főpapok mindjárt tudták, mit kell tenniük: Pénzt adtak nekik és a szájukba azt a hazugságot, hogy híreszteljétek: amíg aludtatok, addig jöttek a tanítványai és ellopták. Ti pontosan tudjátok, hiszen aludtatok.
Aztán az asszonyok is: Mennek hajnalban, látják, hogy üres a sír. Az angyal mondja nekik: mit keresitek a holtak között az élőt? Előre megmondta, hogy feltámad. Futnak a tanítványokhoz, a tanítványok nem hiszik, de azért Péter és János ellenőrzik ezt az asszonyi fecsegést — ahogy egyikük mondta —, s valóban üresen találják a sírt. Aztán egyre több hír érkezik arról: látták Jézust, beszéltek vele. Hazakísérte a két emmausit, aznap este meglátogatta a tanítványokat, egy hét múlva eljött külön Tamás kedvéért, beszélt egyszerre ötszáz embernek, akik tanúsítják, hogy valóban testben ott látták és hallották, utána pedig negyven napon át tanítványait felkészítette a reájuk váró szolgálatra. Akkor pedig eltűnt előlük, felment a mennybe.
Mindez olyan szokatlan esemény és olyan különös módon történtek ezek, hogy valóban nehéz volt ezt elhinni. Akik viszont találkoztak a Feltámadottal, azoknak nem kellett tovább bizonygatni semmit, hanem azok azonnal megszólaltak és hirdették másoknak, ráadásul megváltozott az életük. Miért? Itt értjük meg, miért olyan jelentős Krisztus feltámadásának az eseménye. Azért, mert (különösen, ha ismerjük közelebbről az akkori gondolkozásmódot), az Ő feltámadása hitelesítette mindazt, amit korábban tanított és tett. A tanításain és csodáin is csodálkoztak már — ki így, ki úgy viszonyult hozzá —, de sokan nem tudták Őt hova tenni, mert nem hitték el, hogy az, akinek mondja magát. Ezért is ítélték halálra a főpapok.
Feltámadásával azonban nyilvánvalóvá lett, hogy nem akárkit feszítettek keresztre a Golgotán. Nyilvánvalóvá lett, hogy Ő valóban az Isten Fia. Csakugyan Ő a Messiás, tehát mindaz igaz, amit éveken keresztül mondott, és mindazt Isten cselekedeteként kell elfogadni, amit éveken keresztül cselekedett. Hiába próbálták Őt vádolni mindenfélével, még azzal is, hogy az ördöggel cimborál, most már a napnál világosabb, hogy itt az Isten cselekedett. A Mindenható küldetésében járt, a Mindenható teljhatalmával vitt véghez mindent, következésképpen ilyen komolyan kell venni a kijelentéseit is, mert Ige az, maga az élő Isten üzeni azt az ő népének.
Persze Jézus az Ő kereszthalálával szerezte meg nekünk Isten kegyelmét és bocsánatát. Az volt az egyetlen érvényes áldozat, amire való tekintettel Isten minden benne hívőnek megbocsátott. De még az Ő áldozatának a hitelességét is az Ő feltámadása tette kétségbevonhatatlanná, megtámadhatatlanná még az ellenségei előtt is. Ezért igyekeztek elkövetni húsvét napján Jézus ellenségei mindent, hogy megtalálják az Ő holttestét. Mert amellett, hogy a tanítványok ellopták őt, egyetlen bizonyíték lett volna, ha bemutatják a holttestet. Ezzel szemben az élő Krisztusban ütköztek az utcán, meg sokan beszámoltak arról, hogy milyen tapasztalatokat szereztek aznap meg a következő napokban róla.
Azzal, hogy Jézus feltámadott és ezzel hitelesítette mindenki számára az Ő kereszthalálát, annak érvényességét, helyettes elégtétel jellegét, ezzel egészen új igazság is felragyogott. Az a vallásos világ ugyanis, amelyikben akkor Jézus is élt, és később Pál apostol is, tipikusan törvényvallás volt. Vagyis úgy gondolkoztak, hogy az üdvösséget ki kell érdemelni, és ki lehet érdemelni. Az üdvösségért meg kell dolgoznunk. A cselekedeteink jutalmaként kapjuk. Mi betartjuk Isten törvényeit, és ezek után nekünk jár az üdvösség, és mindaz a jó, amit csak Istentől kaphat az ember. Ez volt az alapállás, és ugyanakkor a legvallásosabbaknak sem volt bizonyosságuk arról, hogy elég jót tettem már, vagy kell még valamit tenni, hogy kapjak? Megkaptam már az üdvösséget vagy nem? A legjobbaknak sem volt békességük és bizonyosságuk.
Ezért megy Nikodémus, aki minden tekintetben kiváló ember volt, Jézushoz, mert ő sem bizonyos abban, hogy benn van-e Isten országában, vagy még valami híja van az ő teljesítményeinek. Itt ragyog fel az evangélium, amit Jézus végig prédikált, de nem vették komolyan és sokszor mi sem vesszük komolyan, s az Ő feltámadása győzte meg erről azokat, akik addig ezt nem hitték: hogy mi nem szerezhetjük meg az üdvösséget, azt csak ajándékba lehet kapni. Jézus szerezte meg nekünk. Azért kellett az Ő egész földi életét végigkísérő temérdek szenvedése, azért vállalta a kínhalált, és most feltámadásával felkiáltójelet tett a mondat végére: Isten kínálja nekünk a szabadulást, az életproblémáinkra igazi megoldást, annál sokkal nagyobb és tartalmasabb boldogságot, mint ami után sóvárgunk. A vele való közösséget, az üdvösséget. Ajándék, amit Jézus szerzett meg. Ajándék, aminek az árát Ő fizette ki. Nem kell erőlködnünk, mert semmilyen erőlködéssel ezt nem szerezhetjük meg. Ezt csak elfogadni lehet. Az elfogadás módja pedig: a hit. A hit az a kinyújtott kéz, amivel Isten nekem felkínált ajándékait hálásan elfogadom, elkezdem használni, és másokkal megosztani.
Ezért mondja itt az apostol: ha hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz, mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk.
Érdekes, amit előtte mond, de nem akartam az egész fejezetet felolvasni, mert ez a summája mindannak, amiről ott szó van. Azt mondja: emberek, gondolkozzatok egy kicsit. Mit tettetek azért, hogy Jézus lejöjjön a mennyből? Semmit, ezt Ő magától tette. Mit tettetek azért, hogy feltámadjon a halálból? Azért sem tettünk semmit. Ugyanígy nem tehettek semmit az üdvösségért sem. Ezt mind Ő végezte el. Ő hagyta ott a mennyet és emberré lett. Ő vállalta a kereszt kínját. Az Isten feltámasztotta Őt a halálból. Ez rajtunk kívül, tőlünk függetlenül történt. Minden, ami meghatározza a mi földi és örök sorsunkat, Isten cselekedete. Minden eseménynek Ő az alanya, mi pedig ennek a gyümölcseit hálásan elfogadhatjuk. Erre a hitre bátorítja őket: most már, hogy feltámadott, nyújtsátok a kezeteket, és ne ti akarjátok megszerezni, amit ajándékként kínál, és amit ember soha meg nem szerezhet.
Amikor azt kérdezi ez az ige tőlünk: hisszük-e valóban, hogy Krisztus feltámadott, akkor ebben mindez benne van. Nemcsak az, hogy az ember alig láthatóan megvonja a vállát, és azt mondja: biztos, a Biblia általában igaz, miért vitatkozzam vele… Feltámadott, jó. Maradjunk ennyiben. Ezzel azonban ez nincs elintézve, mert ez nem hit. Akkor ettől nem üdvözülök, csak ha hiszem, hogy feltámasztotta Őt az Isten. És mit jelent, ha ezt hiszem? Azt jelenti, komolyan veszem, hogy teljesen tehetetlen vagyok arra, hogy megváltoztassam magamat. Isten azonban kínál nekem mindent, amire szükségem van. Megkötöz engem sokféle láthatatlan sötét erő. Jézus mindebből szabadulást hozott. Minden hiányomat kész kitölteni. Olyan értékeket is rám akar bízni, amikről nem hallottam, hogy létezik olyan. Magát az üdvösséget kínálja. Semmit nem tehetek érte, de hálás szívvel elfogadhatom. Ha ez az enyém, akkor biztos, hogy meg fogok szólalni, és ezt az örömhírt másokkal is közlöm.
Ha valaki hiszi, hogy Jézus feltámadott, akkor keresi a vele való közösséget. Akkor egészen természetes az, hogy az Ő jelenlétében él. Többször rajtakapom magamat azon, hogy úgy gondolkozom, mintha Ő nem lenne. Egy váratlanul támadt nehéz helyzet van, gyorsan el kell dönteni egy kényes dolgot, amitől a gyülekezet jövője valamilyen mértékben függ. Emberek kérnek eligazítást, és fogalmam sincs, hogy itt most mi lenne az Isten szerinti helyes dolog, és akkor az ember pánikba esik, kapkodni kezd. Kutat az emlékeiben, a tapasztalataiban, ahelyett, hogy azt mondaná: Úr Jézus, mi itt a megoldás? És tudom, mi a különbség, amikor ebben a bizonyosságban élek, szüntelenül az Ő jelenlétében, az Ő színe előtt. Ezzel a felelősséggel, hogy semmit nem tehetek az Ő háta mögött, mert Ő mindent lát. Ez a hívő ember erkölcsiségének az alapja is, hogy én a dicsőséges Uram jelenlétében élek. Ez azt is jelenti, hogy akkor nincs kitől, mitől félnem sem, hiszen neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Akkor ki az, aki nagyobb lenne, mint Ő? Én a legnagyobbhoz tartozom. Ez teljes bebiztosítottságot jelent. Ebből békesség következik…
Ennek sok konzekvenciája van, ha szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból. Jó lenne, ha ma végiggondolnánk ezt, hogy mi-mindennek lehetne ebből következnie. Talán mi-minden mutatja, hogy hiányzik ez a hit a szívünkből, vagy gyengécske ez a hit, vagy elméleti síkon elfogadjuk, mint bibliai állítást, de nem szűrődött le még a hétköznapjainkba. Isten segítsen minket, hogy folyamatos húsvétban éljünk. A feltámadott Krisztus hatalmas jelenlétében.

II.
A másik, amit Pál apostol mond: aki ebben bizonyos, az ezt mondani is fogja másoknak. Ha van igazi hite, akkor megszólal, és a hitvallás is elhangzik az ajkán. Ez a hitvallástétel nem feltétele az üdvösségnek, de jelzi: igazi-e a húsvéti hitünk, mert van nem igazi is. Van olyan, amiről azt gondoljuk, de semmi nem következik belőle, van hamis hit, aminek nincsenek gyü-mölcsei. Isten nekünk igazi hitet akar adni abban, hogy Ő feltámasztotta Jézust.
Kálvin János ír egy ilyen egyszerű képet ennek a helynek a magyarázatánál: lehetetlen, hogy tűz van ott, ahol sem láng, sem meleg nincsen. Ilyen egyszerű. Lehetetlen, hogy igazi hit van ott, ahol az illető erről a feltámadott Krisztusról soha nem tud beszélni, és Őt nem tudja felmutatni.
Itt derül ki az, hogy mennyire nem magánügy a Krisztusban való hit, mennyire nem a hívő keresztyén személyes titkai közé tartozik, hiszen úgysem lehet titokban tartani azt, amivel valakinek tele van a szíve. Ha sikerül hosszú távon titkolnia valakinek, hogy ő keresztyén, akkor biztos, hogy nem az. Mert ha a feltámadott Krisztusban hisz, akkor azzal a hittel tele van a szíve, és akkor az kibuggyan a száján is, és valami módon beszélni fog róla. Annál inkább, mert akkor tudja, kiben hisz. Itt hangsúlyos ez a rövid hitvallás, amit beledolgoz Pál apostol ebbe a mondatba: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust…” ennek a súlyát ma megint nem érzékeljük már, de két dologra, ha emlékezünk, akkor sokkal többet jelent.
Az egyik, hogy zsidó területen az élő Isten szent nevét nem mondották ki, helyette mindig azt mondták: Úr. Tehát ahol Úr hangzik el, ott mindenki az egy, igaz, élő, mindenható Istenre gondolt. A másik: római pogány területen a császárok hívatták magukat küriosznak, úrnak, mert azt képzelték, hogy az egész beláthatatlan birodalom mindenható urai ők. Ráadásul később isteni eredetűeknek is gondolták és állították magukat.
Tehát akármelyikre gondolunk — és valószínű, Pál apostol mind a két összefüggést szem előtt tartotta —, ha valaki Úrnak vallja Jézust, akkor ezzel az Ő örök istenségéről tesz vallást. Akkor hiszi, hogy Jézus Isten. Hogy Jézusban maga a mindenható Isten hajolt közel hozzánk, és az Ő hatalmával cselekedett. Ha pedig pogány fejjel gondolkozunk, akkor hiszi az illető, hogy Jézus ura a „mindenható” császárnak is, mert ő csak azt gondolja, hogy mindenható, Jézus viszont valóban az, és egyedül Ő az.
Tömör, sokatmondó, mindent magában foglaló hitvallás volt ez: Jézus Krisztus Úr. Ezért a hitvallásért sokakat üldöztek, sőt meg is öltek. Sok keresztyén vállalta a vértanúhalált is ezért, mert tudták, hogy ez igaz. Jézus Úr volt az ő személyes életükben is. És akinek az életében Ő valóban élő Úr, annak az életén ez meglátszik.
Itt szeretnék a másik tévedésre rámutatni, amivel harcol ez az ige. Az egyik a törvényvallás volt: mi megszerezzük magunknak az üdvösséget. Isten igéje azt mondja: nem lehet, az ajándék, hittel el lehet fogadni. Ennek a másik véglete az a többnyire amerikai színezetű szirupos, úgynevezett keresztyénség, ami elárasztja ma a világot, és amelyik azt mondja: azt kell az embereknek prédikálni, hogy Isten szeret titeket, elfogad, megbocsátott, boldoggá akar tenni. Karizmatikus körökben kiegészítik azzal, hogy gazdaggá, sikeressé és egészségessé is akar titeket tenni. Örüljetek ennek. Itt befejeződik az evangélium. Az egyik a saját erejéből akarja megszerezni — az lehetetlen. A másik meg azt mondja: hurrá, ez ajándék, örüljünk neki — és nem következik belőle semmi.
Sokakat ismerek, akiknek az úgynevezett megtérését egyáltalán nem követi valóságos életváltozás, a megszentelődésben való növekedés, és erkölcsi tartás. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, akkor nemcsak azt veszi komolyan (azt is), hogy az egész világ Ura, a történelem Ura, a zsarnokok felett is Úr, az elnyomottaknak is Ura, de az ilyen ember vallja, hogy a személyes életünknek is Ura, és ebből következik a megszentelt élet. Olyan ajándékot kaptam tőle, amiért semmit nem tettem, csak a hitemmel elfogadtam, azért hálából az egész életemet neki rendelem alá. Jézus Megváltó és Úr. Megváltó, megtisztította az egész múltamat. Én azt mondom: te vagy az én Uram, a te akaratod szerint rendezem be az egész jövőmet. Ennek hétköznapi konzekvenciái vannak. Ha valaki a szívében hiszi, hogy Isten őt feltámasztotta, és a szájával megvallja, hogy Ő Úr, akkor igazán tiszteli Őt. Akkor számára Isten igéje kétségbevonhatatlan igazság. Ezt az erkölcsi életén is meglátni.
Aki hiszi, hogy Jézus feltámadt, és élő Úrként tiszteli Őt, az nem váltogatja a partnereit. Miért? Mert ez az Ő kifejezett akarata. Ha Úrnak vallja, akkor engedelmeskedik neki. Az ilyen ember nem teszi tönkre a testét semmiféle módon. Nem próbálja ki a legszelídebb drogot sem. Egyszer sem, akkor sem, ha a legjobb barátja kínálja meg vele. Az ilyen ember megtisztítja a szókincsét, és bizonyos mocskos kifejezéseket egyszer s mindenkorra töröl belőle. Miért? Mert vallja, hogy Jézus Úr, és ez az ő Urá-nak az akarata. Az ilyen ember becsületes egy hazug és csaló világ közepén is, bármilyen nehéz sokszor becsületesnek maradni. Tiszteli a szüleit akkor is, ha azok nem tiszteletreméltók, mert meg van írva, hogy tiszteld ettől függetlenül apádat és anyádat. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, annak ez meglátszik a munkáján, a pénzügyein. Az ilyen ember nem veri el az időt, mert nem az övé az idő, hanem úgy kapja ajándékba. Tud megbocsátani akkor is, ha nem kérnek tőle bocsánatot. Az egész gondolkozása más. A szívének az indítékaira odafigyel, nemcsak a látszatra, a cselekedetekre. Mindezt önként és hálából, mert erre senki nem kényszeríti. Egyszerűen komolyan veszi, amit mond. Ha vallja, hogy Jézus Úr, akkor ennek megfelelően viszonyul hozzá. Ha valaki vallja, hogy Jézus Úr, az tulajdonképpen magára öltött egy lelki uniformist. Az tudja, hova tartozik, ki a parancsnoka, kik a bajtársai, mik a feladatai, ki az ellensége, és milyen fegyvereket használhat, és milyeneket nem. Milyen harcokat vívhat, és milyenekbe nem szabad belebocsátkoznia. Ez egészen egyértelmű azok számára, akik nemcsak a szájukkal mondják, hanem a szívükből fakad, és komolyan veszik, amit mondanak: Jézus Krisztus Úr.
Jézus feltámadásának ilyen konzekvenciái is vannak. Egyrészt nagy békességet, biztonságot ad, hogy a mindenható Úr szövetségében, közösségében élhet a hívő, az Ő jelenlétében, az Ő szeretetétől átölelve, másrészt ebből következik: a számmal is megvallom, hogy Ő Úr, Úr felettem is, az ellenségeim felett is, és az egész világ felett.
Amikor valaki ezt a szájával megvallja, akkor megtapasztalja azt, amivel a Márk evangéliuma befejeződik: maga Jézus együtt munkálkodott velük, megerősítve az igét, amit mondtak. Ha valaki akármilyen ügyetlenül, gyakorlatlanul, de őszintén meg meri vallani, hogy szereti Jézust, hogy csakugyan komolyan hiszi, hogy feltámadt és él, és boldogságot csak tőle kaphatunk, azzal együtt munkálkodik a feltámadott Krisztus, és a hallgatók szívében Ő fogja elvégezni, hogy közülük is sokan higgyék ezt. Nem nekünk kell meggyőznünk azokat, akik közé küld. Hogy milyen erő van ebben az igazságban, azt az is szemlélteti, hogy ha valaki megvallja, hogy Ő Úr, az mindig vissza is hat ránk, az a saját hitünket is megerősíti.
A Biblia azt mondja: Jézus valóban feltámadott a halálból. Ennek alapján hisszük, hogy Ő él, és Úrnak valljuk Őt, mert Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten. azt a Jézust, akit megfeszítettek.
Jó lenne, ha így mennénk tovább az ünnep után a mi utunkon. Ebben erősödnénk meg. Jó lenne, ha ma mindenki őszintén megkérdezné Istent: Uram, hiszem-e igazán mindezt, és mi az oka annak, ha eddig még sohasem mertem megvallani? Jó lenne az is, ha ez nem idézne elő bennünk erőlködést, nem válna görccsé, hogy nekem erről beszélnem kell. Mert ha az csak így megy, akkor annak legtöbbször az az oka, hogy nincs mit megvallani. Először igazán hitre kellene jutni, és engedni, hogy elvégezze bennünk az Ő munkáját.
Hogyan kezdődik az, hogy valaki megvallja a hitét? Úgy, hogy először megtelik a szája igével. Azt írja Pál apostol egy helyen: a Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon. Először nekem kell sok igét magamba töltenem, aztán egyszer csak igeszerűen fogok hozzászólni valamihez. — Ott kell lenni a hívők között, ahol könnyű a hitünkről beszélni, aztán majd a hitetlenek között is menni fog. Meg kell szólalnia a Bibliának otthon, akkor is, ha ez eddig nem volt szokás. De nem erőszakoltan, nem kioktatóan, hanem úgy, ahogy azt Isten mutatja azoknak, akik erre vágynak. Utána igeszerűen kezd el gondolkozni az ember mindenről. Úgy fog megszólalni is, és Isten egy-egy helyzetre elkészített mondanivalót is fog adni a szánkba. Még a nagy Pál apostol is könyörgött ezért, hogy imádkozzatok, hogy az Isten adjon nekem szót, amikor megnyitom a számat. De megnyitotta a száját, és várta, hogy kap szót. Ez is hit kérdése. Ez is arra épül, hogy Krisztus valóban feltámadott és él, és lépten-nyomon kérhetünk tőle efféléket is.